Keserű pirulák

Látogatók száma: 54

Amióta nyugdíjas vagyok, egyfolytában keresem e kor szépségeit, időnként úgy vélem, hogy rábukkantam belőlük egyikre, másikra, aztán rendre kiderül mindegyikről, hogy tévedtem.
Ám most, amikor megbeszéltem egy találkozót középiskolából ismert régi gimnazista társnőmmel és kiülünk a belvárosi elit cukrászda teraszára, süttetjük magunkat a tavaszi nappal, miközben finom süteményeket nassolunk, kapucsínót iszogatunk, elnézegetjük a mellettünk ki tudja hová siető embereket, ismét eszembe jut, hogy mily jó dolog négy évtizednyi robot után végre szabadon élvezni az életet, amikor nem sürget az idő, nincsenek kötelező penzumok, csak szabadon választott elfoglaltságok színesítik napjainkat.
Ritkán találkozunk, öt éve nem láttuk egymást, azóta történt velünk egy és más, velem például az, hogy megjelent két novellás kötetem, és úgy gondoltam, annak idején én is kaptam Teritől a franciáról fordított szakácskönyvéből, viszonozhatnám gesztusát a könyveimmel. Igaz, hogy a két ajándékozás között eltelt harminc év, de mit csináljak, ha csupán tíz éve kezdtem el írni, még véletlenül akkor sem feszegetve világszínvonal alsó határát, inkább amolyan egyszer elolvasható novellákat karcolgatok, de mindenki azzal a főz, amije van.
Számomra tilos a sütemény, jobb híján napraforgómagos pogácsát eszegetek, cukor nélküli keserű kávét szürcsölgetek hozzá, miközben barátnőm habos, krémes süteménnyel birkózik, majd elfogyaszt egy húsos hasét, utána következik két deci édes kapucsínó. Tudunk élni, gondolom magamban és megiszom az utolsó korty kávémat.
Egy órát beszélgetünk, mikor végre megkönnyebbül a pincér, hogy nem foglaljuk tovább a kinti három asztal egyikét, sétálunk vagy fél órát, majd kikötünk egy halas ételekre specializálódott kifőzdében, megebédelünk, ismét sétálunk, irány a nagycsarnok, elvégre ott érdemes bevásárolni és elválnak útjaink.
Külső szemmel két jól öltözött nyugdíjas hölgynek látszunk, akik tudnak élni. Ebből az igazság az, hogy élünk, életkorunk a hatvanas éveink közepe felé tart, s az érettségi idején, negyvenöt évvel ezelőtti, a reményekkel, vágyakkal teli, tehetséges, csinos, karcsú, ifjú leányzókból, akik voltunk, mára enyhén túlsúlyos, korosodó hölgyekké váltunk, akik leélték életük kétharmad részét, s megpróbáljuk az utolsó harmadát optimális módon eltölteni. Amennyire lehetséges. Ha még van annyi hátra. Pontosan tudjuk, mennyi a megmaradt erőnk, mire elég, és mire szeretnénk felhasználni. Mennyire sikerül beosztani, és mennyi ideig kell, kitartson, no, az még ismeretlen előttünk, de nem adjuk fel.
Sétánk közben rendre belebotlunk Teri életében fontos szerepet játszó helyszínekbe, ide jár templomba vasárnaponként, amott pedig a képzőművészeti performanszok színhelye, vele átellenben az irodalmi esteknek helyet adó kávézó, a cukrászdában kávézik, az egy saroknyira lévő étteremben ebédel. Mindegyik helyszínen más a közönség, amely kellőképpen szórakoztatja. Csak a lakása és a pszichológusa hiányzik a belvárosból, mondja nevetve és meglepődöm. Miért kell neki pszichológus? Világ életében két lábbal állt a földön, nem kergetett csalfa álmokat, és gyerekként megtanították neki, hogy azért tenni kell, ha haladni akar.
- Ne nézz így rám! Képtelen vagyok lenyelni több keserű pirulát! Elég volt! Mindenevő vagyok a művészeteket illetően, irodalmi est, színházi bemutató, tárlatnyitás, neves előadóművész hangversenye, nekem édes mindegy, ott a helyem. Már nem vezetek, eladtam a kocsit, annak az árából sok mindenre telik. Egyedüli szívfájdalmam, hogy utazásra nincs pénzem. Ám nélküle is megvagyok.
Nem kérdezem, mégis pontosan tudja, hogy kíváncsi vagyok a keserű piruláira. Meséli is, időnként szaggatottan, elgondolkodva, nekem nincs más dolgom, mintsem összerakni a mozaik apró kockáit, sorrendbe szedni és elmesélni nektek, hátha segít átlendíteni benneteket a nehezebb életszakaszokon.

