Gondolatok
Látogatók száma: 58
Mit érezhet az az ember, akinek a boldogságába beleszól a halál.
Nézem a síró nőt a képernyőn. Nyúzott arcát, kisírt szemeit, hirtelen megöregedett vonásait. Beugrik egy évekkel ezelőtt látott filmkocka. Harsány vörös hajú, telt alakú lány, arcán a fiatalság minden életigenlésével ugrabugrál egy szórakoztató műsorban. Lepcses szájú, rekedtes hangú, csillogó szemű, látszik rajta, hogy rettentő módon élvezi a rivaldafényt, a szereplést. Aztán hol eltűnik, hol előbukkan a média színfalai között. Hol az egyik kereskedelmi tévé karolta fel, hol a másik. Mára már a média nagyasszonyává nőtte ki magát.
Hírek röppennek fel róla… szerelem,… esküvő… gyerekszületés… Nem is figyeltem rá, egy volt a televízióban naponta megjelenő arcok közül.
Majd viharfelhők borították be felette az eget. Válás a férfitól, költözés a közös otthonból. Reggelente vele kezdődik a nap. Arcán a médiadolgozók beállított közömbössége, semmi jel nem mutatja hol tart éppen a magánélete.
Majd újra felröppenő hírek. Új szerelem egy másik világból érkező férfival. A nő boldog, szinte kivirul. Tervezik a közös jövőt, együtt indulnak nyaralni, együtt érkeznek haza. A fotók egy boldog emberpár képét mutatják.
Aztán derült égből a villámcsapás! A szeretett férfi feladta, röpke telefonüzenetben búcsúzott a világtól. Megdöbbenve olvasom a híreket.
Miértek sokasága! A nőről megjelenő képeken nem az a boldog asszony látható, akit pár hete a fotók mutattak. Egy megtört megöregedett teremtés néz maga elé a reggeli műsorban. Smink nélkül, kócos hajjal, sírástól elcsukló hangon beszél a szerelméről. Mintha a saját anyja ült volna oda elmondani lánya fájdalmát. De nem, tudom, hogy ez az a szerelmes asszony, aki pár hete boldogan mosolygott a fényképezőgépbe.
Magamban érzem, ahogy a fájdalom belemar! Talán maga előtt látja a férfi mosolyát, talán még érzi a csókja ízét.
… néha úgy érzem, utána akarok menni… nem bírom a szememet kinyitni… hallom a rekedtes hangot. De ez a hang most végtelen fájdalommal van tele.
Olvasom az újságban a kommenteket. Megdöbbenek. Sokan csak a részvétüket fejezik ki, de sokszor felbukkan egy egy ádáz, vagy éppen gúnyolódó vagy gyűlölettel teli hang is. Kiráz a hideg némelyik mondattól. Ilyenek vagyunk mi emberek? A másik ember gyásza nem hat ránk? Nem tudjuk átérezni egy asszony fájdalmát? Hova lett a részvét? Hol van az empátia?
Kárörvendés… lám megkapta… úgy kell neki, most megtanulja… gyűlölöm ez a nőt ... biztos ő volt az oka!
Amikor rákérdezek, a kommentező maga sem tudja megmondani miért gyűlöli, csak elmismásolt mondat a válasz. Mert a csapból is ő folyik, mert ez,.. mert az…
Nézem az elmosódott arcú asszonyt a fotókon. Eszembe jut a régi saját gyászom. Nem érzek mást, csak azt, hogy szeretném megölelni, megvigasztalni.
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
De bánom, hogy ilyen későn akadtam rá erre az írásodra. De tudod mit? Mégsem bánom, hogy egyáltalán ráakadtam! Mert ez olyan mélyről és szívből jövő, őszinte, amit ritkán, mondhatnám egyszer sem, tapasztaltam meg mástól írásban.
Köszönet érte!
Éva