Park és séta /Pályamű/
Látogatók száma: 107
"Ha igazán szeretsz valakit, el kell engedned."De meg tudja-e győzni a szívet az ész? Visszajön,vagy nem jön vissza többé?Ha igen, szeret. Ha nem, sose szeretett igazán. Engedd hát el!-szólt az ész. De nem tudom!-így a szív. És együtt kellett a kettőt
Egy titokzatos, mély sóhaj.
Egy fák alatti bűvös vágy.
Így kezdődött minden.
Azon az éjszakán.
Park és séta.
Homályos szavaid.
Hangod szőtte lágy szöveten át sejlett Minden.
Ott ragyogtál a beszéd fátyla mögött,
Lelked hártyavékony köntösében,
És engem megbabonázott a sejtető meztelenség.
Ki vagy? Mi az a fény a szemedben?
Miért szomjazom rá? Miért kell az nekem?
Mondtál sok mindent,
És nem mondtál semmit.
Egyre vörösebb lett köztünk a csend,
Tétován szaporodtak lábnyomaink.
Nyughatatlan rezgése lett a levegőnek.
Izzó aromája, mint a rózsának és méznek.
Szinte úgy éreztem,
Ketten csak mi létezünk,
De volt még valaki a parkban,
Aki kísérte a léptünk.
Bujkálva a fák közt játékosan repkedett,
Mint egy pajkos szellem, úgy közlekedett.
Nem lehetett látni, csak érezni jelenlétét.
Mesés dalt árasztott, égi zenét.
Nevetése volt a kacagó patakcsobogás,
Mozgása a levelek lenge tánca,
Érintése az arcunkon nyíló rózsák.
Csak nyilacskái voltak méregbe mártva.
Titokban, settenkedve járt,
Nem figyeltem,
S egy óvatlan pillanatban eltalált.
Megváltozott minden.
Ahogy szíven szúrt a nyílvessző,
Sejtjeimet elárasztotta az égi fecskendő.
Rád pillantottam, és a gyönyör letaglózott.
Máshogy láttalak: könnyed, kristályos fényben.
Tudatom mélán imbolygott.
Olyan voltál, mint az angyalok…
- Talán megremegett akkor az összes ág,
Tán csak a szél fújt úgy.
De elsüllyedt a régi világ,
És született egy új.
Perc esett perc ölébe,
S mint lomha puffanás,
Úgy hullott a sírba,
Rajtad kívül minden más.
Egyszer megnyúlt, egyszer repült az idő,
Látványod átírta szabályaim és értékrendem.
Belegabalyodtam veled az esteledés lila bársonyába,
S zavart elmém a végtelenség pontjait járta…
-Milyen szavakkal búcsúztunk?
Nem is emlékszem.
De mielőtt elmentél,
Még megfogtad a kezem.
Park és séta.
Magammal hoztam a jelenbe,
Így tart még mindig a pillanat.
Kezem a kezedbe.
Az éj most bevilágít ablakomon,
És emlék már csak a csoda-illat,
Ahogy ábrándozok a csillagokon.
Nem múlik nyomtalan a komisz kis íjász tette
Ereimben dübörög nyílhegyének mérge.
Fülemben muzsikál kellemes hangod,
És szemhéjamra van festve angyal-arcod.
Hiszen ahogy lehunyom a szemem,
A könnyek mögött megjelensz.
És végigszáguld mellemen egy eszelős bizsergés,
Szívemet érzéki derű önti el, heves pezsgés.
Amikor pedig elmém elcsitul,
Lelkem felkeresi ágyad
Az álom ezüstszárnyán.
Odafekszik melléd
S megszólít a szeretet néma hangján.
Elsuttogja téged ölelő titkait.
Megvallja a keserűből szőtt,
De édessel hímzett gondolatait,
És hogy bár hiányodból épített bús kápolnákat,
Mégse kéri, hogy tulajdona légy,
Mert ő a várakozásba bele nem fárad.
Benne más vágy, ennél tán nemesebb él:
Csak boldognak szeretne látni Téged,
Tudni, hogy megkapsz minden jót és szépet.
S bár néha elfogadja a Remény
Szomjat nem oltó sós vizét,
Mely az önámítás elixírje,
Erről talán nem tehet,
Hisz a parkban eltalálta
Ámor mérgezett fegyvere.
Néha így elragadja a hév,
És olykor kegyetlenül szomjazza
A téged birtokló vágyat.
Ilyenkor magáévá tenne mindent,
Ami belőled árad.
Epedve lesné lelked minden apró rezdülését,
Kortyolná a lényedből áradó szenvedélyt,
S az összes pillanatban kívánna Téged:
Tested Éden Kertjét,
A bűnöset, a szépet.
Barna tekinteted simogató tüzét,
Vastag ajkaid nedves, bűvös érintését.
Formás karjaid kötelét derekamon,
Forró leheleted csiklandozását a nyakamon.
Halk szavaid elcsuklását hajam sűrűjében,
Tested akaratlan rándulását az öröm őrületében.
…Ilyenkor, ha megtehetné, nem lenne előtte gát.
Megmászná veled a gyönyör testi és lelki fokát.
De alászáll vágyfelhői közül mindig,
Mert álomvárban nem élhet.
A valóságban kell tudnia elfogadni a létet.
Ezért lenyugszik végül mindig,
Mint azon a bíbor-estén a nap.
Park és séta.
Homályos szavak.
Szendergő kerti rózsák,
Izzó, mézaromás hangulat.
Vörösbe sűrűsödő csend, kacagó patak.
Estébe forduló mámor, idill,
Pajkos kedvű szárnyas Ámor, és nyíl.
Ha ez az éjszaka a végzetem,
Beteljesítem.
Az égi vágy ellen úgy sincsen ellenszerem.
Cupido, Remény, Önámítás,
Szentimentalizmus!
Csalfa, eszelős cimborák!
Kézen fog néha buja természetetek,
Ha kancsótokból rám
Kínzó vágyat fröccsentetek.
Csalogatásotok bár kitartóan cirógat,
Mégse ti uraltok!
Tudjátok, úgyis az Örökkére adok.
Hisz szebben csillog
Az Igaz Szeretet,
Valahol nagyon messze,
Távol tőletek.
Egy sejtelmes szavak- szőtte köntös mögött,
Mely legelőször tetszett meg Benne.
Még a mámor és a józanság állapota között,
Amikor megbabonázott a szeme.
Titkok sziporkáztak lelke tükréből,
Akkor lett Ő szívem vezére.
Ámor nyila és a vágy csak ráadás,
Engem az a szavak mögötti kincs izgat!
Tekintetem tolvaja,
Szívem birtokosa!
Meg akarlak ismerni,
Fel akarlak fedezni!
Lelked sejtelmes, hártyavékony köntösét,
Bár engednéd nekem levetni!
Mennyire tudnálak Téged élvezni!
Mennyire tudnálak Téged szeretni!
De ha neked még a szabadság kell,
Érezd jól magad!
Csodádnál örök-mécsest tartok,
Égjen addig,
Amíg meg nem halok.
Nevessen ki bár az egész világ engem,
A legfenségesebb a sosem múló érzelem!
Ahol csöndes rajongássá csitul égő vágyam,
Hulló szirommá válik izzó könnyem,
És vallomássá olvad minden versem.
Park és séta.
Ott dalolsz sejtjeimben.
Érted üt-ver vágytól zsibbadó szívem.
Szeretlek!
És ott kezdődött Minden.
Hozzászólások
időrendi sorrend
Üdvözlettel Orsolya
A terjedelmet muszáj volt meghagynom, hogy beleférjen, hogy teljes legyen a mondanivalóm. A "vörös csöndet" remélem sikerült megfejteni! :)
Nálam benne van az első háromban:)
Bianka:)
Nagyon tetszett. Kicsit magaménak éreztem. Ettől még jobban fájt.
Egyet nem értettem csupán, de biztos a hiba az én gépezetemben van :)
"Egyre vörösebb lett köztünk a csend,"
De nehogy megmagyarázd :) Majd elolvasom még egyszer, vagy ha kell kétszer, és rájövök mire gondoltál.
Üdv, Zsizsik
Köszönöm a véleményed!
Érdekes volt elolvasni. Mély volt és nekem távolságtartó-szerelmes volt az érzés, amit éreztem.
Üdv,
Pinokkió