Messze a nagy erdő...

Látogatók száma: 49

Kevés embernek - de neki igen - sikerült belopnia a szívembe olyannyira magát, hogy soha ne felejtsem el. Elképzelni sem tudod, hogy ezt milyen nehezemre esik bevallani. Lemondani valamiről, ami alapjaiban nem volt rossz, legalábbis, nem könnyű.

Piszokul értett hozzá, hogyan ne váljon unalmassá. Azt sem egyedül én tudom mit meg nem tett, mire volt képes, alkalmanként, céljai elérése érdekében. Valahányszor megkérdeztem tőle, miért olyan sürgős eljönnie hozzám, mindig ugyanazt a választ kaptam... "Hát kikapcsolódni!". Ritkaságszámba ment, ha még azt is hozzátette - azt is csak kérdésemre... "Hiányzol Édesem!, Drágám!"
Utólag már - persze - könnyű okosnak lenni, amikor már van némi sejtésem, ez mit is jelentett, hiszen minden ember számára eljön az a pillanat, amikor azt mondja elegem van mindenből... egy kis kikapcsolódásra van szükségem! Mi idézhette ezt elő? Hát az unalom. Ahányan vagyunk annyiféle kikapcsolódásra vágyunk, gondolunk, valamire... Nem úgy ő. Ő tudta mire.

Számára csak egyfajta "kikapcsolódás" létezett. Hogy miért "mondom" múltidőben?... Ennek is oka van...
Nála soha nem lehetett azt előre tudni, mikor jön rá az "öt perc". Olyankor aztán elővette a legjobb, "legsimulékonyabb" modorát. Nem számított, hogy neked éppenséggel a hátad közepére sem hiányzott, nem csak ő, de senki, éppen akkor. Ha egy picit is megérezte a bizonytalanságot, az ingadozást a "hangodban"?... Elvesztél... Ő nyert.

Utólag már nem nagy kunszt okosnak lenni! Amikor már bedőltem a szövegének? Nehéz is lett volna másként gondolni, ha egyszer meg volt rá a "tehetsége", "képessége" hogyan vegyen le a lábamról. Ellenállni a dumájának meg végképp lehetetlen volt. Hogyan is?... ha egyszer úgy tudta mondani: " - Olyan csudát teszek veled ma..., - Készülj fel rá!..."... Hogy mindezt miből gondolta, azt csak egyedül ő tudta. Mindenesetre a hatása nem maradt el. Képes volt elhitetni, hogy valóban valami csodát tesz. (Akinek nincs más eszköz a kezébe, csak "egy", azt gondolhatta, hogy amit tesz az valóban maga lehet a kész "csoda"... maga is elhitte.)
Kész csoda, hogy eddig is kibírtam?! Ezt meg én mondom!

Nyilvános helyen... vásárlás, miegymás közben... sem fogta vissza magát, ha "előtte voltunk" mindezt úgy tudta tenni, csak úgy stikában... félre nem érthető mozdulattal adta tudomásomra...és még neki állt feljebb, ha "kikértem magamnak", szinte azonnal hárított. "Ne visíts!"... "Még azt hiszik, hogy b...unk!" Pedig nem tett ő mást, mint, megmarkolta a fenekemet... Ez volt nála az előjáték, a bemelegítés, a ráhangolás... Nagyon értett hozzá, mivel vegyen le a lábamról, mire lehet szükségem...
Elképesztő trágár, célratörő, közönséges, pökhendi és szemtelen módon adta a tudomásomra, hogy mire készüljek fel. És ez még semmi... Akkor képzeld el milyen volt, ha nem volt közönsége...

Ha ezt mondom el sem hiszed, mert ilyen ember nincs is, "ha nem lenne, ki kéne találni"...

Egy embernek dőltem én be... mondhatnád miért nem léptettem le előbb? - Most mondtam az imént, mert bedőltem neki és a szövegének...

Hogy mennyire "célratörő" abból is látszik, hogy ellentmondást nem tűrő, lerázhatatlan, kitörölhetetlen, mert mindig elérte, amit akart. Képes volt elhitetni, hogy "pótolhatatlan", mindenki más hozzá képest "siheder"..., "kismiska"..., "kezdő"..., "pancser"... kire másra lehetne szükségem, mint rá?... Na ez eltartott egy kis ideig, közel három évig, míg rájöttem, nem ő az egyetlen, aki valamire is képes lehet.
Amikor a szépen felépített tehetségén esett csorba, "beütött a ménkő", akkor kicsit lejjebb adta, de mindig volt valami a tarsolyában, amivel előrukkolt, éberen tartva az érdeklődésemet..., amivel le tudott venni a lábamról. Az önsajnálat volt még a másik igen erős eszköze okkal, vagy a nélkül, de ahhoz is nagyon értett, hogyan kell megsajnáltatnia magát adott esetben. Ember legyen a talpán, aki ellent tudott mondani, ha segítségre szorult! Az, hogy hányszor fogott padlót, szinte már nem is számoltam. Mihelyst talpra állt, el is felejtette... de még erre is volt "forgatókönyve"... eltűnni, mint a kámfor a számonkérés elől.

(Jól emlékszem még arra az időre, amikor nekem volt szükségem segítségre ismerősök, barátok, rokonok révén - átmenetileg - hogy talpon tudjak maradni. De "könyörgöm" azt nem a két szép szememért tették, hanem meghatározott időre adták!)

Más a helyzet akkor, ha megengedhették maguknak a "nagylelkűséget", akkor fellélegezhettem kis időre. Ha nem, akkor a becsület kötelezett. Ugyanazt vártam volna el tőle, amivel a legelesettebb ember is tisztában van, ha másképp nem megy, mi az az időintervallum, ameddig nélkülözni tudja az a másik... ez a minimum, hogy megkérdezem. Tisztesség? Becsület?... Ha ezt mondom, el sem hiszed, mert ilyen benne nem létezik... Sokáig vártam, de hiába.

Ez volt az a pont, amikor először ütköztünk. Nem hiába mondják, hogy a barátságot egyetlen dolog képes tönkretenni, és az a pénz.

Az utolsó, amit kérdeztem tőle, hogy mit küldjek el neki, melyik számlámat? És soroltam, se vége, se hossza nem volt... Mit gondolsz mi volt az első reakciója, miután kiesett a szerepéből?... Egyszerűen felszívódott. Ekkor már tudtam, hogy ugyanabba a csapdába estem, mint sorstársam, egy írótársam és én nem tanultam belőle, "árkon túli vízmester vagyok", ha azt hiszem, jobb belátásra téríthetem. Lehetőségem se volt, nem adott rá... kaptam egy újabb pofont az élettől!

Én levontam a szükséges tanulságot, de meg kellett másokkal is osztanom, hogy még időben fel tudjon készülni bárki legyen is az - esetleg - hasonló helyzetbe kerülő, a lehető legrosszabbra.
A kérdés csak az, mi lehet ennél még rosszabb? Erre is tudom a választ... Szerinted?