Mindig és még tovább...
Látogatók száma: 84
Nincs az a könyv, ami felérne a megtapasztalt eseményekkel. Egy egész életre szóló tanulságul szolgál a sajátod.
Nagyon fiatalon kötöttünk házasságot, és fogadtunk örök hűséget egymásnak, jóban és rosszban 1969. júniusában. Szinte gyerek fejjel vágtam neki az ismeretlennek, hagytam magam mögött a biztonságot nyújtó szülői házat, és naivan hittem, hogy az az útravaló, amit kaptam addigi családomtól és az elszántság mindenhez elegendő lesz. Tapasztalatlanságomnak volt tudható, még csak fel sem készülhettem rá, gondolatilag sem, nem hogy beszéltünk volna erről a párommal, alig egy évi udvarlás, és a ceremónia lezajlása után éppen csak szokva az új körülményeket, szembesültem a hírrel, hogy gyermekáldás elébe nézek...
Nem a boldogság könnyei potyogtak akkor a szememből. Annyira váratlanul, felkészületlenül ért ez a kíméletlen közlés. Számomra egyáltalán nem volt örömteli.
- Asszonyom! Ön két hónapos babát hord a szíve alatt... (Ketten voltunk az orvossal, és nem tudtam senkivel akkor megosztani a hírt, döntenem kellett)... az orvos kérdésére természetes, megtartom - volt a válaszom... hazaérve már patakokban folytak a könnyeim, nem tudtam mit kezdjek ezzel a rám tört érzéssel? Alig vártam, hogy a párom hazaérjen. És megkönnyebbültem, látva, milyen boldogan kap fel és pillanatra sem érzi azt a kétségbeesést, amelyet én éltem át egészen addig, amíg haza nem érkezett...
Nehéz időszak következett be mindkettőnk életébe. A megélhetési gondjaink háttérbe szorították kettőnk erősnek hitt, de már nem sziklaszilárd kapcsolatát. Gyakran voltam egyedül. Nem várhattam senkitől segítséget. A munkába menekültem. Végig dolgoztam várandós időszakomat is.
1970-ben megszületett a lányom, mely egy életre összekötött bennünket. Ugyanakkor a rám nehezedő teher, a felelősség, a tudat, hogy csak nekem, csak velem..., hogy rajtam kívül nincs más, erősen befolyásolta az elkövetkezendő időszakot. Mindenből csak egy pici jutott. Megosztottam, ami bennem volt, így senki sem járt jól, se a lányom, se én, se más. Nem tudtam teljesen ott lenni igazán, ahol voltam. Ez a megosztottság mindig jellemezte mindenhez és mindenkihez való viszonyomat. Valahányszor válaszút elé állítottak, ugyanott találtam magam. A lányom mellett, aki eddigre már maga is érzékelte a körülötte zajló eseményeket és a maga természetes ragaszkodó módján tartozni igyekezett valakihez. Kihez máshoz, rajtam kívül? Minden igyekezetem is kevés volt ahhoz, hogy elfogadtassam és az idő előrehaladtával egyre erősebbé vált bennem az ellenállás, ha őt nem, akkor engem se akarjon senki. A kapcsolataim mindig itt torpantak meg.
Bármibe is kezdtem eddigi életem során, ő jelen volt mindig, és még tovább...
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Cuki! :-)
Na? És a lányomat milyennek tartod picurka korában. Cuki nem? :-) Szerelemgyerek.
De hát, miért voltál folyton egyedül? Olyan szépen indult, és mi lett a vége? Meg kellett volna beszélni és vigyázni egymás érzéseire. Persze a lelátóról könnyű beszélni!
Egyébként én sem örültem soha a hírnek, hogy áldott állapotban vagyok. A terhesség nekem a rémálom maga, végén a szüléssel.
Persze a gyerek már más, annak tiszta szívből tudtam örülni mindig! :)
Puszi,
Éva
Egyébként én sem örültem soha a hírnek, hogy áldott állapotban vagyok. A terhesség nekem a rémálom maga, végén a szüléssel.
Persze a gyerek már más, annak tiszta szívből tudtam örülni mindig! :)
:)
Az bizony... legalább már elhiszed én is szerettem valamikor a hosszú hajat... :-)
Az hát... látszik rajta, hogy tudja! És én még szemüveg nélkül is láttam! Úgy még egy fokkal jobb volt! :-)
Úgy érted, hogy a fonott copfos vagy te?