Első pirula

Életem legszebb korszaka a gyerekkorom volt. Hárman éltünk együtt, Nagyival és Anyával, és nekem nem kellett óvodába járnom, mert Nagyikám vigyázott rám, míg Anya dolgozott. Hetente háromszor elmentünk Sári nénihez takarítani, akitől mindig kaptam egy csésze kakaót és egy vékony szelet foszlós kalácsot, utána pedig tanított engem zongorázni. Eleinte féltem a nagy fekete zongorától, ami később a barátom lett, talán az egyetlen, mert benne sohasem csalódtam. A kottaolvasással rendesen megküzdöttem, de Sári néni nem ismert lazaságot, vagy komolyan csinálom, vagy sehogy.
Nagyikám észrevétlenül tette a dolgát, takarított, mosott, vasalt, én meg klimpíroztam, c dúr, g moll, f moll. Tanítónőm elvárta, hogy az ujjaimra hagyatkozzam, reá nézzek, ne a kezeimre, mert ujjaimnak érezniük kellett a billentyűket, mintha mindegyiknek láthatatlan szeme lenne. Vártam a napokat, amikor Saci nénihez mentünk, mert nagyon szeretem a kakaót és a kalácsot, amire nekünk nem telt, pedig nagyon jó szakácsnő volt Nagyikám. Ők ketten, Anyával, nem szerették a húst, ezért csak hétvégén került az asztalra belőle. Szombatonként a piacon vettünk igazi élő csirkét vagy tyúkot, abból készült a vasárnapi húsleves, amely megfőtt, mire hazaértünk a délelőtti miséről, és Nagyikám ügyesen beosztotta, hogy hétköznap is kerüljön az én tányéromra egy szelet csirkemell, a krumpli-, a kelkáposzta- vagy éppen a lucskos káposzta mellé, mert a másik három napon leves volt a menü és tészta. Káposztás, túrós, mákos, diós vagy grízes, ez utóbbihoz nekem lekvárt is adtak.
Anya varrodában dolgozott, három műszakban, és gyakran vállalt az ismerősöknek is ruhavarrást, amiről nem volt szabad senkinek sem beszélnem. Legtöbbet Kalicz néninek varrt csempészett angol szövetből kosztümöket, hozzávaló blúzokat, s a leeső anyagból összeügyeskedett nekem is valami ruhaféleséget, hogy arra se kelljen költeni.
Sári néni azt mondta, tehetséges vagyok, még zongoraművész is lehetek és rám hagyja a zongoráját. Nem igazán értettem, hová akar menni, hogy a nagy fekete zongorát nekem adja, hiába kérdezgettem erről, nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott. Nagyikám is elengedte a füle mellett a kérdésemet.
Az iskola kezdete előtti nyáron azt mondta Nagyikám, többé nem kell mennünk Sári nénihez, mert felköltözött az égbe, oda, ahol a Nagypapa és Apa is van. Miért nem jönnek haza? – kérdeztem, de erre sem adott választ, csak a könny csillogott a szemében.
Nyár közepén megállt előttünk a nagy teherautó, meghozták a zongorát. Nagyikám kétszer is végig viharzott az apócska házunkon, mégsem talált helyet a zongorának, és azt mondta a szállítóknak, vigyék el Kalicznénak, mér megbeszélte vele. Hamisan csengett a hangja, mert amint elmentek, levetette a kötényét, rám parancsolt, hogy maradjak nyugton, mindjárt jön. Akkor ment el Kalicznéhoz, némi pénzt kicsikarni a zongoráért. Abból vett nekem iskolaköpenyt, új cipőt, és iskolatáskát, papundekliből, fekete lakkal lekenve. Valósággal virított a piros műanyaggal szegett széle. Imponált nekem és azt hittem, nekem lesz a legszebb iskolatáskám. Büszkén vittem hátamon az iskolába, ám azonnal lelombozódtam, mert a harmincegy osztálytársam közül huszonhatnak ugyanilyen volt.
Szecsei tanító néni ismerkedett velünk. Megkérdezte a nevünket, a szüleink foglalkozását. Kalicz Évikével sokat beszélgetett, mert az apukája volt a téeszelnök elvtárs. Így mondta, téeszelnök elvtárs. Mi, a többiek, azért irigyeltük Évikét, mert egyedül neki volt bőr aktatáskája, amit nem kellett a hátán hordania.
Rám került a sor. Szóval te vagy annak a híres Dinnyés Kovács Kálmánnak a lánya? Az Apukám már az égben van! – válaszoltam. Elnevette magát Szecsei tanító néni: Nem inkább a börtönben?
Ez volt az első keserű pirula.
Apám az 1956-os szerepléséért börtönbe került, ahol öngyilkos lett. Legalább is ez volt a családdal közölt hivatalos értesítésben. Nem tudjuk, hol temették el. Nagyapám belehalt a bánatba, hogy elvesztette az egyetlen fiát.
Családunkban Nagyikám viselte a kalapot, tartotta bennünk a lelket, s állítom, nélküle szétesett volna az életünk. Szikár, magas öregasszonyként állandóan feketében járt, és le sem került fejéről a kendő, kizárólag az étkezésekkor vetette le, és engedte láttatni hófehér befont haját, amit a tarkóján aprócska kontyba tűzött. Beíratott hittanra Péter atyához, tízen kezdtük és a végén egyedül maradtam. A többiek kisdobosok, úttörők, KISZ tagok lettek.
Ne politizálj, gyerekem, csak tanulj! – mondogatta, és én tanultam. Kizárólag tornából volt néhány négyesem, de év végére rendszerint abból is megkaptam a jelest.
Nyolcvan kilométerrel távolabb lévő városba mentem gimnáziumba, matek tagozatra. Ott nem kísérti a gyereket a múlt, győzködte Anyámat, aki nagyon nehezen engedett el. Kollégistának lenni nem lesz könnyű, bizonygatta, ma sem tudom, ki viselte nehezebben a távollétemet, ő vagy én.

