Pipe 7
Látogatók száma: 54
Sokáig ült a teraszon, egyre csak bámészkodva, várva, hogy felbukkan a távolból szárnyas barátja.
De nem bukkant fel, viszont vad szélvihar kerekedett, s az esőszag már bukfencet hányt az udvaron, mikor végre bement. Üresnek érezte a házat. Szíve összeszorult, ahogy a jég verte ablakok kocogtak.
- Jaj, Pipe! Mi lehet veled? – aggódott, majd szomorú lélekkel fürödni ment. Egyedül. Mielőtt a hálószobába indult, azért még kinézett. Az eső szakadva hullott, artistaként ugráltak a tárgyak, vödör, lapát és rongyok rohangáltak a vihar vad szelein. Torkában gombócot formált a féltés. Így botorkált az ágya felé. Még, mintha szeme sarkából a madarat látná, fent az ajtó tetején… De nem. Mégse az, csupán egy árnyék, ami ott moccant. Hát, ment, hogy nyugalmat keressen zaklatott érzéseinek.
Már hajnalban felriadt. Csend volt. Az eső elállt, a ház néma nyugalommal tartotta magát, és az öreget is megvédte a mának. Dezső gyorsan öltözött, kirohant az udvarra, és nézegetve kémlelte a horizontot. Már ő is felébredt. A Pipe. Már egészen bizonyos, hogy fent van, és talán őt keresi. De galambokon, és szarkán kívül, más madarat nem látott. Talán majd később. Nyugtatta magát.
A macska teljes biztonsággal osont be a nyitott ajtón. Nyivákolva követelte a reggelit, és leült az előszoba szélén.
- Na, te most örvendezhetsz – szólt neki szomorún, ahogy tálkáját töltötte.
Kitakarította a házat, közben ki-kinézegetve a teraszon, hátha látja a madarat. Majd evett, készülődni kezdett a temetőbe, s az ablakot is nyitva hagyva, el is indult, szokott idejében.
Szaporán szedte a lépéseket, nem kalandozott, csak az eget nézte. Szinte szaladva ment, s fent a temetőben is csak kicsit időzve maradt. Kalapját le se téve, csak kezében fogva beszélt a sírnak, s szavai után szemét törölve ment.
- Naszi, elment a barátom. Ha tudsz, hát segíts, hogy visszatérjen, kérlek.
Ment, szaladt haza, észre se véve Rózsikát, aki elképedve lépett ki a bolt elé, hogy utána nézzen.
- Mi lehet vele? - töprengett, ahogy fejcsóválva visszalépett.
Házában újra végig járta mind a három szobát, a fürdőt, még a WC-be is benézett, hiszen régen, még ide is bekísérte őt a varjú. Régen. Amikor még megvolt. Tegnap.
Mivel sehol nem látta, újra csak kiment. A kertben kószált, az eget kémlelve, majd a teraszon üldögélt. Egészen estig. Még csak nem is evett.
Már egy hét is eltelt, mire beletörődött, hogy örök érvényű veszteség érte. Már nem rohangált percenként a teraszra, nem vizsgálta folyton az eget, csak szomorú volt. Nagyon, és mélyen szomorú. Keserű hangulatban nyitott a számítógépére, hogy ránézzen a varjak szokásaira, s akkor látta mennyi sok, rengeteg levele érkezett Tónitól. Hopp! Hiszen szinte el is feledte. Szégyenkezett. Épp nyúlt a telefonért, mikor megcsörrent, hát a mozdulatot nem fogta vissza. Felvette a kagylót, és kis örömfények gyúltak a szemében. Tóni volt.
- Apu! Több mint két hónapja, nem írtál egy sort se. Se chat, se semmi. Csak nem beteg vagy? Holnap indulok hozzád. Estére ott vagyok.
Örült. Örömére árnyékot vetett az űr, amit a madár hiánya okozott, de határozottan örült, hogy fia hazajön.
Másnap főzött. Már reggel felkelt, igaz első útja még mindig a teraszra vezetett. De aztán elfoglalta magát a sütővel, és burgonyahámozással múlatva az időt készült az estére. Naszihoz is felcipelte a kannát, titkon kabala-ként vitte, de hát, az orgonabokrot meg kellett öntözni.
Késő délutánba fordult már az idő, mikor Tóni megérkezett. Nagy pakkokkal megrakodva ingott lába a kerti kapunál, ahogy fél lábbal belökte. A házig cipekedett. Ott már Dezső fogadta. Őszinte örömmel, szinte a könnye csordult.
- Ó, apa! Micsoda szarkalábak kerültek a szemed köré, mióta nem láttalak! – kesergett Tóni meglepetve, ahogy lepakolt, és megpaskolva egymás hátát, abbahagyták az ölelést.
- Varjúlábak azok fiam – borult el egy pillanatra Dezső tekintete, de azonnal mosolyogni kezdett.
- Jó, hogy a humorod megmaradt Apa. Látom, akkor nagy baj nincsen.
- Nincs. Nagy az nincs. De, hát mi a nagy baj, fiam? Kinek mi!? Nem igaz?
A nappaliban terített kettejüknek, még gyertyát is gyújtott.
Naszi foteljában Cilike nyújtózott, amikor evés után beszélgetésbe kezdtek. Tóni köntörfalazott, nem tudva hol, és hogyan kezdje a mondandót, ami hazavezette. Ismerte apját. Jellemét, határozottságát tőle örökölte. Aztán csak belefogott, egy suta mondattal, amiről kimondása után azonnal érezte, nem így kellett volna.
- Én nem örülnék apa, ha te is úgy elaludnál egyszer majd, mint anya. – buggyant ki belőle a szó.
- Aha, látom, te a rosszakaróm vagy. Én örülnék. Mondjuk most, amíg élek. Utána már én se örülnék semminek.
- Apu! Érts meg! Kérlek, csak egy kicsi időre figyelj rám. Kérhetem?
- Eddig is figyeltem rád, fiam.
S akkor Tóni elővezette a gondolatát arról, mennyire szeretné, ha apja vele menne Kanadába. Hogy ne legyen itt egyedül, hogy mindig tudja majd, mi van vele, és amíg csak lehet, együtt lehessenek.
- A cég jól megy, apu. Még segíthetsz is, ha van kedved. Ott lehetőség bármire akad, jó emberek is vannak. Korod béliek, magyarok. Annyira szeretném! Ugye, megfontolod?
Megpihent a csend hangulatukon. Dezső mérlegelt, majd azt mondta.
- Aludjunk rá egyet.
Másnap ő maga hozta fel a témát.
- Anyád sírját el kell akkor rendeznünk, fiam. Szólnom kell Lajosnak, hogy menjen ki hozzá, ha elmegyünk. Egy hónapot csak kipróbálok veled.
Tóni boldogan vigyorgott.
- Lajos bácsi, az öreg medve! Hogy van, ugyan? Átnézek hozzá. Jössz te is apa? Tán még pecázni is elmegyünk, ki tudja.
Dezsőnek nem volt kedve. Engedte Tónit, lelkére kötve, hogy Naszi ügyét tegye helyre, majd pakolni kezdett. Lelke az erdők fáin kalandozott, varjúfészkeket kutatva. Kismadárka hangját hallotta folyton, és szeme sarkából a sziluettjét látta szüntelenül. Hol a térelválasztón, hol a fotel támláján, vagy az ajtó tetején ülve érezte a madarat magánál. Sose volt ott, mikor odakapta a tekintetét.
Tizenegykor elindult felesége sírjához, hogy megossza vele gondolatát.
- Naszikám, nehéz döntést hoztam. Elmegyek Tónival, ha nem jön vissza a madárkám. Márpedig nem jön, ez látnivaló. Ha te is úgy gondolod, elmegyek egy hónapra. Aztán majd eldöntöm, mi legyen utána. Te vagy ami ideköt. Egyedül te. A madár, ha jönne… Ugye tudod, mennyire hiányzol nekem? Megyek, rendezgetem a házat, és pakolászok az útra. Aztán még jövök addig, hiszen tudod. Tán a jövő héten indulunk. Tóni jól van. Örülhetsz kedvesem. Örülj csak! Szervusz Naszi.
Lehajtott fejjel baktatott le a dombról. Töprengett a lehetőségeken, s észre se vette, de már a kertkapunál járt újra.
A cikket írta: Zsomwin
Hozzászólások
időrendi sorrend
Hogy jössz be képbe? Csak nem te vagy a Dezső? :-)
Nem tudok még írni róla. Majd valamikor . Talán. Nagy a bánatom.
Micsoda megérzéseid vannak?! Egyébként a valóságban nem jött vissza. Nehezen viseltem...
Írd le, kedves Edith! Írd le és akkor itt maradnak nekünk is azok a képek, amiket csak te láthatsz most. :)
Szomorú megválni bármitől, ami hozzánőtt a lelkünkhöz...
Nem is olyan könnyű ez... én tudom... de még csak a feléig jutottam el... meg kellett állnom egy pillanatra, mert érzések jöttek..., mentek.
A felismerés, hogy szinte azt teszi, amit én, ahogy keresett-kutatott, hátha előkerül...
Vissza fog jönni. Ez amolyan érzés...
A felismerés, hogy szinte azt teszi, amit én, ahogy keresett-kutatott, hátha előkerül...
Vissza fog jönni. Ez amolyan érzés...
Az élet sokszor nehéz döntések elé állítja az embert..., szomorú...
Üdv,
Pí.
Üdv,
Pí.
Na most jól kisírhatom magam.
Hálás vagyok neked ezért az írásért. Igaz, hogy egészen más körülményekben, egészen más 'eszközökkel' - de valami ilyesmi történt velem. Az én "madaram " most van kint a jeges esőben... de tudom, hogy már soha többé nem látom.
Itt maradnak nekem a hangok, a szavak, a képek .
Amíg élek...
Szomorú megválni bármitől, ami hozzánőtt a lelkünkhöz...
Hálás vagyok neked ezért az írásért. Igaz, hogy egészen más körülményekben, egészen más 'eszközökkel' - de valami ilyesmi történt velem. Az én "madaram " most van kint a jeges esőben... de tudom, hogy már soha többé nem látom.
Itt maradnak nekem a hangok, a szavak, a képek .
Amíg élek...