Mire való az éjszaka?...

Látogatók száma: 75

Három kemény év után az a célom, hogy anyagilag rendbe hozzam magam. Még nem állok mínuszban, odáig nem szabad eljutni. Tartozásom van. Rendezni fogom a hó végéig... Ez az év is nehéz lesz, de túl fogom élni.

Morzsák...

Hajnali fél ötkor arra ébredek, hogy megint mondja a magáét. Vékony a fal. Csak egy ajtó választ el egymástól. Mi baja van már megint ennek a lánynak? Dühös, mint mindig. Rám és mindenkire. Ki-be rohangászik a szobájába. Nem lehet megnyugtatni. Nem tudom meddig lehet ezt bírni?

Tegnap este, biztos amikor a boltból hazafelé jöttünk meglátta azt a fiút, a volt barátját, aki őt egyszer faképnél hagyta. Nehezen felejt. Pedig egy-két éve történt. Talán ettől borult ki. Senkije nincs rajtam kívül. De hogyan segíthetnék? Hiszen magamon sem tudok. Én is nehezen, bírom egyedül! De próbálom.

Ha rájön a dili, nem lehet hozzá szólni, hozzá érni, rángatja magát, szitkozódik, szipog, sír dühében. Mielőtt lefekszem mindig kérem, ne hagyja el magát. Vegyen egy jó meleg fürdőt, tegye rendbe a holmiját, muszáj a szájába rágni. Elviselhetetlen, ha ezt így folytatja. A szobája előtt már nem lehet elmenni, az onnan kiáradó bűztől... Hiába! Csak úgy ruhástól, zoknistól lefekszik... Mit tegyek?

Most öt óra lesz, a dühe csillapodott, de meddig? Talán valami enyhe nyugtató jót tenne, de azt sem hajlandó bevenni. Csak a cigi, kávé, ami belefér! Tehetetlen vagyok. Nem tudom elérni nála, hogy tegyen valamit maga körül, a házimunkába se tudom bevonni.

Biztos talált egy cigit. Átmenetileg csend....Elmosogatok... Kiviszem a szemetet. Jobb lett volna, ha ő de nem teszi... vagy mégis?
Kivitte. A zokniját meddig áztatja még? Már büdös. Legszívesebben kidobnám a kukába!... Mennem kell.

***

Hazaérve a munkából, mint mindig a ház előtt vár. Muszáj ennem egy tányér levest, még az előző napról megmaradt csirkemájat. Mára ennyi jut. Abba kell hagynom a cigit, ha ki akarom húzni hó végéig, amikor ő kap, addig még húsz nap. Van még tizenötezer forintom. A számlám tizenkettő. Nem tudok ennyit beosztani.

***

Éjszaka arra ébredek, megint mondja a magáét, de most nem tart olyan sokáig. – Hiába! Nem tehet róla, túl sok sérelem érte, amit nem, vagy képtelen feldolgozni. Én legalább elfoglalom magam. Van munkám, de neki mi van? A munkahelyen legalább emberek között vagyok. Megtanultam nem megfutamodni a problémák elől, szembenézni vele. Újragondolni mindent. Célokat kitűzni, megvalósítani. Változtatni a rossz szokásaimon... Őt ebbe belevonni? Képtelenség.

Hiába szeretem a munkámat. Rengeteg energiát emészt fel. Ott minden más, mint itthon. Az emberek körülvesznek, jók hozzám, kérik a segítségemet, elismerik a munkámat, bizalommal fordulnak hozzám és számítanak rám... Csak itthon lenne békesség és nyugalom... Szeretek finomakat főzni, sütni... és ott a kert, annak minden szeglete, a ház, a virágok, a növények, a diófa... mind arra vár, hogy törődjünk velük, rendbe tartsuk... Egyedül nehéz.

Az volt a célom, hogy felújítom a lakást. Kivártam azt az időt, amikor az anyagi lehetőségem megengedte, hogy belekezdjek. Ehhez az kellett, hogy a számlámon több százezer forint összejöjjön. Megkaptam a jub.jut, nem költöttem magamra a ruhapénzt se, törzsgárda jutalmat is erre a célra tettem félre. A felújítás mindent felemésztett. Tudom, hogy ez sok volt.

(Három kemény év után most az a célom, hogy anyagilag rendbe hozzam magam. Még nem állok minuszban, odáig nem szabad eljutni. Tartozásom van. Rendezni fogom a hó végéig. Ez az év nehéz lesz, de túl fogom élni. Végső soron vállalok plusz munkát.)

***

Egyedül vagyunk. Amit most érzek az nem ugyanaz az egyedüllét, amit akkor élek át, amikor megbántanak, v. fájdalmat okoznak. Abból az egyedüllétből menekülni akartam mindig is. Most valahogy jól érzem magam. Felismertem, hogy ennek így kell lennie. Lelkem mélyén mindig is tudtam ezt és ettől eddig féltem. Most már túl az ünnepeken nem félek. Ha valamit teszek nem kényszeríti rám senki. Magamtól, saját akaratomból végzem a hétköznapi dolgokat otthon, már csak a kertben. Jólesik a munka és ha már el akarom végezni, miért ne élvezzem?
Ez is Én vagyok, aki szeret és tud is dolgozni, aki szenvedtem, ha bántottak, fájt és dühöt váltott ki bennem, ha megvárakoztattak, vagy éppen el sem jöttek. Nem tudom elviselni, ha becsapnak, hazudnak, mindegy miért? Mi akadályozta meg, hogy nem tartotta magát a megbeszéltekhez? Ilyen vagyok. Egy telefon elég lett volna, de nem tette meg, soha. A lényeg ez és ezért fejezem be. Ki tudja hányadik dobása volt. Ez nem szeretet! Se a szexben, se a társalgásban, se megbízhatóságban nem partner. Ezt be kell fejeznem, már rég meg kellett volna tennem. Eddig is csak magamra számíthattam. Egyedül újítottam fel a lakást. Elismerést csak magamtól kaphattam, ő édes-keveset tett ezért. Támogatást csak néha-néha. A végén már az sem segített, ha csak ketten voltunk. Vele egyedül éreztem magam. Hamis, szeretetlen, pökhendi, nemtörődöm, elhanyagolt, ezek a szavak jutnak az eszembe, ha rá gondolok. Idegen!

