Alkonyjáróknak I.
Látogatók száma: 84
Azoknak is ajánlom ezt az írást, akik most vannak az öregség küszöbén, hogy tudjanak felkészülni rá, de főképpen azoknak a sorstársaimnak, akik már benne vannak, és nem tudnak mit kezdeni vele.
6o éves lettem. Gyermekeim, unokáim, barátaim születésnapi bulit rendeztek nekem úgy, ahogyan azt kell: nívós étterem, díszes torta, virág, ajándék. Akkor még mit sem sejtve készültem az ünnepségre: kozmetikus, fodrász, új ruha: meg voltam elégedve magammal. Lebegtem. Meg voltam hatódva. Majdnem mindenki velem volt, akit szerettem. Aztán úgy a buli vége felé ötéves unokám így szólt hozzám: Mami! Akkor Te most már öreg vagy? „Öreg ám a nénikéd térde kalácsa!” gondoltam hirtelen, de megszólalni nem tudtam, csak bambán vigyorogtam, Andris pedig kuncogva nézett az okos barna szemeivel: talán választ várva, talán tényt megállapítva, mindenesetre lesett: vajon erre mit lépek?
Akkor este nem tudtam elaludni. Sötét gondolatok tolongtak a fejemben, töprengtem: tényleg, én most már öreg vagyok? És akkor eszembe jutott a drága, drága Nagyanyám, a világ legbölcsebb asszonya, aki minden tudományát két kézzel szórta rám, nap, mint nap, amíg abban a boldogságban lehetett részem, hogy vele élhettem. Annak idején az ifjúság szeles, fennhéjázó, öntudatos korszakát éltem, időnként kinevettem Őt, és közben észre sem vettem, hogy beavat a titkaiba, de ma már tudom, hogy hatvanévesen el tudom viselni a világot, azt Neki köszönhetem. A fiatalság egy hatalmas adomány, tulajdonképpen ez a legfontosabb az életünkben, de nem tudunk vele legtöbb esetben élni, csak kevesen. Mire rájövünk, hogy mi csúszott ki a kezünkből a sok „nem fontos dolog” miatt, már késő. Ma már tudom, hogy mik voltak a nem fontos dolgok, de ezt a bölcsességet csak ennyi év megélésével kapja meg az ember. Fiatalon képtelen hallgatni az intő szóra, mert úgy érzi, hogy helyes úton jár.
Amikor betöltöttem a hatvan évet, úgy éreztem, hogy rám szakadt a pokol. Az elmúlt pár évben elvesztettem az állásomat, amikor nyugdíjba mentem, a kollégáimat, a jövedelmemet, a társadalomban betöltött szerepemet. Sorra haltak meg a rokonaim, a szüleim, a házastársam. Isten a tragédiák során keresztül tanít meg az élet leckéire.
Az özvegység, a magára maradottság hozta az újabb problémákat az életemben. Voltak olyan tevékenységek, amiket én az életemben még soha nem csináltam, mert a férjem feladata volt, most arra is rákényszerültem. A magányról nem is beszélve, ami hirtelen rám szakadt. Meg kellett küzdenem a leromlott egészségi állapotommal, az öregedés jeleivel a külső megjelenésemben, és a szervezetemben. Egy darabig nyavalyogtam, elmerültem az önsajnálatban, nyalogattam a sebeimet és szenvedtem, mint egy kutya, és arra gondoltam, amit nagyanyám szokott idézni: „El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok változásait is. S ha egyszer szívedbe költözik a tél, próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt” Aztán beláttam, hogy senki nem tud és nem is fog segíteni rajtam, csak saját magam. Rájöttem, ha továbbra is emberhez méltó életet akarok élni, nekem kell tennem valamit, mert különben menthetetlenül belesüppedek az értelmetlen ördögi körbe, ami végül a saját pusztulásomhoz vezet. Lassan kezdtem lábadozni, és végül komoly kihívásnak tekintettem azt, hogy legyőzzem a sok negatív érzést, és talpra álljak. Mellettem álltak a családom és a barátaim, de az igazi küzdelmet magam vívtam meg és sikerült.
Aztán rádöbbentem: a bajaimmal elboldogulok, de az örömhöz társ kell.
A cikket írta: Mamóka
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Sokszor gondolok arra, hogy gyerekként a 40 éves apámat öregnek láttam, a 60 éves nagymamámról nem is beszélve.
A gyerekeknek minden óriási, aztán mikor felnőnek rájönnek, hogy az arányok változnak és nem a méretek.
Mélységesen egyetértek a gondolataiddal. Szépen fogalmaztál.
Na most kamilláztam, hogy erre mit fog mondani.
Jó, felelte a 90 éves elszántan, aztán vette a botját, és elkacsázott.
egyszer véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. az öreg néni a padon ült, előtte 4-5 éves kislány. Néni, jó öregnek lenni?
Na most kamilláztam, hogy erre mit fog mondani.
Jó, felelte a 90 éves elszántan, aztán vette a botját, és elkacsázott.
Én anno jártam egy idősek lelkisegély szolgálatába, 6-9-ig beszélgettünk velük egy ingyenes vonalom.
Azt tapasztaltam - és tanultam is - hogy a nagyon idős emberek azok, akik leginkább ragaszkodnak az életükhöz.
A tananyagban az szerepelt, hogy az öngyilkosok nem belülük tevődnek ki, hanem a 40-50 közötti korosztályból. Ettől megdöbbentem. Az ember azt hinné, hogy a hosszú élet már unalmassá válik, és céltalanná, de nem így van,.
Nálunk ezért nem engedélyezik az eutanáziát. U.n. "élő végrendeletet" lehet írni, de nem sokat ér az sem, mert ha odakerül az illető, megváltozik az elhatározása, és ragaszkodik az életéhez.
És ez így van jól.
Kedves Mamóka! Jó egészséget kívánok Neked! Szívesen olvasgatok Nálad.
Kevés időm jut az írásra, pedig nagyon szeretem. Az asztrológia nagyon lefoglal, sokan fordulnak hozzám tanácsért.
Tervezem, hogy klubot nyitok belőle! Puszi.