ÖNZETLEN SEGÍTŐK … II. rész

Látogatók száma: 65

A testem az ördögé, de a lelkemet megtartom magamnak.

Sejteni lehetett, hogy egy ilyen „buli” nem marad visszhang nélkül. Heteken át csak erről folyt a pletyka. Akik kimaradtak ebből a buliból, azok voltak a leghangosabbak. A célpont a forró vérű kolléganőnk volt, aki nem csinált magának problémát abból, ha megkívánt egy, vagy több férfit. Őt zavarta ez a legkevésbé, hogy a háta mögött mit pusmognak. Élte az életét. A kolléganőm és én az egészen pedig csak jókat nevettünk, az illető magánügyei nem igazán érdekeltek.
Az újabb izgalmak lassan kezdtek hiányozni. A férfinek, aki olyan önzetlenül avatkozott be a csete-patéba, nehogy valami bántódásunk essen, valamilyen módon meg kellett köszönni és mint két ártatlan leányzó megkövettük ezért. Jó alkalom volt ez és nem állta meg szó nélkül, hogy neki ez kötelessége volt, de felhívta a figyelmünket arra, óvatosabbnak kell lennünk a férfiakat illetően, mert a kihívó, önfeledt viselkedésünkkel felhívjuk magunkra a figyelmet. Persze nekünk aztán mondhatta, számunkra ez csak egy kis izgalom volt és nem vettük komolyan. Az egészen csak nevettünk. Olyan muris volt, ahogy megpróbál bennünket kislányként kezelni és fegyelmezni, amikor mi már rég nem voltunk azok.
Ritkán. adódott a munkahelyen olyan alkalom, a vezetői beosztása és a közöttünk lévő távolság nem adott túl sok lehetőséget erre, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Amikor viszont néha-néha összefutottunk, nem mulasztottunk egymásra olyan tekintettel nézni, ami félreérthetetlen többet jelentett annál, mint puszta köszönés, vagy elmegyünk egymás mellett és kész.. Ezt megéreztem, mert ezt akartam érezni, sokkal jobban vonzódtam egy olyan férfihez, aki számomra elérhetetlennek tűnt. Ebben az volt az izgalmas, hogy ő egy komoly, vezető beosztású emberként, oktató szerepben tüntette fel magát, mint egy tanító bácsi, közben nekem állandóan az járt a fejemben vajon milyen lehet vele együtt lenni.
A kíváncsiság nem engedte, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, hogy van-e felesége, vagy családja, ez számomra semmit nem jelentett. Engem csak az érdekelt, hogy milyen ő akkor, amikor nem az íróasztal mögül beszél, amikor csak ketten vagyunk, valahol máshol.
A kezdeményező én voltam. Egyszerűen megmondtam neki, hogy szeretném közelebbről megismerni. És ő nem mondott nemet. Hm.
A többi már jött magától. Megbeszéltük, hogy azon a bizonyos napon, mikor és hol találkozunk. Természetesen a lakásán.
*
Az izgalommal való készülődés közepette fel sem tűnt, milyen kegyetlen hideg van és én nagyon vékonyan öltöztem. Mit nekem hideg, ha egy férfihez megyek, nem azért, hogy az időjárásról beszélgessünk.
Kedves, előzékeny, olyan kényelemhez szokott, lassú, mackós mozgású, igazi tipikus, elkényelmesedett férfi. Nem azt az élményt nyújtotta, mint amire vártam, semmi különleges, amit olyan hévvel tudnék leírni, olyan langyos volt az egész, mintha meg sem történt volna a dolog. Miért érzem azt, hogy nem is történt semmi? Nem ezt vártam. De jólesett az ital és a meleg, kényelmesen berendezett szobájában a beszélgetés, inkább ez az, ami kellemes volt és nem maga az aktus. Csalódott voltam, mert alig kezdődött el valami, máris vége lett. És nekem már nem akaródzott maradni. Egyetlen dolgot sajnáltam csupán, azt a jó meleg szobát, amiből most kilépek a hideg éjszakába. Nem kísért el. Hagyta, hogy elinduljak egyedül abba a kegyetlen, csontig ható, hideg. éjszakába. Hová lett az aggodalom?
*
A meleg érzet már rég elfelejtődött, az egész, mintha meg sem történt volna. Csak mentem, szaporáztam a lépteimet és azon tűnődtem mit keresek én itt egyedül, ebben a hidegben. Olyan hosszú volt az út, és olyan messze volt még az otthonom, és olyan árvának és egyedül éreztem magam, és annyira fáztam, hogy majd meg fagytam. Már nem jártak a buszok, egy lélekkel sem találkoztam. A Budai Vámig jutottam el, amikor megláttam egy hókotró járgányt közeledni felém. Ott, abban a fülkében milyen jó meleg lehet! – gondoltam. És a járgány megállt mellettem.

Folyt.köv.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink