5 lépcső - Depresszió
Látogatók száma: 78
Tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás... Depresszió: nincs kiút, nincs hova tovább
Az elfogadás felé a negyedik lépcső a DEPRESSZIÓ ami csalóka első ránézésre. Tűnhet úgy, hogy az ember egy idegbeteg állat, sőt, nagyon nagyon hosszú ideig létezhet ebben az állapotban, vagy könnyen összekeverhető a beletörődő stratégiát folytatók általános állapotával. A tagadáson, haragon túl az alkudozás és keresgélés végén rájövünk, hogy nincs mit tenni, nincs mód arra, hogy megtartsunk, hogy ne változtassunk, hogy ne mozduljunk. Bezáródnak a kiskapuk, mindent megpróbáltunk már, de semmi sem megy, viszont a probléma még mindig adott. Ez az a helyzet, amikor totálisan kilátástalannak érezzük világot.
Jelentem, akkor is van megoldás, ha nem látjuk! Tény hogy óriási feladat szembenézni a démonokkal (mert ugye csak a félelem zárja be az ajtókat), mert fáj, meg csalódhatunk elsősorban magunkban, elbukhatunk, meg aztán türelmetlenek vagyunk, ezáltal gyengének és sebezhetőnek, sőt, egyenesen semminek érezzük magunkat. Előjön az önvád, az önmarcangolás, minden sérelmet bevallunk már, magunkra vállalunk még olyat is, amit egyébként nem követtünk el, kétségbeesetten zokogunk, mert mar. Felbukkan a csalódás, amikor semminek látjuk mindazt amit elértünk, mert sokkal fontosabbnak érezzük azt, amit azért adtunk (veszítettünk). Az árat amit fizettünk mindenért túl keménynek érezzük, szegény ént játszunk, egycsapásra bűnössé válunk magunk előtt, a világ egy sötét és gusztustalan tér lesz, ami megöl, eltorzít, gyilkol minket nap mint nap. Bosszút akarunk állni valakin, ütni, bántani, visszaadni akarunk, közben meg széttép a félelem, hogy ebben a börtönben kell élnünk továbbra is. Az egónk itt még mindig börtönőrt játszik, azt mondja: odakinn félelmetes elmebetegek, szörnyek és magány vár, minek mennél ki? Azt mondja, mindenki bántani akar! Azt mondja, ártani akarnak neked! Mindent el akarnak venni tőled!
Ez a börtönőr az EGÓ, de miért hiszünk neki? Védeni akar, vagy inkább megkötni, fogságban tartani? Miért bízom jobban a félelmeimben, mint a szeretteimben? A börtönőr (egó) miért tekintélyesebb, mint a saját lelkem és vágyaim, amik mindig útnak indítanak valamerre és az őr, az a dög mindig megfékez. Akadályoz, kalitkával, várfallal, hallucinációkkal, képzelgésekkel és egyéb fondorlatokkal? A saját elménkben élő egó tart minket rövid pórázon, aztán meg a kis dög elbújik, amikor lebukik, de folyton visszatér, észrevétlen és alattomban. Ám az egó kell, életben tart (bár jelen életünkben nem igazán van szükség napi vadászatra az élelemért, vagy a harcra a szaporodásért, stb., de előfordulhat hogy szükség van az életünkre egy rablás, betörés stb után is.), ám nem ereszthetjük szabadon, hanem kezelnünk kell tudni.
Az egó és félelmek kábulatában rendszerint itt adjuk fel, pedig most vagyunk a legközelebb az elfogadáshoz, közelebb mint eddig bármikor. Innen csak egy tyúklépés, egy tollpihe átlendíthet, ám ehhez meg kell történnie a lemondásnak. Az elvárás elengedésével kezdődik az elfogadás felszabadító élménye.
Akkor részletezném kicsit a stratégiákat, ki hogyan cselekszik.
A BELETÖRŐDŐ STRATÉGIÁT folytató bár eleve ilyen, (depresszióban él) ha szembesül mégis hogy más épp ebben az állapotban van, kárörvendően (keserűen) mosolyog, hogy én megmondtam, minek egyáltalán tenni bármit, így is úgy is szar az élet. Sőt, gyakran okosabbnak érzi magát, hogy ő bizony megmondta.
A MENEKÜLŐ már rég új feladatot keresett, már alternatív problémával küzd, egyszerűen nem érti miért kínlódik az ember azzal az eggyel, amikor annyi van még a világban. Azt látja csak, hogy lám, milyen bolond a másik, hogy csak rágódik azon a nyüves problémán és semmi eredmény. Szánakozik, sajnálja is az embert és ez bár jól esik, de mégis kellemetlen...
