Élet a másik után
Látogatók száma: 135
Igaz történet
Van egy nagyon jó barátom. Közel tizenhat éve ismerem őt.
Fiatal korában olyan volt, mint minden fiatal élvezte az élet a szabadság, élvezetét, talán túlságosan is. A gimnázium alatt munkát vállalt, mindent saját magának teremtett meg. Nem dobta fel soha a pénz, de mivel nem volt elveszett ember, hamar megtanulta a helyezkedést az életben. Visszatekintve talán céljai nem voltak, ezért márka és minőség kategória, mellette támogatta a szüleit és saját tanulmányait.
Egy alkalommal bemutattam egy ismerősömnek, egy lánynak. Egymásba szerettek azonnal, érezhető volt a vibrálásuk. A kapcsolatuk kölcsönösnek bizonyult, érzelmileg és lelkileg olyan hullámhosszon voltak, amit a baráti társaságunk csak irigykedve és büszkén csodált. Tudták egymás gondolatát, szóval egy tökéletes minta szerelem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A fiú ott hagyta a gimnáziumot és több jól fizető munkahelyen is dolgozott. Közös terveket építettek, összeköltöztek és családi segítséggel telket vettek, amire a jövőjük alapjait lerakták, megteremtve a vágyálmot, a saját otthont. Az eltelt három év alatt tényleg egyként léteztek és eljegyezték egymást. Az élet csodás és nem csak szimpla rózsaszínködben lebegtek, hanem tökéletes harmóniában.
Szerelmük forrt, és nem váltott át megszokott szeretetté, ezt közeli barátként érzékeltem is.
Ha külön voltak a társaságomban csak egymásról áradoztak, ha együtt baráti körben, akkor is apró részletek árulkodtak a finom turbékolásról, egy érintésből, vagy csak a szemükből. Fénylően ragyogtak egymásra, mint izzó, valóságos földiparadicsomi csillagok. Már a falakat is felhúzták, és megkapták az áldást. Tervezve, akarva, áldott állapotba került a lány.
Egy alkalommal, a hatodik hónapban nem várta meg a fiút a lány a kötelező orvosi vizsgálatok után, mert csináltatott egy bölcsőt az unokatestvérével, aki az asztalos szakmában dolgozott. Meglepetésnek szánta... Zebrán, zöld lámpánál gázolták el őt, és egy hetvenéves nénit. A gépjármú vezetője egy friss jogsis fiatalember volt, alkohol befolyása alatt. A szemtanúk elmondása szerint az öreg nénike érzékelve a veszélyt arrébb tolta erejével a terhes kismamát. Sajnos ez sem segített, mivel a volán mögött ülő elrántotta a kormányt. Így oszlopnak ütközve kirepült a szélvédőn és szörnyethalt...
A kocsi tovább pörgött, így tarolta el őket végül. A mentők kiérkezésekor elvetélt a lány és az utolsó szavai ezek voltak: - A gyermekemet a bölcsőjében temessék el velem...
A fiú mit sem tudod a történtekről, kedvese unokatestvére levitte a bölcsőt hozzá mondván, várta, de nem jött érte a lány. A fiú érezte, hogy baj van és megcsörrent a telefon.
A temetésen akkor láttam elsőnek lélekben kettévágott embert. Ami túl van a elvesztés és a gyász határain... Szó szerint, mint aki az összeomlást átlépve csak van a megszűnt világban.
Mindenkit eltolt magától, családot és barátokat.
Soha nem volt öngyilkos típus, megzavarodva csak volt a maga ürességében.
Ismertem és tudtam, ha ő azt akarja, biztosra megy.
Titokban követük, négy napig készült rá... A biztosra.
Vett egy pengét, egy kötelet, és ami gyógyszert csak talált...
Felment egy vasúti hídra, ahová kikötötte a kötelet.
A hosszúságára ügyelt hogy leérjen a vasúti vezetékekig.
A gyógyszereket már bevette...
Nyakába akasztotta a kötelet megszorítva és utána hosszára a bal kezén felvágta az ereit.
Lépet volna a korlátra amikor odaértünk ketten. Egy közös barátunk volt a gyorsabb a futásban... Nem hangzott el szó, csak egyetlen ütés, a segítő barát hárított és ütött.
Én is odaértem és egyetlen szó nélkül elsőnek leszedtük a kötelet és kitéptem a derékszíját, amivel elszorítottam a kezét.
Túlélte... Egy évig kezelték, minket gyűlölt kegyetlenül...
Elindult a lejtőn semmi nem érdekelte...
Találkoztam vele, kicibáltam a temetőbe és a sírra löktem.
Akkor láttam elsőnek és utoljára sírni...
Tovább kell lépni, hangoztattam később és folyamatosan...
Te ezt nem érted, volt a válasz sokáig... Amíg én is megértettem tapasztalat alapján.
Megtette a társadalmi, földi továbblépést, találkozott egy lánnyal négy év múlva.
