Élni nélküled

Látogatók száma: 78

Http://www.youtube.com/watch?v=qzY_rDrUe3o

Igen. Tudom már! Valakitől megtudtad a címünket. Albérletben laktam a lányommal, ketten egy idős néninél, Uránvárosban. Emlékszel? Oda vitt a kényszer. Fél szoba, konyha biztosította az otthonunkat, átmenetileg. Hát nem ért ettől fülig a szám. Utólag már megértettem anyut, aki nem tudott igazságot szolgáltatni három lánya között. Hárman, mást mondtunk. Így jobbnak látta a kevesebb rosszat választani. A döntése, hogy nekünk mennünk kellett.

Én megtaláltam, annál a 83 éves idős asszonynál, akinek a családját nem ismerhettem meg, de a végén azért előkerültek. Ő befogadott bennünket és akkor csak ez számított. Később meg nem vitt rá a lélek a biztatás ellenére sem, hogy kihasználjam a jóindulatát, a lakásért.

(Ott történt az a baleset is, hogy a lányunk egy óvatlan pillanatban, amikor egyéb dolgaimmal voltam elfoglalva, a vacsoráját készítettem éppen a kis konyhában, tőlem pár méterre álmában lefordult az ágyról. Beütötte a szekrény sarkába az arcát, nagy monoklit szerezve ezzel magának a szeme köré. Sokáig szembesített a könnyelműségemmel.)

Nem tudom honnan, de megérezted, hogy bajban vagyunk. Csengettek.
Nem siettem ajtót nyitni, hiszen bennünket sosem keresett senki. A néni nyitotta ki az ajtót.

- Évi! Egy férfi keresi - mondta.

A döbbenet kiülhetett az arcomra, mert amikor megláttalak, szinte földbe gyökerezett a lábam. Beinvitáltalak a kis szobánkba, de azt sem tudtam mindezt hogyan, miképpen tettem. Arra már nem emlékezem. Nagyon meg voltam illetődve. Az egyetlen székre ültettelek, amink volt. Nem borultam a nyakadba, mert akkor sokkalta, de sokkalta jobban meglepődtem, mint gondoltad. Egyedül voltunk, magunkra hagyva hosszú ideig. Képzeld csak el!? Huszonhárom éves voltam akkor? A lányod csak három. Körbenéztél.
Nem tudtalak semmivel sem megkínálni - szabadkoztam, de te elhárítottad.

- Nem ezért jöttem- mondtad.
- Hát akkor miért? - kérdeztem.
- Elviszlek innen benneteket! Jöttök velem! - közölted ellentmondást nem tűrő hangon. Azt mondtad akkor, - igaz, csak egy másik albérletbe, de én boldog voltam.

Mit tehettem volna, ennek a nem várt fordulatnak örültem. De az örömömbe más is vegyült és ezt azon nyomban el is mondtam neked, hogy a legjobbkor teszed velünk mindezt.

- Hamarosan egy kellemetlen műtétre kell mennem - mondtam. Ha el is megyünk veled, ezen nem tudok már változtatni. Te ezt csak annyiban fogtad fel, hogy megértetted mit is várok el tőled az idő alatt, amíg távol leszek, hogy vigyázz a gyermekünkre.

Már a műtét után volt. Magasan, meredeken laktál. Nehéz volt odáig felkapaszkodnom a gyerekkel a karomon, óvoda, munka, bevásárlás után, és ami nagyon, de nagyon bántott, te egyszer sem érezted át, hogy ez mennyire kifáraszt. Nem siettél elénk, holott számítottam rá. Otthon vártál, egy gitárral a kezedben. Amikor felértem a magaslatra, kifulladva, már értelmetlen lett volna számon kérni tőled, hogy miért nem jöttél elénk.

Az élet előre nem várt dolgokat gördített elénk, de kibírtuk. Én észrevettem, és vajon te? Valahol mindig elsikkadtál a nehézségek felett. Sokáig nem értettem, honnan benned ez a közömbösség. Olyan egyszerű emberi dolgokat sem vettél észre. Egymásra rakódtak a gondok, a gondjaim. Fanatikus voltál a magad nemében. Amíg én aggódtam érted télvíz idején, a nagy hóesésben, Komlóról Pécsig képes voltál róni a kilométereket, hogy hazaérkezz. Boldog voltam, mikor végre megláttalak. Megszidtalak. Hogy juthatott eszedbe, abban a zord időben elindulni? - Miért felejtetted ezt el? Pedig akkor nem győztelek felmelegíteni. Igényelted is, hiszen össze voltál fagyva. Olyan szerelemmel simultam hozzád, mint azelőtt még soha. Hogy feledtem volna én el azokat a kilométereket?

Amikor a nehézségek után újabbak és újabbak jöttek, nem bírtam tovább. Hagytad, hogy tomboljak, őrlődjek, törjek, zúzzak. Nem adtál nekem igazat, de hagytad, hogy elmenjek gyerekestől, mindenestől. Nem tartottál vissza. Egyetlen bőröndbe csomagolva azzal a kevéske holminkkal, amit addigi életünk adott késő este kopogtattam anyám ajtaján, hogy segítsen rajtunk. Visszamentem az egyszer, vagy többször elhagyott életemhez.

Nem kevés idő telt el így. Már szinte lemondtam rólad, amikor egyszer csak újra megjelentél.
Akkortájt a szerencse mellém szegődött és én nem akartam ezt a szerencsét egyedül a magam hasznára fordítani. Azt mondtam: - Gyere! Kezdjünk új életet! Ott kertvárosban, abban a másfél szobás lakásban. Szerettelek, és azt akartam, hogy te is érezd azt a felemelő pillanatot, amit akkor én. Megint együtt voltunk.

Telt-múlt az idő és te semmit nem változtál.

Hosszú időre, anyagi előnyökre hivatkozva, de magunkra hagytál. Évekre. Külföldön keresve a rávalót. Addig is labilis, nem túl erős kapcsolatunk a végét járta. Sokáig tartottam magam a hű feleség szerepköréhez. Bántott, amikor hamisan megvádoltál. Akkor még semmi okod nem volt erre, nem úgy fordítva. Ellenálltam. De azt, hogy te mindeközben könnyelműen odadobtad addigi életünket, nem tudtam neked megbocsájtani. A lányunk tíz éves volt akkor. És te megint rám hagytad, hogy hozzak egy akármilyen döntést, egyedül. Tucatsorra hagytál magunkra. Elvártad, hogy én döntsek. Elváltunk immáron sokadszorra. Végleg. A nélkül, hogy mindazzal, ami ezzel együtt járt tisztáztuk volna.

Nehéz időszak következett. Meg kellett tanuljam, mit jelent egy másik élet, hogy nem tudom mi van veled? Hogy te vajon hogyan bírtad ki nélkülünk és én nélküled.

Egy dal, amit azóta is gyakran hallgatok, minderre választ ad. - Látod? Van élet a másik után.

http://www.youtube.com/watch?v=qzY_rDrUe3o

A cikket írta: Zséva

támogatóink