***

A lányom és köztem akkora a feszültség, hogy nem tudom mi lesz ennek a vége. Nagyon pofátlan beszólásai vannak. Szemtelen. Minden átmenet nélkül elkezd kötözködni, piszkálódni. Addig nem hagyja abba, míg ki nem hoz a béketűrésből. Egy darabig tudom csak szó nélkül megállni, aztán valami elpattan bennem. Nem bánthatom, pedig ilyen alkalmakkor legszívesebben lekevernék neki egy pofont, hogy megemlegesse. Egyfolytában morog, dörmög, düdög, magában beszél. Elviselhetetlen. Ezért nem tudom magam túltenni dolgokon, mert állandóan felszínen tartja az indulatomat. Piszkosul ért ahhoz, hogyan borítson ki. Ilyenkor nagyon nem szeretem. Minden lepörög róla. Csak hízik. Ha szóvá teszem, elhíreszteli, hogy éheztetem. Alattomos.

Most már én is dühös vagyok. Véget vetek én ennek. Nem fogom hagyni, hogy ez a kis szutyok, semmirekellő tönkretegye az életemet. Nem csoda, ha itt hagyta az a fiú. Egy élhetetlen teremtés. A szemetet se vitte ki... el se mosogatott. Mindent mondani kell. Magától semmit. Bezzeg du. amikor felhívott telefonon el ne felejtsem, hogy 17-én lesz a születésnapja... Megőrülök!...

(Tegnap felajánlottam Olgának és Marcsinak, jöjjenek ki a kertbe, viszünk piát, jót főzünk, meglátják milyen szép a kert, ott jó kikapcsolódni, még dolgozni is lehet. Lenne saját veteményük. Hiába! – Begyöpösödött, dolgozni nem akaró, kényelmes nők. Dóri még várat magára, de benne bízhatok. Most nagyon sok dolga lehet. Hamarosan sor kerül rá, hogy nála vagy nálam összejöjjünk.)

Nem felejthetem el, hogyan végződött minden egyes kibékülésünk! Nem telt el hosszú idő és ugyanazok a problémák jöttek elő, ami egyikünk számára se volt jó. Nem hagyhatom figyelmen kívül azt, hogy a lányom mindig, mindenhol jelen van. Nem rekeszthetem ki, nem távolíthatom el az életünkből. Szüksége van rám, ránk és ha mellőzve érzi magát, sajátosan, durván értésünkre is adja. Ez akkor is így van, ha csak mi, ketten vagyunk. Nem kell harmadik személy ahhoz, hogy kiállhatatlan és zaklatott legyen, akár reggel, ha felkel, vagy este, vagy bármikor. Ő nem olvas irodalmat, mint én, nincs tisztában vele, fel se fogja azzal milyen rombolást végez, amikor ilyen kirohanásai vannak. Elképzelésem sincs, hogyan változtathatnék ezen. Ő nem tesz mást, mint kiadja magából, amit akkor éppen érez. Elmúlik a mérge. A barátomnak ehhez nincs türelme!

Én vagyok a megmondhatója, hány éjszakán, nappalon át vívódtam, töprengtem azon, hogyan tovább. Csak, amikor már nem bírtam beszéltem róla másokkal. Nem hozott mindig megkönnyebbülést, de elég volt abból, hogy csak magammal beszélek erről. Így kiderült nem csak én vagyok így a kapcsolatommal és környezetemben elvált asszonyok sorsa lehet hasonló, mint az enyém, pedig ott gyerekek is vannak. Mégis az egyedüllétet választotta. Hogy élik meg nem tudom. Ki egy másik kapcsolatba menekül – mint én valamikor – így szabadultam meg a volt férjemtől. Amikor az sem működött, Józsival megismerkedtem csak az érdekelt, jussak túl a régin. És ez sikerült is – érzelmileg eltávolodtam mindegyiktől.

(Őt, ha magamhoz őszinte akarok lenni nem szerettem szerelemmel. Eszköz volt csupán ahhoz, hogy valahogy értelmét adjam az akkori mindennapoknak. Tartozni akartam valakihez, várni, együtt lenni, akkor még nem bírtam az egyedüllétet, a magányt. Ő mindig jött. Ideköltözött és én hagytam. Kezdetben jó volt. Családias. Együtt dolgoztunk, terveztünk. Kompromisszumokat kötöttem magammal és a valamit, valamiért került előtérbe. Így ment ez míg dolgozott sok-sok évig. Aztán valami kezdett terhessé válni. Már a puszta jelenléte is idegesített. Reggel és este voltunk csak együtt. Napközben míg dolgozott, délelőtt vagy délután, ahogy a beosztása engedte kijárt a kertbe. Sokat tett azért, hogy az elképzelésemet megvalósítsa. Ereje volt és akkor még kitartása is. Ezt mindenképpen értékelnem kell, és el kell ismernem. E nélkül nem lennék ott, ahol vagyok. Tehát a durva munka még ha tákolmány is, őt dicséri. A többi, hogy élhetővé, szebbé tettem, már az én érdemem, de ehhez pénz is kellett, nem kevés...)

Elmúltak azok az idők, elrontottuk.