Második pirula

Elit gimnáziumba kerültem, amely kétszeresen is az volt, egyrészt csak a legjobb, legtehetségesebb fiatalokat vették fel, másrészt véletlenül sem utasították vissza a gazdasági és politikai elithez tartozó családok gyerekeit, hogy ezzel biztosítsák az intézmény megfelelő anyagi hátterét. Attól féltem, hogy Kalicz Évike is odajön tanulni, de szerencsém volt, őt egyből az egyik fővárosi gimnáziumba íratták be, így azt hittem, hogy családunk múltja nem kísér tovább. Tévedtem.
Vasárnaponként, a délutáni kollégiumi kimenő alatt rendszerint elmentem a templomba, elmondani egy imát. Ott találkoztam Rudolf atyával, akiről kiderült, hogy a gimnáziumi igazgatómmal és a gyógyszerésszel ultizik szombatonként. Tény az, hogy nem lett semmi bajom abból, hogy nem léptem be a KISZ-be, sőt, a kollégium igazgatónője magához hívatott, ha el akarok menni a vasárnap délelőtti misére, megtehetem, de csak neki szólhatok, ha emiatt nem veszek részt a kötelező szilenciumon. Emlékszel, mindig azt mondtam, hogy korrepetálni járok, ezzel egészítem ki a soványka zsebpénzem. Elhittétek, mert bárkinek segítettem a tanulásban, aki odajött hozzám, hogy nem ért valamit.
A gimnáziumban oroszul és franciául tanultunk, ám amikor kollégiumi nevelőnk lett Gerda néni, a német szakos tanárnő, tőle vettem nyelvleckéket, ingyen, csak a kisfiára kellett esténként vigyáznom, ha elment valahová.
Harmadikos korunkra szinte minden lánynak csapta a szelet valamelyik fiú, vagy a gimiből, vagy a szakközépiskolából, egyedül nekem nem akadt hódolóm, mert azt hitték, valóságos tanulógép vagyok. Ekkor kellett volna megtanulnom a másik nemmel való kapcsolat alapjait, átélni az első nagy szerelmet, de ez kimaradt az életemből. Helyette eljártam a könyvtárba és német meg francia szövegeket fordítgattam, az magányos tevékenység. Fogalmam sem volt arról, hogy a későbbiekben a nyelvtudásomnak nagy hasznát veszem.

Harmadik pirula

Az egyetemi évek alatt is megmaradtam magányos harcosnak, rendszerint jeles tanulmányi eredményt produkáltam és biztos bevételt jelentett számomra, hogy fordításokat vállaltam. Letettem három nyelvvizsgát a Rigó utcában, szinte valamennyi tanulmányi versenyre beneveztem és többet megnyertem.
Zebegényi professzor úr azzal biztatott, hogy odavesz a tanszékre tanársegédnek, erre készüljek, és tegyek meg mindent, hogy hivatalosan is engem válasszanak. Másfél évig a tanszéke számára én fordítottam le a nemzetközi sajtóban megjelent szakcikkeket, sőt, néhány a neve alatt megjelent publikációját is megírtam.
Kevés szabadidőmben aludtam meg kirándultam, mert éreztem, hogy kell a kikapcsolódás, ha bírni akarom az iramot. Jól kerestem a fordításokkal, mégis a fogamhoz vertem a garast, mert diploma után meg akartam jutalmazni magam egy egyhetes Párizsi úttal. Zebegényi professzor úr ingyen szállást ajánlott a párizsi barátjánál, így lett az egy hétből egy hónap.
Államvizsga környékén minden csoporttársam ezerrel pályázott a hirdetőtáblára kitett állásajánlatokra, én csak megírtam az önéletrajzom és beadtam a tanszékre.
Jól éreztem magam Párizsban, megnéztem a város azon arcát is, melyet a turistáknak nem mutogatnak. Vettem néhány szakácskönyvet, mert izgatott a francia konyha, miután sok finom és számomra új ízt kóstolhattam a francia éttermekben. Amint hazajöttem, lefordítottam azokat és összeállítottam két francia szakácskönyvet, melyek olyan ételeket tartalmaztak, amelyekhez a hozzávalókat a hetvenes években itthon is megvásárolhattunk. Szép összeget fizetett érte a kiadó, abból fizettem be a szövetkezeti lakásom beugróját.
Ellenben a tanszéken nem kaptam állást. Nincs státusz, de jövőre lesz, biztatott a professzor úr, ezért elhelyezkedtem az egyik minisztérium kutatóintézeténél. Csakhogy a következő évben a prof elment nyugdíjba. Lenyeltem a harmadik keserű pirulámat és megfogadtam, hogy csak azért is, saját erőmből is befolyásos ember lesz belőlem.

Negyedik pirula

A kutatóintézetet elsöpörte a rendszerváltás, éppen akkor, amikor igazgató helyettes lettem. Jól kerestem, Anyának és Nagyinak mindent megadtam, amit csak tudtam. Utazgattam, koncertekre, hangversenyekre, színházba jártam, vettem egy jó autót, szépen öltözködtem, mondhatom, jól éltem.
A férfiakról, akik körülöttem legyeskedtek, nem tudtam eldönteni, hogy belém szerelmesek vagy a státuszomba és az azzal járó anyagiakba.
Megszüntették az intézetet és azt hittem, az a férfi, akivel akkoriban jártam, kitart mellettem és segít megtalálni a káoszból kivezető utat. Nem mondom, hogy nagy szerelem volt a miénk, de Dénes jóképű, sármos fickó volt, jól megértettük egymást és úgy gondoltam, hogy mellette megállapodok, gyereket szülök és leéljük együtt az életünket. Akkor szakított velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Padlót fogtam. Erzsi barátnőm és a férje kitalálták, hogy bemutatják nekem az összes facér barátjukat, szinte tálcán kínálták valamennyit. Nekem akkor a szőke herceg is jöhetett volna hófehér paripán, senki sem kellett.
Egy napon felhívott Huba, a volt kollégám, hogy szerez megbízásokat, csináljunk közösen egy céget, gondoljam meg, s találkozzunk este a Rézkakasban, ott vacsorázik egyik barátjával. Nyolcra menjek, addigra biztosan hazamegy Balázs, mert vidéken lakik. Nem ment haza, mert nem ülhetett kocsiba, miután alkoholt ivott. Nálam egy fejjel magasabb, vidám fickó volt, aki frissen elvált kétgyermekes apaként is optimistán ítélte meg a jövőjét.
Létrehoztuk a cégünket, mely Huba menedzselése mellett gyorsan fejlődött.
Fél évig udvarolt Balázs, úgy nézett ki, hogy benne megtalálom mindazokat az emberi tulajdonságokat, melyekkel jellemezném a jövendőbeli társamat. Megkérte a kezemet és hozzámentem. Ez volt a negyedik keserű pirulám, igaz, akkor még nem tudtam. Harmincnyolc évesen megszültem a fiunkat.

