Mindig és még tovább...
Látogatók száma: 84
Nincs az a könyv, ami felérne a megtapasztalt eseményekkel. Egy egész életre szóló tanulságul szolgál a sajátod.
Nagyon fiatalon kötöttünk házasságot, és fogadtunk örök hűséget egymásnak, jóban és rosszban 1969. júniusában. Szinte gyerek fejjel vágtam neki az ismeretlennek, hagytam magam mögött a biztonságot nyújtó szülői házat, és naivan hittem, hogy az az útravaló, amit kaptam addigi családomtól és az elszántság mindenhez elegendő lesz. Tapasztalatlanságomnak volt tudható, még csak fel sem készülhettem rá, gondolatilag sem, nem hogy beszéltünk volna erről a párommal, alig egy évi udvarlás, és a ceremónia lezajlása után éppen csak szokva az új körülményeket, szembesültem a hírrel, hogy gyermekáldás elébe nézek...
Nem a boldogság könnyei potyogtak akkor a szememből. Annyira váratlanul, felkészületlenül ért ez a kíméletlen közlés. Számomra egyáltalán nem volt örömteli.
- Asszonyom! Ön két hónapos babát hord a szíve alatt... (Ketten voltunk az orvossal, és nem tudtam senkivel akkor megosztani a hírt, döntenem kellett)... az orvos kérdésére természetes, megtartom - volt a válaszom... hazaérve már patakokban folytak a könnyeim, nem tudtam mit kezdjek ezzel a rám tört érzéssel? Alig vártam, hogy a párom hazaérjen. És megkönnyebbültem, látva, milyen boldogan kap fel és pillanatra sem érzi azt a kétségbeesést, amelyet én éltem át egészen addig, amíg haza nem érkezett...
Nehéz időszak következett be mindkettőnk életébe. A megélhetési gondjaink háttérbe szorították kettőnk erősnek hitt, de már nem sziklaszilárd kapcsolatát. Gyakran voltam egyedül. Nem várhattam senkitől segítséget. A munkába menekültem. Végig dolgoztam várandós időszakomat is.
1970-ben megszületett a lányom, mely egy életre összekötött bennünket. Ugyanakkor a rám nehezedő teher, a felelősség, a tudat, hogy csak nekem, csak velem..., hogy rajtam kívül nincs más, erősen befolyásolta az elkövetkezendő időszakot. Mindenből csak egy pici jutott. Megosztottam, ami bennem volt, így senki sem járt jól, se a lányom, se én, se más. Nem tudtam teljesen ott lenni igazán, ahol voltam. Ez a megosztottság mindig jellemezte mindenhez és mindenkihez való viszonyomat. Valahányszor válaszút elé állítottak, ugyanott találtam magam. A lányom mellett, aki eddigre már maga is érzékelte a körülötte zajló eseményeket és a maga természetes ragaszkodó módján tartozni igyekezett valakihez. Kihez máshoz, rajtam kívül? Minden igyekezetem is kevés volt ahhoz, hogy elfogadtassam és az idő előrehaladtával egyre erősebbé vált bennem az ellenállás, ha őt nem, akkor engem se akarjon senki. A kapcsolataim mindig itt torpantak meg.
Bármibe is kezdtem eddigi életem során, ő jelen volt mindig, és még tovább...
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend