Se veled, se nélküled... (mondatos)
Látogatók száma: 69
Szikrázó napsütés fogadott és minden madárcsicsergéssel volt tele.
Nagyon sok házasság fejeződik be tragikus hirtelenséggel, vagy egy hosszan tartó betegség után veszíti el egyik a másikat, vagy elválnak útjaik attól, akivel évtizedeket töltöttek együtt, mely alatt lehettek számtalan boldog pillanataik, amikor úgy tudtak örülni bármi apróságnak, semmiségnek, egymásnak, ami akkor mindkettőjüknek a világot jelentette. A gond a baj szinte eltörpült, e pillanatok mellett lényegtelenné, semmivé vált a számukra.
Soha vissza nem térő alkalmat éltek át együtt egyszer, többször, amelyről akkor még nem is gondolták, nem is tudtak volna elmenni mellette, hiszen igazán közel hozni egymáshoz az eltávolodókat, kibékíteni a haragosokat, boldoggá tenni a boldogtalanokat... egyedül a természet képes. Abban pedig gyakorta volt részük. Minden tavasz, nyár, ősz és tél a természet egy-egy csodáját kínálta számukra. Hány ilyen csodát éltek meg együtt.
Amikor azt érezzük, elveszíthetünk valakit, aki eddig közel állt hozzánk, akkor egyszeriben megijedünk. Úgy érezzük vele együtt elveszítünk magunkból is egy darabot és nem leszünk képesek feldolgozni e szörnyű tényt, ami be sem következett ugyan, de bármelyik pillanatban bekövetkezhet és már előre félünk. Mert, ha bekövetkezik, a mi életünk is véget ér lélekben akkor és ott. Felidézzük újra és újra, ahol utoljára voltunk együtt boldogok.
A hozzánk közel álló személy nélkül tovább élni az életet képtelenségnek hisszük. Vele együtt elveszítjük a boldogságot is.. Hirtelenjében minden együtt eltöltött perc, óra, nap, évek csodálatossá vállnak. Olyanná, ami felejthetetlen és szinte kényszerűséget érzünk emlékezni, emlékeztetni rá, hogy még egyszer utoljára együtt élhessük át azt a pillanatot..
Emlékszel? Végigrohantuk a partot egymás kezét szorosan fogva és te egyszer csak megállítottál.. Látod a távolban, ott, a sirályokat... Oda megyünk.. Arra a stégre.. és miközben tapostuk a bokáig, majd térdig érő vizet teli torokból énekeltük a fehér sziklákat.. Még emlékszem rájuk.. Na és az a hatalmas nyári zivatar, ami ránk zúdult? Szedtük is a lábunkat nevetve, fogtuk egymás kezét... és mire felértünk a kertbe, el is állt az eső... Szikrázó napsütés fogadott és minden madárcsicsergéssel volt tele...
Hát arra emlékszel e, hogy rám adtad a húgod ruháját, úgy feszült rajtam, hogy majd felfaltál a szemeddel és elvittél egy zenés, táncos szórakozóhelyre először és utoljára, a Rózsakertbe... többet soha. Aztán elvettél feleségül...
Azt veszem észre hangosan beszélek hozzád, kimondom, amit már oly sokszor szerettem volna, de valamiért mégsem tettem. Elhallgatok. Hiszen nem is vagy itt. És már tudom, hogy azokat a csodálatos érzéseket soha nem fogom elfelejteni, se veled, se nélküled olyan többé nem lehet.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend