Felelősségvállalás
Látogatók száma: 66
Mi a különbség szeretet, elfogadás és felelősségvállalás között? Hogyan épül fel ennek a folyamata? Egy lehetséges változatot írok le, az én szemléletem szerint.
Azzal kell kezdenem, hogy embertársainkat sosem ismerjük meg teljesen. Még magunkat sem. Csak bizonyos aspektusait, csak a saját kis világunkba belepasszoló dolgokat látunk meg bennük, a saját prioritásaink szerint osztályozzuk őket. Még a legközelebb állókat is. A gyermekünket, a párunkat, a szüleinket, bárkit. Olyan ez, mint egy saját kis tévékészülék, amiben olyan műsor megy, amit magunkra szabtunk. Hang és kép, minden ember egy csatorna, egyszerre sosem látjuk a teljes palettát, de a csatornák teljes választékát sem, van amit meg sem találunk. Ezzel az a gond, hogy nem is feltételezzük azt, hogy ami a képernyőn nem jelenik meg, azzal rendelkezik esetleg a másik. A képen szőke haja van, kicsit bután viselkedik, akkor skatulyába tesszük. Ez szőke. Ám nem látjuk azt, hogy este, az ágyában halálra sírja esetleg magát minden nap. Azt sem látjuk meg, hogy hányszor bántották ezért, hogy egyébként kiváló stílusérzéke van, stb… Szóval nem tudunk mindent, még ha betéve ismerjük ezer éve a másikat. Az ő tapasztalásai benne összpontosulnak, adaptálódnak és teszik olyanná, amilyen.
A szeretettel kezdeném az elemzést, hiszen mindennek a magja, az alapja, amiből születik minden létező. A szeretet nem feltételes, a szeretet önmagában létező, mindig van, körülvesz. Akár Istentől, akár energiától, akár másoktól származik az érzés megélése, van, létezik mindig volt és lesz is. Csak nem tanítanak meg észrevenni, adni vagy kapni HELYESEN. Ahhoz, hogy meglássuk, megtaláljuk, önmagunkat kell először szeretni tudni. Aki önmagát szereti, a hibái ellenére!!! az másokat is képes szeretni. Mert tudja, hogy mások sem tökéletesek.
Az elfogadás innen indul. A szeretetből. Ez már inkább feltételes, hiszen a saját magam elfogadása szükséges hozzá. Szembenézni a hibáimmal, félelmeimmel. Bennem is van! Ami meg a másik számára nehezen elfogadható. Ha a párom, családtagom, akárkim nem olyan, amilyen szerintem lennie kéne, akkor vizsgáljuk meg, mi mennyire vagyunk olyanok, amilyennek ő szeretne látni? Esetleg semennyire? Akkor most kinek is van igaza? Kinek is kellene változnia? A sztereotípiáink, a saját tapasztalásaink döntik el milyenek az elvárásaink. Azaz a mi határaink. Miért ne lehetne ezeket a határokat tologatni, ha már egyszer mi magunk állítottuk fel? Miért ne lehetne elfogadni, hogy a másik másmilyen, hogy a másik máshol tart a fejlődésben? Mert indulatot vált ki belőlünk. Nos ez az indulat, ami a mi döntésünk. Akarjuk, vagy nem? Ha nem akarunk vele foglalkozni, nem akarunk mi változni, hanem a másiktól várjuk, akkor konfrontálódhatunk, vagy betegségeket halmozhatunk fel. De megtanulhatjuk kezelni a helyzetet, azaz felelősséget vállalhatunk, változhatunk is.
Nos el kell gondolkodnunk még azon, hogy mit jelent felelősséget vállalni bármiért is. Elsődlegesen is azt, hogy elfogadom a létét annak a tulajdonságnak, vagy annak az embernek. Ismerem a működését, hibáit, felmértem mechanizmusait, mozgatóit, előzményeit, következményeit. ELHISSZÜK, HOGY TUDJUK KEZELNI. Mondjuk egy számítógépes programot, amiért felelősséget vállalok, hogy igen, ezzel én el tudom végezni a munkámat. Ha elromlik, tudom hová forduljak, hogyan javítsam meg, a hibaüzeneteket tudom kezelni stb.
Nos a hit mértékével egyenesen arányos a teljes, a korlátolt felelősségvállalás, valamint a felelősség elutasítása, ami bevett szokássá válik az ember életében és igazán nagy katarzis, vagy krízishelyzet kell ahhoz, hogy ezen a sémán változtassunk. Nagy katarzis alatt értem pl. nagy, lángoló szerelem, katasztrófák, halálközeli élmény, megtérés stb.
A felelősség elutasítása az a viselkedésmintázat, amikor felelőst, bűnbakot keresünk (magunk helyett), másokat hibáztatunk, mások változását várjuk hogy jobb legyen a mi életünk, mások hatásait tartjuk meghatározónak a saját tévénk távirányítójának kezelésében.
A korlátolt felelősségvállalás az a viselkedés, amikor csak részben fogadunk el másokat, megítéljük hogy mennyire, mennyiben hibás ő, vagy egyébként a helyzet, a véletlen közrejátszása egy problémában. A sémáinkba, a határainkba mennyire fér bele, vagy nem. Azaz csak bizonyos helyzetben fogadjuk el, csak akkor, ha…. ezzel elvárásokat támasztunk a másik felé. Aminek nem is biztos hogy meg akar felelni. Még akkor sem, ha valójában segíteni próbálunk neki. Aki kicsit is ismeri a karma törvényeit, az biztosan tudja, hogy mindennek ok okozati összefüggése van és lényegében azt kapunk, amit adunk. Tehát, ha korlátozottan vállalunk felelősséget valaki iránt, elvárásokat támasztunk elé, akkor minket is pontosan úgy fognak megítélni, a saját érettségünk szerint. Nyilván ami nekünk akadály, ami nekünk félelmünk a sors azt fogja a fejünkre dobálni viszonzásul.
A felelősség teljes felvállalása, az, amikor tudomásul vesszük, indulatok nélkül, hogy tennem kell valamit a helyzettel, a kapcsolattal, hiszen éppen én, éppen most, éppen ő a szereplője. Hajlandó vagyok a határokat módosítani, mert TUDOM, hogy képes vagyok kezelni. Eszembe sem jut áthárítani a problémát másra. Az elfogadásnak itt nincs mértéke, egyszerűen minden szereplő szempontjából a legideálisabb, „legkevesebb veszteséggel járó” megoldást választjuk. A megoldásra fókuszálunk. Akár kedveljük a szereplőket, akár nem, akár van indulat bennünk, akár félünk. Ez iszonyú nehéz, hiszen először is magunkban kell bíznunk, hinnünk, hogy képesek vagyunk kezelni minden helyzetet. Én képes vagyok kezelni! Nem más irányítja az életem „tévéműsorát”. Először magam iránt kell felvállalni a felelősséget, azaz tudomásul kell venni, hogy minden döntésem, minden élethelyzetem miattam, értem, tőlem van és persze hozzám is érkezik vissza. A karma szerint ugye, amit adsz, azt kapsz, még ha nem is szándékosan, de minden tetted visszaszáll a fejedre. Ahogy már a tízparancsolatban is benne van, szeresd felebarátodat, mint magadat. Visszafordítva, ha másokat nem szeretettel fogadsz, akkor magadat sem szereted és ha magadat sem, akkor mást hogyan is tudnál egyáltalán elfogadni, szeretni stb??? Nos a felelősségvállalás is ilyen. Ha saját magadért nem vállalod, a saját tetteidért, a döntéseidért, akkor másokért hogyan tudnád?
kép: a szereteten alapuló fejlődés, ami a teljesség tudatához, a teljes felelősség vállaláshoz vezethet
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
"Lásd meg az idegenben a szeretni való társat!"
"Gyakran az eszkimó is fázik."
A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, megszokja a magányt, mint eszkimó a hideget - de a lélek tudja, hogy hiányzik a másik. Van áldott és van áldatlan magány.
Az egyik - ritka eset -, amikor valakinek ez a sorsa. Valamit csak egyedül tud megtanulni. Az ilyen jól érzi magát egyedül. Jóban van önmagával. Ez az áldott magány. De az áldatlan magánynak az oka nem csak másokban van: benne is. Valami védőfalat épített maga köré. Elbújt az emberek elől. Nem szívesen társul. Fél. Védi az egóját. Nem tud nyitni... Lényegében nem tudja az embereket szeretni.
Honnan lehet fölismerni, hogy szereted az embereket? Onnan, hogy senki sem teljesen idegen számodra. És ezért könnyen találsz az emberek között ismerőst. És az ismerősödből könnyen lesz barátod. És a barátodból társad. Könnyen vegyülsz.
Bölcs pszichológia az, mely az emberekben testvért láttat. És az idegenben szeretni való társat. Mert ez az igazság.
Ezt az idézetet Müller Pétertől hoztam,mert passzol.
Puszi
Ezt gyönyörűen írtad. Köszönöm és azt hiszem használható az ötlet. "Nézz körül magad körül szereted e az embereket, vagy nem".... hm.
Sokaknak szükségük lenne bizony felismerni, hogy ez csak önmaguk börtöne, nem pedig mások taszítják el őket. Ez lenne az a felelősségvállalás, amiről lényegében csacsogtam hosszú sorokon keresztül.
Érdekes hogy más is így látja, de vajon éppen azok, akik nem szeretnek, miért nem látják ezt? (költői a kérdés)
Köszönöm, hogy erre jártál!
Pusz:A
"Gyakran az eszkimó is fázik."
A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, megszokja a magányt, mint eszkimó a hideget - de a lélek tudja, hogy hiányzik a másik. Van áldott és van áldatlan magány.
Az egyik - ritka eset -, amikor valakinek ez a sorsa. Valamit csak egyedül tud megtanulni. Az ilyen jól érzi magát egyedül. Jóban van önmagával. Ez az áldott magány. De az áldatlan magánynak az oka nem csak másokban van: benne is. Valami védőfalat épített maga köré. Elbújt az emberek elől. Nem szívesen társul. Fél. Védi az egóját. Nem tud nyitni... Lényegében nem tudja az embereket szeretni.
Honnan lehet fölismerni, hogy szereted az embereket? Onnan, hogy senki sem teljesen idegen számodra. És ezért könnyen találsz az emberek között ismerőst. És az ismerősödből könnyen lesz barátod. És a barátodból társad. Könnyen vegyülsz.
Bölcs pszichológia az, mely az emberekben testvért láttat. És az idegenben szeretni való társat. Mert ez az igazság.
Ezt az idézetet Müller Pétertől hoztam,mert passzol.
Puszi
Szi A!
Mert társas lények vagyunk, és azokkal vállalunk közösséget, akik olyanok, mint mi. Tehát értük vállaljuk a felelősséget... (helyzettől függően... magyarokért, Arsenálosokért vagy épp üzleti partnerekért)
Puszi,
Pí.
Azt hiszem, nem a legjobb szót használtam a felelősségvállalással. Valóban a felelősségvállalás arról szól, hogy azokkal vállalok közösséget, akik hozzám hasonlóak. Nos az már az aranykor, amikor már mindenki, mindenkiért, amiről én írok.
A felelősség, a tudatosság, a valódi egység átélése, felismerése, megélése minden szereplővel az életemben, az életben az, amire én gondoltam itt. Mint kb a Mennyei próféciában, amikor tudjuk, hogy minden ember üzenetet hordoz számunkra és mi számukra és azt, hogy ezzel segítséget nyújtunk, és persze ugyanezt kapjuk vissza. Bár ez most is így van, csak nem hisszük el. Tehát annak a felelőssége, annak a meglátása, hogy bármit teszünk, az mindenki másra is hatással van, de még a közös létünkre, akár magára a Földre is. Ha egy kiskanalat arrébb rakunk egy étteremben, az is egy "beavatkozás" az események alakulásába. Egy szia, egy botlás is másokat, vagy minket egészen másfelé terelhet. Na, szóval a lényeg az, hogy ha tudom és tisztában vagyok ezzel és ezt szem előtt tartom - hogy fontos a szerepem, nem csak a saját, hanem mindenki más életében is - akkor komplett civilizációs építőköveknek érezhetjük magunkat.
Pusz:A
Megértem, hogy rosszul érzed magad a bőrödben, hiszen iszonyú nézni, ha egy szeretted a vesztébe rohan. De sajnos semmi mást nem tehetsz érte, mint végignézed és ott állsz a szakadék szélén, aztán megfogod a kezét, ha leesne. Az Ő döntése, nem a tiéd. Érzéketlenségnek tűnik ezt így kimondani, de hidd el, ennél jobb, vagy "emberibb" tanácsot nem tudnék adni. Mindenki csak saját magán tud segíteni, változtatni, másra nincs befolyásunk. Ha nem elég érett a döntéshez, te nem tudod, sőt senki sem tudja sürgetni, max picit manipulálni...
Nem tudom, mennyire hiszel a sorsban, vagy a karmában, vagy akár Istenben, ez lényegében mindegy is, de ha bármelyikben is van hited, akkor nyilván oka van, hogy te éppen ezt a feladatot kapod "feldolgozásra" ebben az életedben, vagy élethelyzetben. Ezzel kapcsolatban néhány költői kérdés fogalmazódott meg bennem, amin érdemes lenne elgondolkodnod szerintem. Vajon miért éppen te tapasztalod meg ezt a "kínlódást", ezt a sajnálatot és ezt a helyzetet egy olyan lénnyel, aki fontos számodra? (arra igyekszem rámutatni, hogy próbáld kicsit távolabbról nézni, mondjuk más szemszögből, harmadik személyként, hogy a szubjektív sérelmeid kicsit messzebb kerüljenek) Milyen visszatérő momentumot találsz mondjuk az életed fontos eseményei között és a testvéreddel való viszonyod között? Netán sokan igyekeznek kihasználni? Lelki szemetesnek használnak? Vagy ilyesmi... ezek csak tippek, ne vedd igazából szentírásnak... nekem ezek a kérdések sokat segítenek mindig, bármilyen problémám akad.
Aztán meg hogy biztassalak is kicsit, azt gondolom, ahol probléma van, ott megoldás is és ez nem csak üres frázis. Az, hogy még nem találtuk meg, nem jelenti azt, hogy nincs. Ez az elmélet. Ami gyakorlatban ugye szörnyű nehéz, mert türelmetlen emberek vagyunk (velem az élen). Feladni fel lehet, időlegesen mindent. Pihenni, erőt gyűjteni kell is, de az élet olyan, mint egy kertes ház... sosincs befejezve, mindig kell/lehet csinálni rajta valamit. Szerintem. Sok erőt és kitartás kívánok hozzá!!!
Szia P!
Önmagunk megtalálása a másikban lényegében hiánypótlás. Minden bennünk van kezdettől fogva vagy nem?. Miért kéne a másikban keresni? Persze társas lények vagyunk, de ez az elgondolás itt egy jövőbemutató teória lenne, nem a mostról szól. Hanem a fejlődés útjáról....
Pusz:A
Mert társas lények vagyunk, és azokkal vállalunk közösséget, akik olyanok, mint mi. Tehát értük vállaljuk a felelősséget... (helyzettől függően... magyarokért, Arsenálosokért vagy épp üzleti partnerekért)
Puszi,
Pí.
Sziasztok!
Nem is értem... Két dolog.
Az egyik amiről vitáztok itt lent, az oké, szerintem is kell a kívülálló, ha van egy probléma. Mondjuk ez a cikk szerintem nem erről szólna.
A másik... a szeretet sokszor elfogadást eredményez, de szerintem nincs köze a felelősségvállaláshoz, vagy csak indirekten. (Az elfogadás nekem egy pejoratív szó ebben az értelemben, kicsit olyan... na jól van elfogadlak, de nem az én véleményem...) Én nagyon tudom mi a felelősségvállalás, naponta elég sokszor gyakorlom, elég sok ember felett. Szóval... nem akarom megmondani a tutit, de azért mert eljutunk oda, hogy valakit szeretünk vagy épp elfogadunk, még nem jelenti azt, hogy felelősséget is szívesen vállalunk érte. Nyilván egy szerettünkért, közelállóért még a józan észen túl is hajlandóak vagyunk felelősséget vállalni. Így a szeretet bejátszik a felelősség kérdésében. De normál esetben én úgy fogalmaznék, hogy a felelősségvállalás nem a szereteten és az elfogadáson keresztül vezet, hanem inkább a önmagunk és vágyaink (olyan szeretnék lenni) megtalálása a másikban. Mert mindazért tudunk felelősséget vállalni, aki olyan vagy jobbnak vélt mint mi. És olyanért csak agyatlan (pl. szülői) szeretettel vállalunk felelősséget, aki helyett még a büntetést is átvennénk, ha mégsem váltja be a hozzáfűzött reményeinket, egyéb esetben nem.
Puszi,
Pí.
Önmagunk megtalálása a másikban lényegében hiánypótlás. Minden bennünk van kezdettől fogva vagy nem?. Miért kéne a másikban keresni? Persze társas lények vagyunk, de ez az elgondolás itt egy jövőbemutató teória lenne, nem a mostról szól. Hanem a fejlődés útjáról....
Pusz:A
Nem is értem... Két dolog.
Az egyik amiről vitáztok itt lent, az oké, szerintem is kell a kívülálló, ha van egy probléma. Mondjuk ez a cikk szerintem nem erről szólna.
A másik... a szeretet sokszor elfogadást eredményez, de szerintem nincs köze a felelősségvállaláshoz, vagy csak indirekten. (Az elfogadás nekem egy pejoratív szó ebben az értelemben, kicsit olyan... na jól van elfogadlak, de nem az én véleményem...) Én nagyon tudom mi a felelősségvállalás, naponta elég sokszor gyakorlom, elég sok ember felett. Szóval... nem akarom megmondani a tutit, de azért mert eljutunk oda, hogy valakit szeretünk vagy épp elfogadunk, még nem jelenti azt, hogy felelősséget is szívesen vállalunk érte. Nyilván egy szerettünkért, közelállóért még a józan észen túl is hajlandóak vagyunk felelősséget vállalni. Így a szeretet bejátszik a felelősség kérdésében. De normál esetben én úgy fogalmaznék, hogy a felelősségvállalás nem a szereteten és az elfogadáson keresztül vezet, hanem inkább a önmagunk és vágyaink (olyan szeretnék lenni) megtalálása a másikban. Mert mindazért tudunk felelősséget vállalni, aki olyan vagy jobbnak vélt mint mi. És olyanért csak agyatlan (pl. szülői) szeretettel vállalunk felelősséget, aki helyett még a büntetést is átvennénk, ha mégsem váltja be a hozzáfűzött reményeinket, egyéb esetben nem.
Puszi,
Pí.
Nem Ailet! Egy folyamatba beleavatkozni egy kívülálló nem tud. Bármennyire is a jó szándék vezeti. Aki valami oknál fogva nem ismerte meg, hogy másként is lehetne, lehetett volna, az nem tudja kezelni a különböző helyzeteket sem. Itt van a kutya elásva...
Bármennyire is lehetek magam tisztában, hogy mit, hol rontottam el, ennek időbeni belátása önmagában kevés, a korlátok miatt, mert a másik - esetleg - éppen ennek a belátásnak a képességei hiányától szenvedt. Vagy azt sem tudja, hogy létezik. Akkor hogyan is tudná elfogadni a változás, változtatni akarás tényét, puszta szándékát is, ha azt sem tudja, hogy létezik másfajta megközelítése is a dolgoknak, csak éppen ő nem ismeri azt...
Előfordult, hogy mondtam valami olyasmit, ha máshová születik egy ember, talán egészen mássá változhatott volna... másként közelítené meg a kérdést. Ez sem ördögtől való gondolat...
Tudomásul kell venni, hogy sokan vannak olyan emberek, akik amit nem ismerhettek meg ezért-azért, arról nem is tudhatnak... talán már nem is akarnak...
Nem szívesen vitázok veled, nem ez a cél, de én másként gondolom mint te.
Szerintem akár egy pszichológus, akár egy pszichiáter, vagy egy barát is képes segíteni egy probléma megoldásában. Vagy az is kívülállóság szerinted, ha mondjuk egy ember személyes életébe az állam belefolyik? Mi a különbség? Semmi, akkor mért várjuk el hogy a kormány oldja meg a MI gondjainkat (megélhetésünket akár), ha kívülálló nem avatkozhat bele? Vagy ha az egyén egy kívülálló megkér, hogy mondja el a véleményét, az beleszólás, vagy nem? Mindenki üzenetet hordoz számunkra, csak rajtunk múlik, hogy figyelünk e rá. Én azt gondolom ez is érettség kérdése. Van akinél betalál, éppen ott és éppen akkor, van akinél nem.
Azt gondolom, azért fontos egy harmadik "széken ülő" meghallgatása, mert OBJEKTÍV tud maradni, míg a folyamatban résztvevő elfogult, ami persze nem baj, de nem látja mindig tisztán a helyzetet éppen a saját vélt vagy valós sérelmei miatt. Ki kell lépni előbb a szerepünkből, hogy meglássuk mi hogyan viselkedünk (bután, vagy okosan, vagy makacsul, vagy dühösen, vagy kegyetlenül, szeretetteljesen stb), aztán ha láttuk magunkat is kívülről, esetleg képesek vagyunk megoldani a problémát. Nem indulatból, nem sértettségből, hanem logikusan, értelmesen, helyesen.
Bárhová is születünk, a tanulnivaló ugyanaz mindenkinek. Csak más eszközökkel.... Mindenki törleszti a karmáját....
Mindez rendben van,de a gyakorlatban mégis vannak problémák.
Én úgy érzem,már rengeteget változtam és fejlődtem,a testvérem viszont nem hajlandó változni és fejlődni,és ezt nemcsak én mondom,hanem mások is.
Szeretem őt,és sajnálom is,de egy bizonyos határon túl már nekem is van önérzetem,és nekem is lehetnek igényeim.
Úgyhogy most feladtam.Továbbra is szeretem,de most már magammal fogok foglalkozni.Majd szól,ha akar valamit.Valószinűleg szólni is fog majd,ha elfogyott a pénze.
Akkor még mindig eldönthetem,hogy adok-e neki.
Nem tudom, mennyire hiszel a sorsban, vagy a karmában, vagy akár Istenben, ez lényegében mindegy is, de ha bármelyikben is van hited, akkor nyilván oka van, hogy te éppen ezt a feladatot kapod "feldolgozásra" ebben az életedben, vagy élethelyzetben. Ezzel kapcsolatban néhány költői kérdés fogalmazódott meg bennem, amin érdemes lenne elgondolkodnod szerintem. Vajon miért éppen te tapasztalod meg ezt a "kínlódást", ezt a sajnálatot és ezt a helyzetet egy olyan lénnyel, aki fontos számodra? (arra igyekszem rámutatni, hogy próbáld kicsit távolabbról nézni, mondjuk más szemszögből, harmadik személyként, hogy a szubjektív sérelmeid kicsit messzebb kerüljenek) Milyen visszatérő momentumot találsz mondjuk az életed fontos eseményei között és a testvéreddel való viszonyod között? Netán sokan igyekeznek kihasználni? Lelki szemetesnek használnak? Vagy ilyesmi... ezek csak tippek, ne vedd igazából szentírásnak... nekem ezek a kérdések sokat segítenek mindig, bármilyen problémám akad.
Aztán meg hogy biztassalak is kicsit, azt gondolom, ahol probléma van, ott megoldás is és ez nem csak üres frázis. Az, hogy még nem találtuk meg, nem jelenti azt, hogy nincs. Ez az elmélet. Ami gyakorlatban ugye szörnyű nehéz, mert türelmetlen emberek vagyunk (velem az élen). Feladni fel lehet, időlegesen mindent. Pihenni, erőt gyűjteni kell is, de az élet olyan, mint egy kertes ház... sosincs befejezve, mindig kell/lehet csinálni rajta valamit. Szerintem. Sok erőt és kitartás kívánok hozzá!!!
Mindez rendben van,de a gyakorlatban mégis vannak problémák.
Én úgy érzem,már rengeteget változtam és fejlődtem,a testvérem viszont nem hajlandó változni és fejlődni,és ezt nemcsak én mondom,hanem mások is.
Szeretem őt,és sajnálom is,de egy bizonyos határon túl már nekem is van önérzetem,és nekem is lehetnek igényeim.
Úgyhogy most feladtam.Továbbra is szeretem,de most már magammal fogok foglalkozni.Majd szól,ha akar valamit.Valószinűleg szólni is fog majd,ha elfogyott a pénze.
Akkor még mindig eldönthetem,hogy adok-e neki.
Sajnos, hogy idáig is el lehet jutni...
Nem Ailet! Egy folyamatba beleavatkozni egy kívülálló nem tud. Bármennyire is a jó szándék vezeti. Aki valami oknál fogva nem ismerte meg, hogy másként is lehetne, lehetett volna, az nem tudja kezelni a különböző helyzeteket sem. Itt van a kutya elásva...
Bármennyire is lehetek magam tisztában, hogy mit, hol rontottam el, ennek időbeni belátása önmagában kevés, a korlátok miatt, mert a másik - esetleg - éppen ennek a belátásnak a képességei hiányától szenvedt. Vagy azt sem tudja, hogy létezik. Akkor hogyan is tudná elfogadni a változás, változtatni akarás tényét, puszta szándékát is, ha azt sem tudja, hogy létezik másfajta megközelítése is a dolgoknak, csak éppen ő nem ismeri azt...
Előfordult, hogy mondtam valami olyasmit, ha máshová születik egy ember, talán egészen mássá változhatott volna... másként közelítené meg a kérdést. Ez sem ördögtől való gondolat...
Tudomásul kell venni, hogy sokan vannak olyan emberek, akik amit nem ismerhettek meg ezért-azért, arról nem is tudhatnak... talán már nem is akarnak...
Sajnos,igaz.
Na ebbe nehéz belenyugodni!
Bármennyire is lehetek magam tisztában, hogy mit, hol rontottam el, ennek időbeni belátása önmagában kevés, a korlátok miatt, mert a másik - esetleg - éppen ennek a belátásnak a képességei hiányától szenvedt. Vagy azt sem tudja, hogy létezik. Akkor hogyan is tudná elfogadni a változás, változtatni akarás tényét, puszta szándékát is, ha azt sem tudja, hogy létezik másfajta megközelítése is a dolgoknak, csak éppen ő nem ismeri azt...
Előfordult, hogy mondtam valami olyasmit, ha máshová születik egy ember, talán egészen mássá változhatott volna... másként közelítené meg a kérdést. Ez sem ördögtől való gondolat...
Tudomásul kell venni, hogy sokan vannak olyan emberek, akik amit nem ismerhettek meg ezért-azért, arról nem is tudhatnak... talán már nem is akarnak...
Én úgy érzem,már rengeteget változtam és fejlődtem,a testvérem viszont nem hajlandó változni és fejlődni,és ezt nemcsak én mondom,hanem mások is.
Szeretem őt,és sajnálom is,de egy bizonyos határon túl már nekem is van önérzetem,és nekem is lehetnek igényeim.
Úgyhogy most feladtam.Továbbra is szeretem,de most már magammal fogok foglalkozni.Majd szól,ha akar valamit.Valószinűleg szólni is fog majd,ha elfogyott a pénze.
Akkor még mindig eldönthetem,hogy adok-e neki.