5 lépcső - Harag
Látogatók száma: 72
HARAG: elértük a tűrőképességünk határát, de még mindig nem szenvedtünk eleget, hogy megoldást keressünk. Mást hibáztatunk, mástól várjuk a változást.
A tagadás után érkezik a HARAG. Le kell szögeznem, düh és harag között van különbség. A düh egy gyors lefolyású, vad érzés, tehetetlenségből fakadóan (természetesen ez is tüske), hirtelen nagy indulattal keletkezik és el is múlik.
A harag egy hosszabb lefolyású dolog, felhalmozódott indulat, folytonosan jelen lévő érzés, egy tüske, amit nem akarunk kihúzni és elmérgesedik. Így tehát a harag jelenléte az elfogadás folyamatában egy felismert probléma kezeletlen (elfertőződése) forrongása. Tartós és mérgez. A léte feltételezi, hogy ha más nem, érezzük a problémát. Már bevallottuk magunknak, hogy valami gond van, hisz feltehetően kiütközött valamilyen formában (betegség, viták sorozata, csalás stb) fizikailag. Valami nagyon nincs rendben.
A harag mindig egy döntés következménye, amikor már nem tudom tagadni, amikor kézzel fogható 3Ds eredménye van a döntéseknek. Visszafordíthatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül megtörténik valami, ami nem az általam vártak szerint működik. Ez az elfogadás második lépcsője, amikor automatikusan másban, másokban keressük a bűnöst. Valakin ki kell tölteni a mérgem, hisz nem üthetem magam agyon, nem kiabálhatok magammal, hanem előrántok egy bűnbakot, VALAKIT, VAGY VALAMIT. Mondjuk átlépem a KRESZ szabályait - lehet nem is először - és pont akkor, pont ott megfog a rendőr, pedig csak kicsit léptem át, csak véletlen telefonáltam, a szemembe sütött a nap, mindenki más a hibás még mindig. DE HELYZET VAN, TENNEM KELL VALAMIT. MESE NINCS.
Aki a beletörődő stratégiát folytatja az méla undorral veszi tudomásul, hogy ez van, szar az élet. Aki a menekülő stratégiát folytatja az megijed, elbizonytalanodik, vagy ha már nagyon rutinos, hazugságra adja a fejét a rendőrrel szemben is, (vagy a sorssal, világgal szemben).
Hazugság: nem én vagyok a hibás. (ÉN NEM LEHETEK)
Ijedelem: Ki fog segíteni? (VALAKI OLDJA MEG HELYETTEM)
Elbizonytalanodás: Mi lesz most? (FELELŐSSÉGVÁLLALÁS)
Mi lenne? Döntést hoztunk, áthágtuk a szabályt, büntetést fizetünk. Ennyi. Pontosan tudjuk. Ugyanígy működik az életben minden más is. Ha átlépünk egy bizonyos határt, annak ára van.
Ha ezt megint a kapcsolatok oldaláról nézzük ugyanez igaz. Egy "szabályos", általános kapcsolat mindenki fejében kb így él: bizalom, szeretet, (szerelem akár), összetartozás, beszélgetés, odafigyelés, intimitás (minden kapcsolat a maga formájában intim kell hogy legyen és itt nem a szexre gondolok), őszinteség.
Meg lehet vizsgálni ki mennyit ad ezekből akár a társának, akár a szüleinek, akár a barátainak és ki mennyire mondhatja magáénak ezeket. Hisz ezektől teljes és harmonikus egy kapcsolat, legyen az akármilyen. A harag ott kezdődik, amikor valamelyik nagyon nincs meg oda-vissza és szabálytalankodunk, ráadásul - ez a lényeg- az orrunkra koppintanak emiatt. Szembesítenek az események, a barátok, vagy akárki a szabályáthágással. Rámutatnak arra, amit tudunk, de nem akarunk belátni, DE NEM VÁLLALJUK A FELELŐSSÉGET ÉRTE.
A harag érzése akkor szűnik meg, amikor elengedjük végre az elvárásainkat. Nos ennek egy nagyon nagy akadálya van, hogy nem akarunk lemondani semmiről soha (EGÓ), mert áldozatnak (túl nagy áldozatnak) érezzük. Holott minden lemondással a sors egy sokkal nagyobb ajándékot tartogat nekünk. Ez az én tapasztalatom. Dönteni kell, ha döntöttünk, annak ára van, meg kell fizetni és nem visszasírni, hanem tudni, azért fizettem, mert.... én döntöttem el, hogy megfizetem, okkal. Azzal, hogy eldöntöttem annak idején, hogy elválok, (ami hosszú kínkeserves szenvedés volt) egyenes következménye, hogy egyedül maradok, hiányoznak bizonyos dolgok, nincs aki helyettem bevásárol, stb. hogy csak a legegyszerűbb dolgokat említsem. NINCS AKI HELYETTEM GONDOLKODIK ÉS NINCS AKI HELYETTEM DÖNT, NINCS BŰNBAK, NINCS AKI FELELŐSSÉGET VÁLLAL HELYETTEM. A harag kényszere az ami ráébreszt arra, hogy nekem kell döntenem, tennem, változtatnom valamin. Itt még mindig visszafordulhatok, tagadhatom, hogy én vagyok a hibás, hátat fordíthatok a történéseknek, elutasíthatom az eseményeket, keresgélhetek olyan párt, aki megfelel nekem, de mindent visszakapok, vagy egyre rosszabb lesz, aztán szépen belerokkanok, beletörődök vagy csinálom tovább. Még egyszer nyomatékosan kijelentem, nem feltétlen megoldás a válás, de a cselekvés, önismeret, a saját árnyainkkal való szembenézés kötelező. Igenis én vagyok a hibás, az a fontos ÉN MIBEN HIBÁZTAM, azokon kell változtatni először, a másik majd változtat a sajátján, ha akar, ha nem, akkor lehet válni. (nincs kényszer!!!)
Tehát a második lépcső az elfogadás felé vezető úton a harag. A konkrét materializálódott érzés (félelem), egy fizikai kivetülésben létrejött esemény. Ez lehet betegség, baleset, csalás, akármi. Amitől félünk legbelül, az meg is történik, mert a félelmeinket bevonzzuk nagy százalékban. Pontosan azért, mert rengeteg energiát fektetünk abba, hogy elnyomjuk. Oda fordítjuk minden erőnket, mint egy forrongó lábas víz, ha rászorítjuk a fedőt. Ez a látszatbiztonságra való törekvés. Valahol ezer százalék, hogy kitör, mint a vulkán. Miért csodálkozunk, hogy épp ott tör ki, ahol a leginkább változnunk kellene, ahol a legmélyebb tüskéket rejtegetjük?
És itt meg kell említenem a féltékenységet. Sokan küzdenek vele, hisz az emberek nagy része bizonytalan, figyelemhiányos és magányos, még egy kapcsolatban is. (gyökerek, hozott félelmek) A szüleink, testvéreink, nagyvilágban nem figyeltek eléggé ránk, akkor nyilván ezt várjuk el a párunktól. Ám ahogy neki is, mindenkinek megvannak a maga kapcsolatai, feladatai, fontossági sorrendje, ahogy nekünk is kellene hogy legyen. Életfeladatunk van, mert elsősorban emberek vagyunk, csak aztán minden más. De ha ezzel nem vagyunk tisztában akkor csak vegetálunk és elégedetlenek vagyunk. Haragot táplálunk magunkban amiatt, mert nem figyelnek ránk, nincs egyéni célunk, nincs mivel lekötnünk magunkat, melyben sikeresek vagyunk valóban és ezt állandóan szóvá is tesszük, ám ezzel épp hogy az ellenkező hatást érjük el. Eltaszítjuk a másikat, menekülni fog előlünk, ha más nem egy másik nő karjába, a piához, droghoz, akármihez. Nem beszéltem még a berögzült hatalmi harcokról sem, amiket eszünk ágában sincs kikerülni.
Példa: a barátnőm, egy hasi műtét utáni lábadozásban, egy hónap alatt az ötödik orvost fogyasztja el, mert nem foglalkoznak eléggé vele. Ahogy a férje sem, mert dolgozott, miközben ő hívta és nem vette fel azonnal a vizsgálat után a telefont. Márpedig a férj azonnal dobjon el mindent, mert ő a felesége és beteg és úgysem figyel rá eléggé? Nem egy agyvérzés, vagy szívroham, hanem egy műtét utáni lábadozásról van szó és azt sem hiszem, hogy 5 orvosból egy sem látta el a feladatát rendesen. Persze ez nem részletes történet, de fel sem tűnik a barátnőmnek micsoda túlzásokba esik. Épp így magunknak sem tűnik fel adott esetben ha túlzásokba esünk. Ha pedig kényszeríteni akarunk valakit, hogy figyeljen ránk, annak ára van. Kinél a csalás, kinél a válás, kinél a szenvedélybetegség és még sorolhatnám stb. De legalább már megfogalmaztuk mi a baj. A féltékenység egyik tüskéje a figyelemhiány, amit a másiktól várunk, azaz a hiányaink pótlása miatt akarunk birtokolni. Pontosabban a figyelmet akarjuk birtokolni. Még konkrétabban energetikai szempontból az életenergiát a párunktól (másoktól) várjuk, pedig neki (nekik) is véges.
folyt.köv.
kép: www.connie.hu
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Az igazi mégis az lenne, ha nem általánosságban beszélhetnénk ezekről, hanem konkrét példával alátámasztva. Mert akkor lehetne inkább megérteni a dühöt, a haragot, a félelmeinket, ha ismernénk a kiváltó okot. És az sem mindegy, hogy milyen területen érik az embert (munkahely, magánélet, valamiféle közösség - baráti, más egyéb...) Nem egyszer munkahelyi kudarc "élmény" is kiválthat családi konfliktusokat, ami aztán halmozottan jelenik meg az egyénben... Az elfojtásai ezeknek a konfliktusoknak, mert nem tudja kezelni adott helyen, szituációban, aztán összeadódva robban fel benne, esetleg hordozza magában... és már nem bír el több megaláztatást, bántást, manipulációt... "utolsó csepp a pohárba"...
Mert jó lenne tisztába lenni saját magunkkal, ismerni magunkat, és egy kész forgatókönyvvel a fejünkben kezelni a helyzetet, de ott van a másik nem ismerése is, akinek a tűrőképességével sem lehetünk tisztában...
Mi lenne az igazi megoldás? Ha kellő ismerettel mennénk neki az életnek. Nem fejest ugranánk bele egy bizonytalan kimenetelű helyzetbe (éretlenek voltunk, amikor nekiindultunk az életnek munka- és társas kapcsolatok területén is)... minden újdonság, izgalom volt, a legkülönfélébb emberek (jó, rossz) és ott voltunk mi, akivel kényük-kedvük szerint bánhattak, alázhattak, rengeteg sérelmet okozva ezzel az embernek, aki egyszer egészen biztos, hogy bizalommal indult neki a bizonytalannak...
Egy egész életen át tanulunk a kudarcainkból, szerepet is akár, játszmákat veszítünk el, vagy nyerünk meg, megtanuljuk a végére hogyan kellett volna, esetleg másként és akkor nem lenne annyi keserű, csalódott, elvált, egyedül álló ember...
Mert az is egy döntés volt, a saját döntése... ha előre tudta volna talán nem a legrosszabbat választja...
Engem például minden téren kudarcok értek sokáig, aztán módosítottam lassan a munkámhoz való viszonyomon, az emberekkel való kapcsolatformákon, a bizalmi és szeretet körökön, és a magánéletben is igyekszem mindent megreformálni magamon. Eddig sikeres a módszer én így látom. Működik és már nem ér kudarcok hada (nyilván vannak még kigyomlálni valóim, mindig is lesznek, de rajta vagyok az ügyön, holtig tanul....), azt hiszem ennél ékesebb bizonyíték nem kell (nekem) hogy nem hülyeség, amit itt írogatok. :)) Az, hogy más mit kezd vele, az ő dolga, az ő "érettsége" szerint, fogja alkalmazni, vagy nem.
A játszmákkal az a baj, hogy egyértelműen van egy vesztes és egy nyertes. De hosszú távon mindkettő veszít, mert ugye nem lehet mindig nyerni... tehát ha nem játszmázunk, akkor nincs mit veszíteni sem, viszont nyerni igen, őszinte barátokat, őszinte kapcsolatokat, és őszinte, hiteles életet.
Mert jó lenne tisztába lenni saját magunkkal, ismerni magunkat, és egy kész forgatókönyvvel a fejünkben kezelni a helyzetet, de ott van a másik nem ismerése is, akinek a tűrőképességével sem lehetünk tisztában...
Mi lenne az igazi megoldás? Ha kellő ismerettel mennénk neki az életnek. Nem fejest ugranánk bele egy bizonytalan kimenetelű helyzetbe (éretlenek voltunk, amikor nekiindultunk az életnek munka- és társas kapcsolatok területén is)... minden újdonság, izgalom volt, a legkülönfélébb emberek (jó, rossz) és ott voltunk mi, akivel kényük-kedvük szerint bánhattak, alázhattak, rengeteg sérelmet okozva ezzel az embernek, aki egyszer egészen biztos, hogy bizalommal indult neki a bizonytalannak...
Egy egész életen át tanulunk a kudarcainkból, szerepet is akár, játszmákat veszítünk el, vagy nyerünk meg, megtanuljuk a végére hogyan kellett volna, esetleg másként és akkor nem lenne annyi keserű, csalódott, elvált, egyedül álló ember...
Mert az is egy döntés volt, a saját döntése... ha előre tudta volna talán nem a legrosszabbat választja...
Szia Ailet!
Úgy szeretem az ilyen elméleti tanácsaidat. Olyan jó lenne ehhez tartani magam. Mert például most is egy hasonló témájú könyvet olvasok, már lassan a közepénél tartok, mégsem tudom megfogalmazni magamban, ha bajom van, akkor mi?
Ráadásul már elfelejtettem az elejét. Na jó, ez csak vicc volt,... de tényleg! Helyettünk, mások olyan jól meg tudják fogalmazni, leírni, még sem követjük. Nem lehet, hogy a változástól félünk? Esetleg a szembenézéstől, amikor kiderülne, hogy mindennek az előidézője én valék? Tegnap is csak ültem és nem csináltam semmit... egy idő után aztán kezdett nagyon kellemetlen és lehangoló lenni, olyan semmi állapot...
Azt hiszem csak kedvetlen voltam. Még az a jó, ha nem tartós, ma már egy fokkal jobb, de még nem az igazi.
De legalább nem hibáztatok senkit, nem vagyok dühös, nem haragszom senkire, mert ezen is csak egyedül én változtathatok.
Pussz,
Éva
Igyekszem általános tanácsokat, általános érveket leírni, persze nagyon sok személyes példát hozhatnék, sőt a környezetemből is sokat, de csak módjával teszem. Még te mondtad egyszer nekem, hogy nagyon óvatos legyek a magánéletemmel és ezt meg is fogadtam, így csak azt teszem közzé ország-világ előtt, ami egyértelműen publikus. Ha valakit mélyebben érdekel, vagy utána olvas, vagy megfogadja, vagy kérdez esetleg priviben. Szívesen válaszolok a konkrét kérdésekre is, hisz ezért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak. Szép napot! :))
Pusz:A
Úgy szeretem az ilyen elméleti tanácsaidat. Olyan jó lenne ehhez tartani magam. Mert például most is egy hasonló témájú könyvet olvasok, már lassan a közepénél tartok, mégsem tudom megfogalmazni magamban, ha bajom van, akkor mi?
Ráadásul már elfelejtettem az elejét. Na jó, ez csak vicc volt,... de tényleg! Helyettünk, mások olyan jól meg tudják fogalmazni, leírni, még sem követjük. Nem lehet, hogy a változástól félünk? Esetleg a szembenézéstől, amikor kiderülne, hogy mindennek az előidézője én valék? Tegnap is csak ültem és nem csináltam semmit... egy idő után aztán kezdett nagyon kellemetlen és lehangoló lenni, olyan semmi állapot...
Azt hiszem csak kedvetlen voltam. Még az a jó, ha nem tartós, ma már egy fokkal jobb, de még nem az igazi.
De legalább nem hibáztatok senkit, nem vagyok dühös, nem haragszom senkire, mert ezen is csak egyedül én változtathatok.
Pussz,
Éva