Kaotikus kapcsolatrendszerek 10. rész Párkapcsolati mérlegkép

Látogatók száma: 67

A minap két kedves barátnőmmel a párkapcsolati mérlegképet vizsgáltuk. Azaz, az érzelmeket leszámítva melyek azok a tényezők, amelyek pályán tartanak egy kapcsolatot, vagy épp milyen dolgok teszik tönkre, eltüntetve a szerelmes pillanatokat...

A nézőpontjaink ésszerű okokból különbözőek. Ők komoly kapcsolatban élnek, s már együtt is laknak kedvesükkel. Én a jó öreg szingli divatba csöppenvén egyedül, illetve pár nélkül lubickolok függetlenségem tengerén. Előbbi kapcsolatok hosszú időre tekintenek vissza, az én szerelmes pár nélküliségem pedig szintén jó időt lefutott már.

Eszmefuttatásainkat leginkább egy alapos mérlegelésként lehetne említeni, hiszen fejszeélezésünk során azon gondolkodtunk el, hogy mi szól a párkapcsolatok ellen és mi érvel mellettük. Jómagam makacs problémakerülő vagyok, a meddő párkapcsolati vitákat, kötöttségeket igyekszem kizárni az életemből, noha volt benne részem nekem is. Ezzel szemben, aki nem egyedülálló, annak döntéseit, programjait párjához kell igazítania, főleg ha együtt élnek, ekkor közös döntéshozatalról beszélünk. Fiatalok révén úgy gondolnom, hogy a baráti összejövetelek és a szórakozás nem okozhat problémát, mivel ugyanazon korosztályhoz tartozunk mindannyian. Ám a féltékenység és a merőben eltérő világnézetbeli különbségek miatt a zökkenőmentesség nem mindig lakik a szomszédunkban. Hiszen adott esetben a pasi annyira másképp lát egy-egy városba látogatós estét is, hogy hazatérvén megkezdődik az érzelmi csiki-csuki, avagy az érzelmi zsarolás a kapcsolat női és férfi tagja között. A probléma rendszerint ugyanaz, a bizalom hiánya, vagy épp ha hiánynak nem is nevezhető, akkor semmiképp sem elegendő mértékű. Avagy, a háborúk mezején a kinek mit szabad és mit nem kerül napirendre. Ellenben ezt kiegészítendő megjegyezném, hogy az élet az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek” mottója szerint működik, újabban a nők számlájának rovására.

A barátnők azon a véleményen vannak, hogy az érzelmekre és a sok jó pillanatra való tekintettel, adnak még esélyt a közös életnek és az együttlétnek. Ők látják azokat a szempontokat, amiket én nyilván nem ismerhetek, hiszen nem én élek az alfa hímekkel. A kapcsolatuk alapvetően jó, veszekedések és kikacsingatások sem zavarják viszonyukat, azonban a kiegyenlítetlen kalitkába zárás nem nekem való állapot. Hogy végre a lényegre térjek, szerintük én álom kapcsolatot keresek, amelyeket nem tarkítanak konfliktusok. Logikusan végiggondolva ilyenről nem beszélhetünk, ha csak nem egy romantikus amerikai vígjátékot veszünk alapul. Az én megközelítésemben a konfliktusokat és nehézségeket illetően az a tényállás, hogy inkább elkerülöm és a gondokat ezzel meg is oldottam. Pontosabban, ha nincs kapcsolat, akkor nincsenek gondok sem.

Inkább evezzünk egy ütött kopott csónakban kedvesünkkel, megharcolva szabadságunkért és érvényesülésünkért, vagy vágjunk neki egyedül a nagyvilágnak, amelyben így korlátok nélkül teljesedhetünk ki? Várjuk-e meg amíg azok a húrok pattanásig feszülnek, vagy a nagy viharfelhők közeledtével vegyük-e fel a nyúlcipőt, hogy a szívek háborúját elkerüljük? Küzdjünk-e a nagy különbözőségekkel és nézetbeli összeférhetetlenséggel teli kapcsolatunkért, vagy álljunk odébb az egyedülállók táborát erősítve? Melyik éri meg jobban? Vajon hosszútávon melyik lehetőségből profitálhatunk? Persze, mondják a hősszerelmesek, hogy egy kapcsolatért tenni kell, amíg az kedvünk szerint ki nem forrja magát és lesz olyanná, amely igazi nirvánát hoz el nekünk. De mégis meddig érdemes küzdeni? Mikor illő elhagyni a süllyedő hajót? Egyáltalán a mérlegelést illetően melyek azok a szempontok, amelyek több kilós súlyként nehezednek boldogságunk fölé?

Fiatalság bolondság, s fiatalként még én is ezen a véleményen vagyok. Tisztában vagyok gyengéimmel, ellenben az erényeimet is ismerem megfelelően. Társamként –hiába az egymást vonzó ellentétek- mindig is igyekeztem olyan férfiút választani, aki hasonszőrű hozzám gondolkodásommal és életritmusommal egyetemben. Hiszen oly sokszor beigazolódott már, hogy a szögek egy idő után bizony kibújnak a zsákból. Előbb- utóbb mindenképp. Jóllehet addig még szükségeltetik pár párkapcsolati maraton lefutása. Azon gondolkodtam el, hogy miért ragaszkodunk a ravasz igazságtalansághoz, avagy miért tartjuk vissza magunkat önnön szabadságunktól?

Saját eshetőségeimet vizsgálva tisztában vagyok a szabadság felé irányuló gondolataim hátszeleivel. De aki ilyetén kapcsolatban él tisztában van-e saját párkapcsolati kvalitásaival? Vagy az érzelmekre hivatkozván feláldozzuk magunkat a kapcsolatok oltárán? Az egytől ötig terjedő skálán megelégszünk a két pontos pasival is attól tartván, hogy jobb úgy sem jöhet? Talán olyan szépen belehelyezzük magunkat a kalitkánkba, hogy egy idő után elfelejtünk repülni? Jómagam változás párti vagyok, ámbár mindenki a maga háza táján söpörjön. A kérdés adott. Hölgyeim, menni vagy maradni?

A cikket írta: írólány

támogatóink