újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

ÖNZETLEN SEGÍTŐK … III. rész

Látogatók száma: 92

A testem az ördögé, de a lelkemet megtartom magamnak.

Ekkorra már nem éreztem a tagjaimat. Annyira fáztam, hogy már az sem érdekelt ki jön, csak egy kis meleget érezhessek. A férfi kinyitotta egy pillanatra az ajtaját és kiszólt. – Mit csinál kislány ebben a hideg éjszakában. Csak nincs valami baj? – Nem, baj az nincs, csak nagyon hideg van – válaszoltam. – Na jöjjön, elviszem egy darabig.

Olyan természetes volt. Sehol egy lélek, itt vagyok félig megfagyva, és itt van ez a megmentő, aki felajánlja, hogy elvisz egy darabig. Más nem érdekelt ebben a pillanatban, csak hogy valami meleget érezzek végre.

- Hogy szólíthatom, kérdezte a férfi, aki ránézésre nem volt maga az ördög, olyan kövérkés, kicsattanó képe volt, olyan átlagos, semmi extra, semmi ijesztő, még az apám is lehetett volna. Egy hókotró csak nem olyan elvetemült, hogy bánthatja a kislányokat? Amennyire össze voltam fagyva, még talán meg is sajnált – gondoltam. Bemutatkoztunk egymásnak.

Nem találtam túlzottan bizalomkeltőnek, a bemutatkozás során alkalmam volt közelebbről megnézni a fizimiskáját. Olyan ellenszenves volt a képe.
Már bántam, hogy beültem mellé, de jólesett a meleg, ami szép lassan átjárta a testem, megszűnt a remegés, a meleg már szinte sok volt azután a hideg, jeges levegő után, elzsibbadtam.
Nem akartam mást csak mielőbb haza jutni.

- Szerencséd van kislány, de mit keresel te ilyenkor az éjszakában, ha nem jövök erre, akkor mit csinálsz, ott állsz továbbra is kint abban a kutya hidegben? – közben elengedte a kormányt és a kezét rátette a térdemre. Ösztönösen rándítottam magamon. - Honnan jössz te egyáltalán? – Messziről A város másik végéből és már nem járnak ilyenkor a buszok, gyalog idáig jutottam, de már nagyon fáztam és köszönöm, hogy elvisz egy darabig – válaszoltam.

Olyan természetes volt és igaz is, ami rá tartozott valóban messziről jöttem gyalog, és haza szeretnék érni mielőbb. A rosszul sikerült randit mégsem köthettem az orrára, egyáltalán mi köze hozzá honnan jövök, hová megyek. Ha már elvisz, az jó dolog, de ennyi és nem több, hálát éreztem egyelőre más semmit. Talán a bizalmaskodó mozdulata kissé változtatott a róla alkotott képen, de amikor a mozdulatomra visszavette a kezét, kissé megnyugodtam. Félreértettem nyilván, olyan atyáskodó mozdulat volt, de érzékeny pontomon érintett. Ahhoz neki semmi köze.

Beszélgetés közben észrevettem, hogy letér az útról és egy mellékutcán halad tovább. Megkérdeztem merre megy, mire azt válaszolta, ez egy rövidebb út, és a munkája, is ott van amerre megy. - Hókotró – gondoltam, biztosan valahol a közelben kiszállhatok.
Hirtelen olyan ismerősnek tűnt a környék. Sötét volt, de azért felismerni véltem, ez a Szerpentin út, amiről annyi rossz hír keringett, sok baleset, gyerekkori izgalmas játékok jöttek elő az emlékezetemből, a bozótos, elhanyagolt részeivel, a hármas-híddal, megborzongtam. Rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam innen már közel az otthonom, akár ki is szállhatnék, de a félelem visszatartott. Sehol senki, csak a sötétség, belém is szorul a lélek, ha most kiszállok. Már késő, ezt előbb kellett volna megtennem, amikor még nyílt terepen haladt a jármű. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nincs félnivalóm, bátor vagyok, ha ezt megtettem, végig kell csinálnom. A gondolataim nyilván csapongnak, nem akar tőlem ez az ember semmit, csak tényleg erre rövidebb az út.
Miközben azon járt az agyam, hogy semmi gond, a jármű hirtelen megállt. A férfi leállította a gépet és vigyorogva fordult felém. Egyszerre mind a két keze szabad volt. Kihasználta a megdöbbenésem okozta helyzeti előnyt, egyik karjával szorosan átölelt, másik kezével elkezdett markolászni. – Hát persze, hogy segítek, kislány. Csak legyél jó hozzám!
A számat kereste, de én megpróbáltam amennyire tudtam elhúzódni tőle. A karja szorosan préselt az üléshez. Az ellenállás gyengének bizonyult. – könyörgőre fogtam, kértem, engedjen el! – szinte már sírtam. Nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik. Kétségbeesve kapálóztam közben és minden erőmet összeszedve hátralöktem a férfit, de ő visszapenderített. – Nyugi kislány, mondta, tudom én mire utaznak az ilyen magadfajta stoppos lányok. A keze már a combomat markolászta. Kövér arca a számat kereste, mohón a nyakamba lehelt, olyan visszataszító volt az egész. Undorodtam. – Ne rúgkapálj – mondta, mert megharagszom. Utáltam ekkorra már a férfit, néztem a lihegő ördögi arcát. A félelmet, a kétségbeesést felváltotta bennem a düh. Az iránta érzett gyűlölet gyenge karjaimba hirtelen erőt adott, hogy lerázzam magamról ezt a férfit. De hiába. Az ellenállás gyengült, a megadás közeledtét a férfi megérezte. Most már minden, mindegy. A hiábavaló küzdelem megtette a hatását, már nem volt harc, csak megadás. A közömbösség, eluralkodott rajtam. A következő gyötrelmes pillanatokban, csak egy dologra tudtam már koncentrálni, hogy kapja meg, amit akar és kerüljek végre haza. Ő győzött. Megkapta, amit akart és utálkozva, de beletörődve, és hallgatva még a tanácsára is, hogy ott mossam le magam, a hókotró gépen valamilyen csordogáló víz lemosta végre a mocskot.
Már nem bántott többet. Nem fordultam felé, csak valami megkönnyebbülés-félét éreztem, amikor a víztornyot végre megláttam. Kiszálltam a járműből és fellélegeztem. Nem néztem vissza!

Hazaértem végre!

A cikket írta: zsoltne.eva

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

Olyannyira valósághűen írtad le a történetet, hogy az valami borzasztó indulatot vált ki az emberből.
Nincs megfelelő szó ezekre a tettekre, nem is lehet eléggé büntetni az ilyeneket...

megtekintés Válasz erre: franci

Olyannyira valósághűen írtad le a történetet, hogy az valami borzasztó indulatot vált ki az emberből.
Nincs megfelelő szó ezekre a tettekre, nem is lehet eléggé büntetni az ilyeneket...

Szia Franci!
Valósághűen kellett leírni a történetet, mert ezt soha nem lehet elfelejteni. A borzasztó az egészben az, hogy neki volt egy jó napja, nekem pedig egy életen át, egy rossz emlékem, ami meghatározta szinte az egész elkövetkezendő életemet.
Nem volt kinek elmondanom. Senkinek nem szólhattam. Egészen mostanáig!
Éva
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: