Vége mindennek...
Látogatók száma: 107
Mire is vágyhat egy nő legjobban az életben? Természetesen az örökké tartó és őszinte szerelemre. És mi a legnagyobb tragédia, amit nő átélhet? Hogy a szeretett férfi már régóta nem tekinti párjának. Mi vár ilyenkor a nőkre? Hogyan élik meg a magányt????
Nagy szerelemnek indult, minden tökéletes volt. Míg egy nap az utcán megláttam egy másik nővel. Először nem is hittem a szememnek. Ilyen csak a filmekben van, egyszerű lányokkal nem történik meg. És hirtelen egy dráma közepén találtam magam. Tudtam, hogy vége, de nem mertem magamnak bevallani, hogy mindez fáj. Pedig lassacskán beigazolódott, hogy nem tudom egyhamar feldolgozni. Munka közben rám tört a sírás, mindenki értetlenül állt mellettem, csak néhány megértő pillantásra találtam, a barátnőim szemében. Mindenhol Őt láttam, minden férfi arcában csak Őt kerestem.
Az éjjelek voltak a legrosszabbak. Üresség volt bennem, a fájdalmas üresség, amely feketévé tette a lelkemet. A fekete gyász pedig nem maradt meg a lelkemben, terjedt; egészen a külsőmre. Mindenki tudta, hogy elhagytak, fekete ruhám elárulta, hogy gyászolom a szerelmet.
Szinte évekig árnyként jártam az utcákat. Halvány szürke árnyként, amelyet a legtöbb ember nem vesz észre. Fáradtnak éreztem magam, hogy a színes világban a boldogok között szárnyaljak. Hagytam hát a színeket, és maradtam meg én úgy szürkén a sötét mélynek.
Lassan, ahogy telt-múlt az idő a szürkeség megrepedt, mint ahogy a hamuszínű gubóból előbújik a legszebb pillangó. Színes akartam lenni, nem másokért, hanem magam miatt. A sok idő alatt rájöttem, hogy nem a szürkeségem miatt hagyott el, hanem mert az árnyéka besötétítette a lelkem, a bőröm és a ruháimat. Amíg láttam magam előtt az elvesztett férfit addig árnyékot vetett rám. Mára azonban már nem Férfiként jut eszembe csupán egy ember a messzi távolban.
Újra pompázok és boldog vagyok. Senki nem tud segíteni rajtunk, csak mi és a lelkierőnk,és nem szabad elfelejteni, hogy csak előre, előre.....
A cikket írta: jgaboca88
Hozzászólások
időrendi sorrend
:)
Szerintem nincs nő,aki nem élt át hasonlót,nem pont így,de a lényeget tekintve:elhagyva.
De biztos,hogy ennyire bele kell zuhanni a vesztés fájdalmába??,És ilyen sokáig?
Tényleg nem volt melletted senki,aki ki vitt volna a fényre,hogy meglásd,nem te vesztettél???
De örülök,hogy már boldog vagy,s tudod,hogy semmi sem biztos.Valószínű nem járnál így még egyszer,mármint a bánat mélységében.
Nagyon jól leírtad, visszajöttek az érzéseik:-(