A lány szerelemmel szereti, ő csak szereti... A lány tisztában van a dolgokkal.
Megházasodtak és gondtalanul élnek a mai napig...
Mindenük megvan. Kiváló szakma, csillogó kocsi, három ház és kettő közös gyermek.
Külföldön élnek, évente egyszer jön haza... Mesél, büszkén megalkudott életével.
Egy hónapja volt itt... Kimentünk a temetőbe... És elmesélte a sírnál az élete azóta eltelt pozitív fordulatait.
Az utolsó mondatot, amit mondott soha nem felejtem el.
"Nagyon hiányzol szerelmem lelkem mélyén... Ha az Isten befejezi az utam egyszer, újra együtt leszünk társam. Köszönöm a feleségemnek és gyermekeimnek és barátaimnak, hogy addig értelmet adtak és adnak az életnek számomra. Szeretem őket..."
És a barát szónál rám nézet egy boldog szomorúságban, amire könnycseppjeim voltak a néma válaszok.
Hozzászólások
időrendi sorrend
Mária
Engem is nagyon meghatott a történet. Át tudom érezni a barátod fájdalmát, de az ő barátait is megértem, hogy megpróbálták kimozdítani abból az állapotból, ami látszólag sikerült, de a fájdalom olyan iszonyatos erős, ha valakit, akit nagyon-nagyon szerettünk, elveszítjük, hogy arra szavak nincsenek. Azt egyedül az érzi, akivel ez megtörtént.
Az, hogy a barátunkért mindent megteszünk, hiszen szeretjük, ragaszkodás... ez is érthető. Megpróbáltátok és a végén megértetted őt.
Éva
Természetesen minden emberre nem lehet központilag definiálni az érzés funkciót. Aki megérti vagy lelkileg tapasztalat alapján, vagy az aktuális szeretetküszöb magaslatán beleéli magát. És van a többi ember...
Az, hogy a barátunkért mindent megteszünk, hiszen szeretjük, ragaszkodás... ez is érthető. Megpróbáltátok és a végén megértetted őt.
Éva
Ez szívbemarkoló volt.
A túllépés csak kifele szól, rokonoknak, barátoknak, az itteni világnak; belül soha nem lép tovább, aki igazán szeretett!
És ez így van rendjén.
Üdv, Pinokkió
Ilyen az élet mindenkinek a maga értékeivel, értékrendjével. Egyetértünk...
A túllépés csak kifele szól, rokonoknak, barátoknak, az itteni világnak; belül soha nem lép tovább, aki igazán szeretett!
És ez így van rendjén.
Üdv, Pinokkió
Fájdalmas érzések törtek elő bennem, cikked olvasása közben.
14 évvel ezelőtt éltem át ezt az érzést, mai napig nem találom a kiutat a mélyből.
Sokszor érzem azt, hogy csak azért élek még, mert nem tudok meghalni.
Lelkünket szántja a sors, melyben mély az életbarázda. A sok jó és a sokk rossz együtt.
Szomorú történet...
Nagyon is az...
14 évvel ezelőtt éltem át ezt az érzést, mai napig nem találom a kiutat a mélyből.
Sokszor érzem azt, hogy csak azért élek még, mert nem tudok meghalni.
Velem "csak" szakított a ?szerelmem?, de azt is szörnyű volt túlélni... Még most sem vagyok túl rajta. És ilyenkor azt hiszi az ember, hogy nincs nála szomorúbb... Pedig lehetne rosszabb helyzetben is, és erre csak az olyan cikkek hatására döbben rá, mint amilyet te írtál.
Hiszen nekem legalább még van reményem, hogy egyszer újra egymásra találunk... Viszont a te ismerőseidnek már csak az a földi élet utáni világ jutott a boldogságból... Azt hiszem, sokat adtál nekem a mai nap! Valahogy lendületet adtál, és könnyítetted a szívemen a terhet!
Köszönöm!
Te egy nagyon erős ember lehetsz!
Minden jót!
Kedves cikkíró!
Engem megérintett az írásod, és annál a résznél, amikor megtörténik a tragédia, bele is borzongtam.
(Mikor szavaztam és 4 pontot adtam, el is gondolkodtam, hogy miért nem jelöltem be az ötödiket... De rögtön rá is jöttem: Mert olyan szomorú. ..De hát az élet ilyen! -gondolkodtam el- de már nem lehetett változtatni az értékelést...)
Had kérdezzem meg, ez igaz történet?
Igaz történet.
Engem megérintett az írásod, és annál a résznél, amikor megtörténik a tragédia, bele is borzongtam.
(Mikor szavaztam és 4 pontot adtam, el is gondolkodtam, hogy miért nem jelöltem be az ötödiket... De rögtön rá is jöttem: Mert olyan szomorú. ..De hát az élet ilyen! -gondolkodtam el- de már nem lehetett változtatni az értékelést...)
Had kérdezzem meg, ez igaz történet?