A SZINTETIZÁLÓ ekkor belebetegedik némiképp a kétségbe, rágódik, agyal, a tényeket felsorolja, érvel, megéli, zokog, sír, ha úgy hozza a sors. Néha még bele is lendül mondjuk egy alapos berúgásba, bármivel is pusztítja önmagát, az csak időleges, mert gyorsan rájön hogy egyik sem megoldás. Önmaga előtt is leszerepel és aztán mikor már nem tud tükörbe nézni, mégis belenéz. Ez az a holtpont, ahol minden mindegy. Amikor minden szalmaszál a kiutat jelentheti. A gödör mélyéről csak felfelé vezethet az út és ekkor születik meg a valódi lemondás. Mindegy mi veszik oda, csak kerüljek ki a gödörből. Aki eddig még nem tanulta meg, hogy mindennek ára van, most alaposan bevési és soha többé nem felejti el. Ez a lépcső a fordulópont, ez az ahol a nagy felismerések születnek, a valódi fontossági sorrendek épülnek, ez az ami elől menekül a menekülő és ez az ahol feladja a beletörődő. És észre kell venni, hogy az élet nem áll meg, így is úgy is folyik tovább. Ha félünk akkor is, ha nem akkor is! Eddig minden út vakvágány volt, akkor keresni kell egy másikat. Persze ebben a kátyúban az EGÓ elbújik, mert vaj van a füle mögött és sokkal tisztábban halljuk a lélek valódi szavát. Rájövünk hogy csak lényegtelen dolgokat veszíthetünk el, bármit is hiszünk, egyedül mi vagyunk képesek kimozdulni innen. Innentől kezdve a szintetizáló keresi a lehetőségeket. Mindent felhasznál, hogy talpra álljon és a "nincs vesztenivaló" olyan erőt ad, amit sosem feltételezne az ember egyébként. Ilyenkor következik be az a katarzis, ami a megváltással ér fel. Ami visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan. Soha többé ebben a kérdésben nem esik vissza az ember, mert bekötöttük a cipőfűzőt, megtanultuk, többé nem okoz gondot. Használjuk a tudást és ez biztonságérzetet ad. Ha ezt túléltem, akkor bármit túlélek.
Kimászni ebből a gödörből óriási önbizalommal tölt fel. Aki már egyszer volt odalenn, az tudja, az már nem ijed meg holmi árnyékoktól. Persze maradnak emlékek, félelmek, hogy ne kerüljünk még egyszer ebbe a helyzetbe, de ez hiábavaló, hisz minden sérelmet éppen így kell feldolgoznunk. Nem kell félni ettől, nem harap, nem fogunk belehalni, csak fáj, de utána, maga a csoda érkezik el. Számvetés, fontossági sorrend, és mindig van megoldás!
folyt. köv.
kép:hotdog.hu
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nem tudnám így megfogalmazni, leírni, amin keresztül mentem. A lehető legrosszabbat tettem éppen egy ilyen alul imponált állapotomban. A "kinek is hiányzom?"... pont ekkor, egy ilyen semmilyen állapotomban mentem el egy összejövetelre, bár ne tettem volna. Egy kirándulással egybekötött előadás-sorozatra. Mert egyszerűen nem voltam oda való. Semmit nem érzékeltem az egészből. Mint kívülálló szemléltem végig, nem is voltam szinte jelen. A fájdalmammal voltam elfoglalva. Iszonyatos volt ráébredni, hogy nem tudok megbirkózni..., gyenge vagyok hozzá. Kívülről láttam magam, és sebezhetőnek, hogy semmi és senki nem tud ezen változtatni... Alig vártam a végét! Túléltem, de soha ne köszönjön vissza!
Pussz,
Éva
Szia Ailet!
Nem tudnám így megfogalmazni, leírni, amin keresztül mentem. A lehető legrosszabbat tettem éppen egy ilyen alul imponált állapotomban. A "kinek is hiányzom?"... pont ekkor, egy ilyen semmilyen állapotomban mentem el egy összejövetelre, bár ne tettem volna. Egy kirándulással egybekötött előadás-sorozatra. Mert egyszerűen nem voltam oda való. Semmit nem érzékeltem az egészből. Mint kívülálló szemléltem végig, nem is voltam szinte jelen. A fájdalmammal voltam elfoglalva. Iszonyatos volt ráébredni, hogy nem tudok megbirkózni..., gyenge vagyok hozzá. Kívülről láttam magam, és sebezhetőnek, hogy semmi és senki nem tud ezen változtatni... Alig vártam a végét! Túléltem, de soha ne köszönjön vissza!
Pussz,
Éva
Bizony vannak az ember életében ilyen események és mind nagyon mélyen beépül az emlékezetünkbe. A tudatunk viszont tiltakozik, hogy ilyet még egyszer.... na és lényegében ettől félünk. Hogy újra megtörténik....
Pedig enélkül nincs fejlődés.
Köszi hogy erre jártál!
Pusz:A