Jóképű pasi, kár, hogy a szeme nem látszik. :)
Az hát... látszik rajta, hogy tudja! És én még szemüveg nélkül is láttam! Úgy még egy fokkal jobb volt! :-)
Az első képen jómagam, mögöttem a picurka lányom. A másodikon az apukája még ifjan és bohémen....man.... :-) A többit eltaláltad, ovis korában a lányom. :-)
Jóképű pasi, kár, hogy a szeme nem látszik. :)
Ó, nagyon jó képek, mesélj ki van az első kettőn, mert azt hiszem, hogy az utolsó hármon a lányod van, nem?
Inkább a hsz-ekre, mint a cikkre reagálva mondom, nem értelek! Én hármat neveltem, nevelek egyedül és egyáltalán nem érzem semminek hiányát. Mármint a férfinak. Igen, az nálam is mindig fontos volt, hogy új párom fogadja el és szeresse őket, ez természetes. Nem is volt "normális" kapcsolatom, amíg kicsik voltak. De nem is akartam új apát. Már nagyok, ők az elsők mindenben igen, de a saját boldogságom igenis fontos mellettük és ők is boldogabbak, ha engem boldognak látnak. Nekik ugyanúgy el kellett fogadni az én párom, ahogy fordítva.
Legyél már büszke magadra, hogy felnevelted egyedül és ne keseregj ezen!! Én annyira büszke vagyok magamra! Sokat nélkülöztünk...és? Imádjuk egymást, ez a lényeg!
Nem vagyunk egyforma beállítottságúak. Én ettől mindig is szenvedtem, sajnálom, hogy ez nem jött le. Abban az értelemben vagyok egyedül, hogy nem sikerült elfogadtatni őt..., de ez fordítva is igaz. Minden hozzáállás kérdése lehetett volna, most már múltidőben, mert a gyerek azt fogadja el, ami a szülőnek jó, de ha mellőzve érzi magát, akkor kezdődik a baj.
Mindenkinek ez lenne a normális!... Nem vagyok büszke, mert nincs mire, de nem kesergek. :-)
Puszi,
Éva
Legyél már büszke magadra, hogy felnevelted egyedül és ne keseregj ezen!! Én annyira büszke vagyok magamra! Sokat nélkülöztünk...és? Imádjuk egymást, ez a lényeg!
Kedves Éva!
Talán igazuk van azoknak is, akik azt mondják, nem helyezheted a gyermekedet folyton előtérbe - én viszont nem értek velük egyet. A gyermekeink, -ha valóban ANYÁK vagyunk- mindig, minden körülmények között az elsők. Mert felelősek vagyunk értük. Mert ezt a felelősséget önként vállaltuk. ...és mert a gyerekénél senki, semmi nem lehet fontosabb egy ANYÁNAK.
Üdv.:
Médea
Jól mondod. Mindenkinek van egy kis igaza... én sem érzem áldozatnak magam, amiért a gyerekemet választottam minden körülmények között... az idő erre is megoldást talál a végén... a hangsúly az egyedüli felelősségvállaláson van, ami mindennek ellentmond. Nem természetes, hogy így legyen. Nem egészséges. Ebbe nem volt könnyű belenyugodni... de valami mindig ő felé sodort...
Üdv.
Éva
Talán igazuk van azoknak is, akik azt mondják, nem helyezheted a gyermekedet folyton előtérbe - én viszont nem értek velük egyet. A gyermekeink, -ha valóban ANYÁK vagyunk- mindig, minden körülmények között az elsők. Mert felelősek vagyunk értük. Mert ezt a felelősséget önként vállaltuk. ...és mert a gyerekénél senki, semmi nem lehet fontosabb egy ANYÁNAK.
Üdv.:
Médea
Igen, lehet, hogy anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé. A pók lánya vagyok. Gyönyörűnek látom őt. Egész életemben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyem. Mert amikor boldog, az egész ház ujjong, a falak szélesen mosolyognak, a függönyök repesnek örömükben, a világoskék párnahuzatok nevetnek a kitárt ablakokon beáramló napfényben, és a lángnyelvek vidám táncot ropnak a tűzhelyen.
Rani Manicka
Rani Manicka
Éva, ez nem egészséges. Nem helyezheted előtérbe a gyereked, nem mondhatsz le másról miatta.
Bár a cikk vége nekem kissé elkapkodott, így nem biztos, h. jól értelmezem, amit írtál...
Jól kijönni ebből nem lehet, ha bele gondolsz. :-)
Bár a cikk vége nekem kissé elkapkodott, így nem biztos, h. jól értelmezem, amit írtál...