Hogyan tovább?

Látogatók száma: 59

Olyan üresnek érzem most a lakást, pedig ketten vagyunk. Megpróbáljuk belakni. Otthont teremteni. Lehetőleg biztonságot nyújtó, kellemesen berendezett, barátságos, szép otthont. Ahol jól érezhetjük mindketten magunkat. Távol a világtól, az utca zajától...

A megvalósítása? Az egy másik kérdés. Idő, pénz, energia..., melyből akár, ha egy is hiányzik, leszámítva a gondokat, amit okozhat, idővel meg is teremthető...

Egy élhetőbb, saját világ, de szép is lett volna? Mennyivel többet, mást jelentett egykoron egy lakás. Az igények is a lehetőségekhez igazodtak. Nem kellett semmivel sem több, mint amire leginkább szükségünk volt. Semmi extra, semmi különleges, csak Mi kellettünk hozzá...

Mást jelentett valamikor a haza érkezés. Egy Család volt mögötte. Meg tudtuk oldani, megosztani egymás között, még a magánszférát is figyelembe véve, tudtunk egymás mellett élni. A nélkül, hogy mindez különösebb lemondást igényelt volna egyik, vagy a másik részéről. Figyelembe vettük, hogy szüksége van mindhármunknak időszakos visszavonulásra. Erre a két szoba, a konyha biztosította a hátteret, és a legfontosabb, a megértés.

Ennek a biztonságnak lett vége egy napon. Mert addig, amíg ehhez tudtuk tartani magunkat, meg volt hozzá a kellő intelligenciánk, egymás igényeinek a figyelembe vétele, a magán szféra tiszteletben tartása, addig mindez nem jelentett gondot. Az egész napos munka miatti távollétek, különféle továbbképzések, óvoda, iskola, a Családot csak az esti órákra terelte össze. Nem volt arra idő, azon gondolkodni, mit tegyen a családfő, ha volt egyáltalán ilyen, vagy az oldalbordája, ha annak érezte magát. Tudta ki-ki a maga dolgát. A maga "karrierjét" igyekezett építeni. A lét egyszerűsítette le erre a kérdést. Egy vacsora erejéig jöttek össze akár, de az sem lehetett előkészületek nélküli, a nélkül megvalósíthatatlan lett volna. Kinek volt ez a dolga, ha nem az "oldalbordának"?

A kérdések, a felvetések, hogy miért változott meg mindez, sem volt könnyű. Egy emberre hárult, családfő híján. Az anyára, aki mindezt egykoron elkezdte megvalósítani, aztán egyre lejjebb és lejjebb adta. Mert nem tehetett mást. Mert még a férje is építette saját magát. Vagy, ha igen, még mennyi, milyen lemondások árán tehette volna meg ezt? Erre ki adott választ? Ő maga. Mert a kérdéseket neki szegezték olykor-olykor. Legtöbbször a szülőértekezleteken. A "családfő"? Angolosan lelépett. Az egyszerűbbet választotta. Nem csinálja tovább. Kész, vége. Mit tehetett volna az anya? Munkája, egzisztenciája, ó bár mily nevetséges ezt így kimondani, a "karrierje" még inkább abszurd indok. Ami a legkézenfekvőbb kifejezés, a "megélhetés", az az igazi ok, ami miatt képes volt az anya sok minden mellett, ami még lehetősége megmaradt, nagyon nehéz kimondani, de "számítóvá" és egyben "közömbössé" is tette, hovatovább érzéketlenné az egyéb igények területén. Csak a "túlélés" maradt meg számára, minden egyéb elképzelés, egy élhetőbb élet reményében, nélkül.

Csonka család! Jaj, de utálatos szó ez! "Csonka"... hiszen ez a szó önmagában is vérlázító! Ki volt az a hülye, aki kitalálta? Egyedülálló emberek, köztük nők, férfiak, ebben nincs kivétel, mit is tehettek volna adott szituációban? Segítség? Hol volt? Na ne már? Sehol. E nélkül. Nagy szöveg. Duma. Tanácsok? Azok voltak. Honnan? Kitől? A pszichiátria? A béka segge alatt. Ma is ott vannak. Öt perc egy emberre? Pénz, pénz, pénz! Az beszélt, a kutya meg ugatott. Mi maradt? Te magad.

Kezdj már magaddal valamit? Ez volt az egyre sürgetőbb, mert képtelen lettél volna talpon maradni, ha nem teszel semmit. És akkor, egy igen rossz, vagy jó, nem tudom, pillanatomban arra gondoltam, hátha? Még lehet esélyem változtatni az életemen, az életünkön. Itt sem csak egyedül magamra gondolva, hanem kettőnkre, a lányomra és rám. Egyedül vagyunk. Hát muszáj ezt?

Egész életemet átdolgoztam. Emberek vettek körül, jók, rosszak, vegyesen. De mindig sikerült felülkerekednem a nehézségeken. A mai nap, kivétel. Nem tudom a hogyan tovább-ot? ... Nem mondom ki, mert nem vagyok vallásos, ki segítsen?... de én megpróbáltam. Hogyan tovább?

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink