Alkonyjárók 6.
Látogatók száma: 58
Szerencséje van annak, akinek gyermekkorából, ifjúkorából barátai vannak. A barátság rokonszenven alapuló, kölcsönös jó viszony, segítés, támogatás. Érzelem, vonzalom, meghitt kapcsolat. Érzelmi egy húron pendülés.
Müller Péternél olvastam valahol: „A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit – egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek, haza megyek.”
Ezeket a kapcsolatainkat ápolni kell. Bár Ők is velünk öregedtek, rigolyásak, mint mi, rossz szokásokat vettek fel, mint mi, de itt vannak velünk, ismerik az életünket, odafigyelnek a problémáinkra, hisz az övék is hasonló. Velük mindent meg tudunk beszélni, rá tudunk kérdezni nagyon régi eseményekre, és Ők tudják, hogy miről van szó. Őket is megviseli a sok változás, amit meg kellett és még meg kell érnünk. Viszont ez a világ azért elviselhetőbb, mert Ők vannak- többek között. Ők a titkaink tudói, a múltunk tanúi, akiket addig kell szeretni és értékelni, amíg vannak, mert utánuk nagyon nagy űr maradna. Boldogságunk egyik forrása lehet az egy váratlan telefonhívás, melyet tőlük kapunk, ezért félre kell tennünk a türelmetlenségünket.
Akinek idős korára elfogynak a barátai, a hibát magában keresse. A barát olyan, aki ismeri a szívedben lévő dallamot, és vissza tudja neked énekelni, ha te elfelejted azt…. Nagyon fontos, hogy megtanuljunk hallgatni. Nem szükséges mindig a saját hangunkat hallatni. Ha minden beszélgetésünk nagy részét a saját véleményünk közlése, esetleg a saját panaszaink, siránkozásaink teszik ki, végül elmenekülnek mellőlünk az emberek. Ha állandóan csak mi beszélünk, érdektelenné válunk.
A beszélgetőpartnereink is arra vágynak, hogy meghallgassuk őket, ne fojtsuk beléjük a szót csak azért, mert közben eszünkbe jutott egy bennünket érintő téma.
Kapcsolatainknak semmi sem tesz olyan jót, mint az, ha képesek vagyunk higgadtan és figyelmesen meghallgatni a miénkkel ellentétes véleményeket is. Nem feltétlenül igaz az, hogy az igazság birtokosai csak mi lehetünk. Ha csak magunkkal törődünk, falat húzunk magunk és mások közé. A véleményünket csak akkor osszuk meg másokkal, ha megkérdeznek bennünket.
A tanácsot magunkban tartani mindig kemény próbatétel, de kitartóan gyakorolnunk kell. Nagyon vigyázzunk arra, hogy a felgyülemlett fájdalmaink, problémáink, korunk és magányunk miatt összegyűlt mérgünket soha ne vezessük le a vétlen embertársaink megsértésével, mert azzal, ha elidegenítjük magunktól az embereket, csak jobban tetézzük a bajainkat. „A kedves szavak rövidek, és könnyen kiejthetők, de a visszhangjuk végtelen!” - mondta Teréz anya.
Főbb szempontok: tolerancia, türelem, odafigyelés a másikra és kompromisszum készség.
Sokszor ebben a korban már magunkat is nehezen viseljük el, ezért nagy önfegyelem szükséges a baráti kapcsolatok ápolására is. A magány a legszörnyűbb átok, ami az embert érheti. Mielőtt bekövetkezne, illetve elhatalmasodna, eluralkodna rajtunk, meg kell találnunk azokat a kapcsolatainkat, amelyek a magányt elviselhetővé teszik. Ki kell alakítanunk egy olyan életformát, mely megóv bennünket a magánytól.
Aki magányos és fokozottabban érzi az egyedüllétet, az emberi kapcsolatok hiányát, úgy érzi, hogy szeretetlenségben és elhagyatottan él, magának kell belevágni, hogy szeressen valakit, vagy valamit, és ne várjon arra, hogy őt szeressék.
A magányunkat oldhatjuk háziállatok tartásával: kutya, macska, madár, esetleg halak akváriumban. Az értük érzett felelősség és a gondoskodás nagyban növeli értelmét az életünknek. Társaságot és örömöt jelentenek.
Albert Camus szépen ír erről:
„Kezed csak megfogni szabad…Ellökni átok…Egymásba simuló kezek tartják össze az Eget s a Világot”.
Hajlamosak vagyunk nosztalgiázni, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt mennyivel jobb volt. Hát persze, hogy jobb volt. Fiatalok voltunk, ami lényeges különbség a mai valóságunkhoz képest. Boldogok voltunk, mert szépek voltunk, ette a fene utánunk a fiúkat, előttünk állt az élet, nem fájt semmink, csak ami percek alatt elmúlt, a halálra nem gondoltunk, hiszen „sosem halunk meg!” volt a jelszavunk. Tele voltunk energiával: este levágták a fejünket reggelre kinőtt. Szerelmesek voltunk, rugalmasak, a földet sarkaiból tudtuk volna kiforgatni.
Kedvünk, igényünk és energiánk volt a szórakozásra. Egy szó, mint száz: fiatalok voltunk, és a fiatalságunk múlt el.
Próbáljuk meg legalább lélekben egy kicsit visszahozni.
Írom az életrajzomat, részletesen, mindent, amire vissza tudok emlékezni. Nagyon jó játék, és elfoglaltság. Írom a családunk történetét, készítek családfát. Visszahelyezem magamat a gyermekkoromba, felidézem, mi az, ami örömöt jelentett számomra.
Ha egyszer elmegyünk, gyermekeinknek ez az írás fogja a legszebb hagyatékot adni. Egyszer eljutnak Ők is oda, hogy kíváncsiak lesznek a gyökereikre, de már nem lesz kitől kérdezni. Szánjunk időt arra, hogy leírjuk azoknak az őseinknek a történetét, akikről mi még tudunk.
Magunknak is örömöt okozunk azzal, ha felelevenítjük az ifjúságunkat, hogy mik akartunk lenni, miket tudtunk megvalósítani az álmainkból, milyenek voltak a szerelmeink? Ez valamikor történelem lesz az unokáinknak, és ezeket elolvasva, szeretettel fognak emlékezni ránk. Talán arra az időre, míg mindezt leírjuk, vissza tudjuk varázsolni az ifjúságunkat, és azóta elvesztett szeretteinket.
Többféle lehetősége van annak, hogy megpróbáljuk megőrizni lelkünkben a fiatalság érzését, hogy ne úgy tekintsünk a megítélésünkre, mintha kirekesztettek lennénk, vagy rosszabb esetben már nem is ebben a világban élnénk: ha mindenáron azt a munkát szeretné folytatni, amit egész életében végzett, nyugdíj után dolgozzon félállásban, illetve őrizze meg szakmai aktivitását, ha erre van lehetősége.
Folytasson valami szellemi tevékenységet rendszeresen, például olvasson, vagy keresztrejtvényt fejtsen. Mivel ezekkel sem foglalkozhat állandóan, esetleg vegyen részt valamilyen szervezet munkájában. Mozduljon ki otthonról, ne éljen elszigeteltségben és a kulturális programok mellett beszélgetésbe elegyedjen másokkal, akikkel kicserélik tapasztalataikat, megvitatják örömüket-bánatukat.
A boldog ember mindenütt megtalálja a szépséget, és tudja azt élvezni is. Sok mindennek lehet örülni, csak meg kell látnunk: az első tavaszi virágoknak, vagy egy felénk totyogó kisgyermeknek.
Az érzelmi hullámokkal szomorú és boldog érzelmek árasztanak el bennünket, és amíg fiatalok vagyunk, megrázzuk magunkat, nincs időnk ezeken töprengeni. Amikor megöregszünk, marad időnk az érzelmeinkkel törődni, ezért tudatosabban és tisztábban éljük meg azokat. Ilyenkor már hajlamosabbak vagyunk túldramatizálni a gondokat, és megállás nélkül azokkal foglalkozni. Siránkozunk, felelevenítjük a régi vitákat, és újra éljük az elmúlt sérelmeket. A jövőbe tekintve pedig, rettegve gondolunk arra, hogy még milyen fájdalmak várnak ránk.
„Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki unod a valót: hímezz belőlük fázó lelkedre gyöngyös takarót!” – mondom a költővel.
Ne hagyjuk, hogy elvigyen bennünket ez az áradat, és belesüllyedjünk a melankóliába. Az ember minél reménykedőbb és vidámabb, annál könnyebben tud ellenállni a szomorúságnak. Ha pozitívan gondolkodunk, az érzelmeink ezt visszatükrözik, és vonzani fogják a jó dolgokat az életünkben. A pozitív gondolkodás ugyanis pozitív tettekhez vezet.
Jó érzést, sőt örömöt adhat még a friss kávé illata is, vagy az, ha jóban vagyunk a szomszédainkkal. Ha ki tudunk állni embertársainkért, és egy közösségért, melybe beletartozunk.
Ha az ember érzi, hogy meg tudja csinálni, és meg is fogja csinálni, amit elhatároz, akkor a siker nem marad el. Ha arra a sok kreatív, életerős idős emberre gondolunk, akiknek a pályáját ismertük, például Chaplinre vagy Picassora, őket mind igazolja az életük.
Ha ezt meg tudjuk valósítani, akkor az idős életünk egy olyan folyamattá válik, mely még mindig tartogat új élményeket és tanulnivalókat, és még mindig nyitva az út a továbbfejlődésünk előtt.
Defoe 60 évesen írta a Robinson Crusoet, Goethe 80-on túl írta a Faustot. Ugyancsak annyi volt Sophokles az Oediposz megírásakor. De Michelangelo is 60 év felett volt, amikor megfestette a Sixtusi kápolna Utolsó ítélet freskóját. Verdi, Haydn is komponált még 70-en felül.
…Adjon az Isten fényeket / temetők helyett / életet - / nekem a kérés / nagy szégyen / adjon úgyis, ha / nem kérem. (Nagy László)
Tanuljunk meg, vagy elevenítsük fel a már tudott verseket. Nagyon jó agytorna.
Vállaljuk önmagunkat. A korunkat, a megharcolt ráncainkat, a táskákat a szemünk alatt, a bukásainkat, gyarlóságainkat. Ne töprengjünk a múltban elkövetett hibáinkon, a be nem teljesült vágyainkon. Oldozzuk fel magunkat, hisz emberek vagyunk a szó nemes értelmében: minden botlásunkkal és sikerünkkel együtt. Szeressük magunkat és az emberek is szeretni fognak. Nem lehetsz jó máshoz, ha közben magadhoz nem vagy az. Szépítsd magad, és minden, ami körülvesz megszépül. Attól, hogy elszálltak az évek, nem kell elhagynom magamat, hisz csak a korom repült előre, a hiúságom, és a másoknak tetszeni vágyásom még megmaradt. Úgy érzem ezt életünk végéig szem előtt kell tartanunk.
Akkor leszünk igazán boldogok, ha szívből tudunk sírni és bevetni, mert érzelmeink mindenre nyitottak. Érzelmeinket nem rejtjük álarcok mögé, és nem szégyeljük, ha védtelennek látnának. Bízni kell önmagunkban, és felhagyni a bűntudattal.
Ha a gondolataink mindig az körül forognak, hogy milyen stresszes az életünk, saját magunkat blokkoljuk le, és ezzel különböző betegségeket idézünk elő magunkon. Mivel lélekben úgyis harminc év körülinek érezzük magunkat, próbáljunk meg eszerint élni, felejtsük el a külsőnket, legyünk humorosak, mint régen, vidámak, jó társalgók, és szívesen lesznek velünk az emberek. Ha tisztában vagyunk erényeinkkel és gyengéinkkel, ha tudjuk, hogy mit akarunk, az élet nem sodorhat bennünket kénye-kedve szerint. Az öregség kiszolgáltatottságot jelent és nem kort. Én 8o évesen is fiatalos szeretnék maradni, legalább lélekben.
Köszönöm
Köszönöm, oh május, hogy láttalak
Hogy fulladoztam orgonák alatt
Köszönöm füves nyár a meleged
Melengettél mint édes gyereked
Köszönöm ősz a sárga levelet
A boldogság jött bálba teveled
Tél, tiszta tél, köszönöm halk szavad
Kezemre szállott friss pehely havad
Köszönöm felhők, álmot varrtatok
Álommal engem betakartatok
Köszönöm üdvösséges éj neked
Az égi fényt, a gyémánt éneket
Köszönöm oh csók, hév illat zamat
Hogy itt megested érző ajkamat
Jóságos jóság tündér cseppje, könny
Kóstoltalak, köszönöm, köszönöm.
Szép Ernő
A cikket írta: Mamóka
Hozzászólások
időrendi sorrend
Már az előző cikknél is megígértem, hogy vissza-visszatérek hozzád, ha nagyon összejönnének körülöttem a dolgok. Még győzöm energiával... Csak azok a fránya szúnyogok ne pont engem spécéztek volna ki ott a kis padon, miközben hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Töltekeztem, ezek meg a véremet szívták. :-)
Puszi,
Éva