Cserepek
Látogatók száma: 39
Ülök a cserepeken. Emlékek, öröm, bizalom, szeretet, egy világ összetört darabkáin. Ismerős, mert sokszor ültem már rajta. Mindig élesek voltak, néha össze-vissza kaszaboltak, ahogy kétségbeesetten próbáltam összerakni őket, máskor csak arrébb söpörtem őket. Most nézem, és azon gondolkodom, vajon valóságosak-e egyáltalán ezek a darabkák vagy csak az én képzeletem összetört darabjai? Akárhogyan is, fájnak. El kell döntenem, van-e értelme összeilleszteni őket? Hiszen sosem lesz már egész, sok-sok vékony repedés emlékeztet majd mindig rá, hogy egyszer összetört, ha egyáltalán sikerülne összerakni újra. Már azt sem tudom, akarom-e. Mert ha összeragasztom is, azt hiszem, csak egy illúziót kapok.
Nem ülhetek itt tovább, még szétvágnának egészen. Fel kell állnom a cserepekről, és előre nézni, tudva, hogy nem függök semmiféle összetört darabkáktól. Hiszen már összetörtek, mind szemét, miért is ragaszkodnék hozzá? A megoldás előttem van. Félresöpörni mindet és tiszta lappal újra elindulni. Egy szabad, őszinte világ felé, ahol nem lesz többé cserép.
A cikket írta: Grace
Hozzászólások
időrendi sorrend
Az életben sokféle összetört cserép van, amik fájnak törnek, de rajta ülni nem ér semmit, esetrleg tanul belőle aki okos, és a másik oldalhoz tartoztam egy életen át, de nem adtam fel, mentem tovább.
Szeretettel olvastam szimbólikus írásod: Radmila
Kedves Virág!
Köszönöm szépen ezt a történetet! Nagyon igaz és nagyon tanulságos. Csak annyira hihetetlen, hogy amit örökké tartónak gondol az ember, az hirtelen, pár hét alatt véget érhet. És ez most még eléggé friss és fájdalmas.
Puszi, Grace
Kedves Grace!
Ne reménykedj, cserép mindig lesz, de ha a "lábunk" elé nézünk, ki lehet kerülni...Tetszik a megoldásod, az újrakezdés! Ki tudja, hányszor kezdjük újra, a félresöpört cserepekkel, hogy helyet adjanak az új cserepeknek...De ez az élet...Tapasztalatom szerint...Adjon Neked erőt minden cserép összetörése..
Puszi
Köszönöm szépen!
Igen, én is azt hiszem, ez az élet, mindig jönnek új cserepek, de mindig tapasztaltabbak leszünk. Talán már nem engedjük magunkat vele összekaszabolni, nem időzünk annyit a felettük érzett fájdalomban.
Ilyenkor mégis nagyon rossz, és az ember megkérdezi magától: Miért törnek össze folyton az álmok, a remények, a bizalom?
Puszi!
Drága Grace!
Kimondtad a végszót.Ha annyira fájnak ezek az összetört cserepek,magad mögött kell hagyni és menni tovább,bár ez is fájdalmas,de idővel jön a gyógyulás.
Puszi
Igen, magam mögött kell hagynom, ami nagyon nehéz még...
És csak remélni tudom, hogy egyszer begyógyul.
Puszi!
Ui.: Igazán sajnálom....
"Csodaországban, tündeföldön élt egyszer egy hercegnő. Ez a hercegnő egyszer kapott az apjától egy gyönyörű gyűrűt, amit elküldött Csodaország legbölcsebb férfijának, azzal az üzenettel: „Véss bele egy szót ebbe a gyűrűbe. Ez a szó boldog napokon figyelmeztessen, nem mindig leszek boldog, rossz napokon pedig vigasztaljon.”
A nagy bölcs napokig tanakodott magában, majd visszaküldte a hercegnőnek a gyűrűt, aminek a belsejében az állt: elmúlik.
Nem tudom, mikor és hol olvastam ezt az apró szösszenetet, azt sem tudom, hogyan lehetett rám nagy hatással, hiszen mikor olvastam el is felejtettem kicsit, nem is igazán érdekelt. Mindig is gyűlöltem a tetoválásokat, most mégis ezt a szót bőrömbe vésettem, hogy mindig velem legyen.
És az életben is itt maradjon. Akárhányszor ránézek, megnyugvással tölt el ez a szó, bármi bántson, bármi fájjon, elég rápillantanom és akaratlanul elmosolyodok. Boldog nem igazán vagyok, így figyelmeztetnie nem kell, viszont vigasztalnia elég sokszor.
Csak szerettem volna elmondani, mennyire fontos: mindig legyen velünk valami, vagy valaki, akire vagy amire ránézünk elűzi a bánatunk és fájdalmunkat. Ma elővettem egy pengémet, néztem a kezembe, majd a csuklómhoz illesztettem, ahogy a jéghideg magány, űr és bűntudat emészteni kezdett és úgy éreztem, nincs tovább maradásom.
Aztán megpillantottam a tetoválásomat, halkan fújtattam, majd letettem a pengét. Mondhatnátok, nem volt bennem igazi elhatározás, vagy nem akartam elégé véget vetni szánalmas életemnek, de azt kell mondanom… ott volt bennem. Láttam a szememben, éreztem az utolsó percek izgalmát, sóvárgását és a lemondás teljesen eluralkodott a testembe, de ahogy elolvastam: elmúlik – nem tudtam megtenni.
A letargia, melankólia ugyanúgy elfog múlni, mint bármi más, mert ez az élet rendje, ez a világ rendje, ezt adta nekünk az idő és az örökös körforgás."
http://www.varoszoba.hu/2013/04/14/elmulik/
Köszönöm szépen ezt a történetet! Nagyon igaz és nagyon tanulságos. Csak annyira hihetetlen, hogy amit örökké tartónak gondol az ember, az hirtelen, pár hét alatt véget érhet. És ez most még eléggé friss és fájdalmas.
Puszi, Grace
Ne reménykedj, cserép mindig lesz, de ha a "lábunk" elé nézünk, ki lehet kerülni...Tetszik a megoldásod, az újrakezdés! Ki tudja, hányszor kezdjük újra, a félresöpört cserepekkel, hogy helyet adjanak az új cserepeknek...De ez az élet...Tapasztalatom szerint...Adjon Neked erőt minden cserép összetörése..
Puszi
Kedves Grace!
Nem tudom, csak érzem, hogy a "darabjainkra" szükségünk van mégpedig törött állapotában is, különben hogyan tudnánk értékelni a jelen és a jövőbeni darabjainkat. Honnan is gondolhatjuk azt, hogy mindig, minden a tökéletes valóját, egész darabját mutatta? Könnyen lehet, hogy azért voltak olyan gyengék még a törekvéseik is arra, hogy összeálljon az egész, a hibátlan, mert törött darabokat hoztak maguk is, abból álltak össze... Ezzel csak azt szeretném kifejezni, hogy az összetört darabjainkra is szükség van... Egyszer írtam egy cikket, melynek címe a "Mélységek és magasságok"... A figyelmedbe ajánlom.
Puszi! Éva
Köszönöm!
Mindenképpen elolvasom!
Bizonyára szükség van a cserepeinkre, hiszen ezek által válunk azzá, akikké lennünk kell. Egy friss törésnél azonban még inkább a veszteségek fájnak, a csalódás, ami aztán idővel tanulsággá szelídül, csak jelenleg képtelen az ember elhinni, hogy túl tud rajta lépni. A cserepeket nézve nem tudjuk elhinni, hogy valaha egész volt és igen, ilyenkor elgondolkodunk, lehet, hogy mindig is törött darabokból álltak?
Puszi, Grace
Kedves Grace!
Lesz cserép! Hogy legyen mit újra összetörni! A cserepek a mi illúzióink, a reményeink, az elérni kívánt jövőbeni boldogságunk, melyek törékenyebbek a leggyengébb cserépnél is. Tudjuk, mégis zokon vesszük, ha eltörnek.
De úgy vagyunk összerakva, hogy kell legyen mindig egy-két cserepünknek lenni, mert remény és bizakodás nélkül mit sem ér az élet.
Puszi: Yolla
Azt hiszem, teljesen igazad van.
Az ember mindig tolja maga előtt az illúzióit, a reményeit, el sem tudja képzelni, hogy valaha összetörnének. Azt hiszi, ez most biztosan törhetetlen anyagból van. De nem, mindig rájön, hogy semmi sem tart örökké. De az is biztos, hogy minden cserépből tanulunk valamit!
Puszi, Grace
Kedves Grace!
Szívből kívánom, hogy találd meg a békét és a boldogságot a szívednek!
Pussz, Tündér
Köszönöm szépen! :)
Pussz!
Kimondtad a végszót.Ha annyira fájnak ezek az összetört cserepek,magad mögött kell hagyni és menni tovább,bár ez is fájdalmas,de idővel jön a gyógyulás.
Puszi
A nagy bölcs napokig tanakodott magában, majd visszaküldte a hercegnőnek a gyűrűt, aminek a belsejében az állt: elmúlik.
Nem tudom, mikor és hol olvastam ezt az apró szösszenetet, azt sem tudom, hogyan lehetett rám nagy hatással, hiszen mikor olvastam el is felejtettem kicsit, nem is igazán érdekelt. Mindig is gyűlöltem a tetoválásokat, most mégis ezt a szót bőrömbe vésettem, hogy mindig velem legyen.
És az életben is itt maradjon. Akárhányszor ránézek, megnyugvással tölt el ez a szó, bármi bántson, bármi fájjon, elég rápillantanom és akaratlanul elmosolyodok. Boldog nem igazán vagyok, így figyelmeztetnie nem kell, viszont vigasztalnia elég sokszor.
Csak szerettem volna elmondani, mennyire fontos: mindig legyen velünk valami, vagy valaki, akire vagy amire ránézünk elűzi a bánatunk és fájdalmunkat. Ma elővettem egy pengémet, néztem a kezembe, majd a csuklómhoz illesztettem, ahogy a jéghideg magány, űr és bűntudat emészteni kezdett és úgy éreztem, nincs tovább maradásom.
Aztán megpillantottam a tetoválásomat, halkan fújtattam, majd letettem a pengét. Mondhatnátok, nem volt bennem igazi elhatározás, vagy nem akartam elégé véget vetni szánalmas életemnek, de azt kell mondanom… ott volt bennem. Láttam a szememben, éreztem az utolsó percek izgalmát, sóvárgását és a lemondás teljesen eluralkodott a testembe, de ahogy elolvastam: elmúlik – nem tudtam megtenni.
A letargia, melankólia ugyanúgy elfog múlni, mint bármi más, mert ez az élet rendje, ez a világ rendje, ezt adta nekünk az idő és az örökös körforgás."
http://www.varoszoba.hu/2013/04/14/elmulik/
Nem tudom, csak érzem, hogy a "darabjainkra" szükségünk van mégpedig törött állapotában is, különben hogyan tudnánk értékelni a jelen és a jövőbeni darabjainkat. Honnan is gondolhatjuk azt, hogy mindig, minden a tökéletes valóját, egész darabját mutatta? Könnyen lehet, hogy azért voltak olyan gyengék még a törekvéseik is arra, hogy összeálljon az egész, a hibátlan, mert törött darabokat hoztak maguk is, abból álltak össze... Ezzel csak azt szeretném kifejezni, hogy az összetört darabjainkra is szükség van... Egyszer írtam egy cikket, melynek címe a "Mélységek és magasságok"... A figyelmedbe ajánlom.
Puszi! Éva
Lesz cserép! Hogy legyen mit újra összetörni! A cserepek a mi illúzióink, a reményeink, az elérni kívánt jövőbeni boldogságunk, melyek törékenyebbek a leggyengébb cserépnél is. Tudjuk, mégis zokon vesszük, ha eltörnek.
De úgy vagyunk összerakva, hogy kell legyen mindig egy-két cserepünknek lenni, mert remény és bizakodás nélkül mit sem ér az élet.
Puszi: Yolla
Szívből kívánom, hogy találd meg a békét és a boldogságot a szívednek!
Pussz, Tündér