Örökségem
Látogatók száma: 26
Részlet
Laza mozdulattal dobom a magasba a tésztát, ami engedelmesen fordul meg, és esik vissza a palacsintasütőbe. Ahogy visszateszem a gázra, megpihen a szemem a dédanyám tálalószekrényén. Anyu szívének is kedves darab, és én is szeretem a szúette fáját, a hibáit, ugyanúgy, mint a szépen faragott íveit. Ez a bútor az örökségem. A kötelék köztem és az őseim között, akiknek a szememben olyan titokzatos életük volt, tele fájdalommal, örömmel, és erővel. A dédanyám... emlékszem rá, amikor kicsi voltam, az ágyában feküdt és én egy sámlin ültem, az ölemben egy képeskönyv, és abból meséltem el neki Hófehérke történetét. Nincs is róla több emlékem. Anyu mesélte, hogy nagyon dolgos asszony volt. Régen együtt laktunk nála, az egész nagy család. Előfordult, hogy a szőlő elgazosodott, és akkor a dédi felkelt és megkapálta, pedig már nagyon öreg volt. Anyu szégyenkezett, hogy mit szólnak mások, hogy az öregasszony kapál, amikor fiatalok is laknak ott. De őt nagyon lefoglaltuk mi ketten az öcsémmel, apura pedig nem igazán lehetett számítani ilyen téren. Három éves voltam, amikor Dédi meghalt. Anyu szerint nem emlékezhetek rá, de még mindig tisztán látom magam előtt azt a pillanatot, hogy ott ülök a kis sámlin…
Gyermekkoromban és később is, halottak napján mamával mindig kettesben mentünk a temetőbe gyertyát gyújtani. Nagyon szerettem a sötétben imbolygó tűzlángok táncát. Mint megannyi csillag a földön, ami azt jelzi, hogy emlékezünk. Dédiék sírkövén, sváb írással ott áll a nevük... Vinzenz Jung, Frau Anna Jung, geb. Hohner /geborene/ Köztük még egy név, a lányuk neve, aki meghalt Oroszországban. Gertrud Jung, gestorben in Russland. Mindig nagyon érdekelt, hogy ki volt Gertrúd, aki alig 16 évesen halt meg. Hogyan és miben, és miért? És miért pont ő? Dédiéknek hat gyermekük volt. Öt lány: Erzsébet, Katalin, Borbála, Anna, Gertrúd. És egy fiú, a nagyapám, Vince, a legkisebb gyerek. Hogy került Gertrúd Oroszországba? És miért maradt otthon Liszi néni, Kati néni, Boris néni, Annus néni és papa?
Nagyanyám szüleihez is mentünk gyertyát gyújtani. Ők is régi sváb család... Andreas Emmert, Frau Marta Emmert, geb. Rittinger. Mama anyja is megjárta Oroszországot, de ő hazajött… Mi volt ott? Semmit sem tudok.
***
A fogságban eltöltött évek az internáltak lelkében és testében maradandó nyomot hagytak. Olyanokat, amelyeket lehetetlen elfelejteni, de mégsem beszélhettek róla. A sebek begyógyulhatnak, de a hegek megmaradnak. Történelemórákon sosem tanultam ezekről a valóságokról, de az időseknek kitörölhetetlen emlékek maradnak. Tananyag vagy élő emlék? A múlt titkai… Közel hatvan év telt el azóta, hogy az utolsó fogoly is hazajött. A nélkülözés és a szenvedés elmúlt. Akik fiatalok voltak és erősek, azok túlélték. Ám rengetegen meghaltak vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedtek. Csak az összetartás és a naponkénti túlélésre való összpontosítás segített életben maradni.
Mi az örökségem? Nem az anyáról lányára hagyott nyaklánc, ami új fénnyel csillog a nyakamban. Nem a föld és nem a ház, amelyben anyám született valaha. Nem anyagi javak, de még csak nem is a nyelv, se az örökül kapott hagyományok.
Az erő az örökségem. Az a megtörhetetlen hit, ami segített dédanyának a túlélésben. Ami napról-napra megújult a kilátástalanság és a reménytelenség ellenére, és megtanította embernek maradni embertelen körülmények között. Ezért tudunk mindig előre nézni, amikor baj ér, hogy leküzdjünk minden akadályt, ami vár még ránk az eljövendő életben. Ez az, amitől mindig bizakodva nézek a jövőbe, bármit is hozzon az.
Ez az erő az örökségem.
/Részlet a kisregényemből/
A cikket írta: Virág
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Én még a nagyapáimat sem ismertem, csak a két nagymamát! De megtaláltam a dédszüleim útlevelét.Nagyon sokat jelent, legalább a nevüket tudom.Boldog ember lehetsz, hogy van akiktől meg tudod kérdezni, ha érdekelnek a régi dolgok.
Kedves Luca! Nagyon tetszett! csak így tovább! Orsolya
Szomorú idők... Én éppen ezért írtam le fiatal korom óta naplómba az eseményeket, s most egy óriási terjedelmű regény lett belőle, hogy örökségül tudjam hagyni a családomnak, hogy pontosan tudják, mikor mik történhettek meg... Érdekes történetet írtál le, én is szeretek temetőbe járni rokonaim sírjánál, ahová mindig elvittem az unokáimat is!
Sajnos, hogy csak ennyi maradt az örökségből, hogy nem tudták tovább adni a családban, mi történt a hozzátartozókkal. Ugyanis az alatt a "negyven év alatt" nemigen volt tanácsos nem csak az ősöket, de a közelebbi eleinket is, akik valahol ororszorságban - vagy ki, tudja, máshol - csak úgy voltak, s nem tudni, mit kerestek ott. Biztosan rossz kifejezéssel éltem, mert nem kereshették, hanem hadifogaságba estek, vagy elvitték őket "robotra", mert a front ideje alatt divatos volt összefogdosni a munkabíró nőket és még itthon tartózkodó férfiakat is. Aztán csak úgy, búcsú nélkül magukkal hurcolták őket...
Szomorú idők... Én éppen ezért írtam le fiatal korom óta naplómba az eseményeket, s most egy óriási terjedelmű regény lett belőle, hogy örökségül tudjam hagyni a családomnak, hogy pontosan tudják, mikor mik történhettek meg... Érdekes történetet írtál le, én is szeretek temetőbe járni rokonaim sírjánál, ahová mindig elvittem az unokáimat is!
Kedves Katalin, ez csak egy részlet volt, de a fenti linken megtalálható az egész.
Kedves Luca ! Nagyon tetszenek a történeteid , jó olvasni.