Ötödik pirula

Elcseréltük nagyobbra a lakásomat, és eleve a fiunk nevére írattuk az új ingatlant, mondván, úgyis az övé lesz egyszer, akkor pedig akár azonnal tisztázhatjuk a helyzetet és mi megelégedtünk a haszonélvezeti joggal. Balázs egy balatoni nyaralót, egy kocsit és némi készpénzt hozott a házasságba, s ez utóbbit lassan feléltük, ahogyan az én megtakarításaim is elolvadtak az ingatlanok felújítása során.
Hamar visszamentem dolgozni, mert Balázs vállalta a gyereknevelés nagyobb részét, mondván, hogy neki ez már gyerekjáték, hiszen harmadik gyereket felnevelni már igazán könnyű. Olyan állást vállal, amely mellett hozhatta, vihette Déneskét, óvodába, iskolába, különórákra. Felfogadtunk egy takarítónőt, aki mosott, főzött, takarított ránk, hogy nekem erre ne legyen gondom.
Hétvégeken lementünk a nyaralóba, vagy kirándultunk, étteremben ebédeltünk, mondhatni, aranyéletünk volt.
Futott a szekér a cégnél, valahogyan mégsem sikerült megtakarítanunk egyetlen fillért sem, mert mire összegyűlt volna némi pénzmag, vagy vennünk kellett a régi helyett új háztartási gépet, vagy valamelyik kocsi esett ki a sorból.
Dénes kamaszodott, amikor Balázsnak megszűnt a munkahelye. A következő három évben mást sem csinált, mint ült a nappaliban, nézte a televíziót és sörözött. Eltartottam, számomra ez természetes volt. Még többet dolgoztam, alig voltam otthon. Végül egy péntek délután nem válaszolt a köszönésemre, amikor hazaértem a munkából. Infarktus végzett vele.
Az első házasságából született gyermekei szinte mindenre igényt tartottak, kocsira, nyaralóra, sőt a lakásunkra is, még az a szerencse, hogy az Dénes nevén volt.
Dénes kimaradt a gimnáziumból, nem akart tanulni, egyébként is, képtelen feldolgozni az apja halálát.
Ez volt az ötödik pirulám. Ma már huszonöt éves, se dolgozni nem akar, se tanulni, semmit sem akar. Nyugdíjas vagyok, nem tudom, meddig tudom eltartani. Mindent kipróbáltam, amit egy anya megtehet a gyerekéért. Ennek az lett az eredménye, hogy majdnem becsavarodtam.
Feladtam. Belefáradtam.
Pszichológushoz járok.
Már nem akarok több keserű pirulát.
Azon töröm a fejem, hogy eladom a négyszobás lakást, veszek két kisebbet, megszabadulok a balatoni nyaralótól is, annak az árát megfelezem Dénessel és attól kezdve mindketten úgy élünk külön, külön, ahogyan tudunk.

………………………….
A nagycsarnokban elválnak útjaink. Teri megy a megszokott henteséhez csirkemellet venni, de Dénesnek combokat vesz, mert a gyerek azt szereti.