Haragszom rád… 11. rész

Látogatók száma: 51

A múlt lassan homályba veszett…

Kapcsolata barátjával hol magas hőfokon izzott, hol csak éppen parázslott, de kihűlni nem hagyták. A körülmények is beleszóltak mikor és mennyire adhatták át magukat a boldog pillanatoknak.

Denis mindennapjait most egészen más kötötte le. Rájött arra, van élet a másik után és már egy percig sem bánta, hogy egyedül éli ezt az életet, mert mindig volt valaki mellette.
Nem lehettek mindig együtt és arra gondolt talán jobb is ez így. Ki tudja, még az is lehet, nem lenne ez a ragaszkodás a másikhoz, ha nap, mint nap egymás mellett ébrednének fel.

Így próbálta azt a hiányt, amit néha-néha azért érzett, amikor lefeküdt, vagy éppen felkelt, pótolni, gondolataival foglalta el magát. Tervezgetéssel, jövő céljainak kitűzésével, saját maga erősítésével. Könyveket olvasott, igyekezett mindent, ami vele történt, történik megérteni, szinte mániákusan tanulmányozta önmagát, magyarázatot keresett arra, hogy miért van egyedül.

És akkor, amikor minden jó lehetett volna mindkettőjük életében egy nem várt, előre nem látott, de bekövetkezett tragédia hozott változást.
Öt évvel Denis házassága felbontása után.

*
Emlékszik. Az iroda ablak mindkét szárnya kitárva. Ott állt Tom halálsápadtan és csak nézett maga elé. Nem szólalt meg, hiába kérdezte, mi történt. Csak nézett, és vette a nagy levegőket. Rosszul volt.
Megpróbált segíteni, de elhárította. Most nincs szükségem rád - mondta.
Denis az egyik kolléganőjétől tudta meg, hogy az imént kapta rossz hír van rá ilyen hatással. Meghalt a felesége.
Senki segítségét nem fogadta el akkor, egyedül viselte minden terhét annak, ami történ. Nem hibáztatott senkit, és ezt valamennyien tudták, most arra van szüksége, hogy békén hagyják.
Nehéz időszak következett. A most már csak rá maradt két gyerek, az alig kamasz lánya és az éppen öt éves kisfia.
Sokáig eltartott, amíg tisztázták a felelősség kérdését, kinek a részéről merülhetett fel, hogy megitta azt az idegmérget, ami végül megállította a szívet. Véletlen volt? Mentek a találgatások és mindenki tudta, hogy nagy a baj.

Aztán, ahogy múltak a hetek, hónapok lassan oldódni kezdett a feszültség és Denis felajánlotta ismét a segítségét, amit Tom elfogadott, mert szüksége volt rá.
Ettől a perctől kezdve felelősséget érzett már nem csak a barátja, de családja felé is.
Azt tette, amit ilyen helyzetben tennie kellett. Pótolta részben az anya elvesztését, hiányát a családnak. El kellett fogadtatnia magát, mint akkor még számukra idegent és ez időbe tellett. A kisgyerek nagyon közel állt hozzá, mert ő egy nagyon törékeny kis fiúcska volt, akit a szél is elfújt volna, ha hagyja. Tudta, idő kérdése és oldódni fog kettőjük között a kezdeti merevség. A nagylány járta a maga útját. Szembeszállt az apjával is, ha felelősségre próbálta vonni a kiruccanásai miatt. Nem félt tőle. Abban a korban volt, amikor már nyiladozott a kapcsolatokra és megtalálta a párját, ami az apjának egyáltalán nem volt ínyére.
Nem tehetett mást, bele kellett törődnie, hogy a dolgok menetébe nem szólhat mindig bele. Megpróbálta. Nem sikerült. A már korábban is önállóságra nevelődött lányt nem tudta féken tartani, magához láncolni. Egyre gyakoribbak voltak közöttük a konfliktusok. És a lány a barátját választotta. Kisöccsével egészen addig úgy törődött, ahogy és amire képes volt. Fiús természete miatt ez nem esett nehezére, amihez még a focista külseje is párosult.
Sokakat meglepett, amikor azzal a hírrel állt elő, hogy férjhez megy. Ahhoz az elvált emberhez. És hiába volt minden ellenérzése az apjának, hiába nem egyezett bele, kész tények elé lett állítva.
Ebbe Denis nem szólhatott bele. Valahol a lelke mélyén a menekülés lehetőségét érezte abban, hogy ezt az utat választotta a lány. Egy új élet kínálta lehetőségbe kapaszkodva, ami még adódott számára. Nem volt mit tennie az apjának, amikor már az esküvő ideje közeledett. Be kellett adnia a derekát.
Nagyon konok ember volt Tom.

Folyt.köv.