Game Over

Látogatók száma: 40

Mielőtt bármit mondok, előbb egy kis fájdalmas önismeret...

El kell ismernem még önmagamnak is, hogy nem vagyok egy vakhű típus, kivétel, ha igazán szeretek és viszontszeretnek azzal az erős akarással, ami kizár minden kételyt és amit odaadó szenvedélyem nem lelohaszt, hanem lángolva egyéforraszt. A szenvedélyt keresem a férfiban, akié kibírja az enyémet, és az nem könnyű.

És még valami! Nem szeretem a lezáratlan ügyeket és ráadásul még egy kíváncsi némber is vagyok. Mire a végére értek, tuti alattomosnak is gondoltok. De minden nézőpont kérdése.

Akadt néhány gyenge próbálkozásom a párkeresésben. Erősen kötődöm az emberekhez, akiket valaha szerettem, s néha emiatt felmelegítettem a káposztát. Volt valakim, kamaszkori nosztalgiából, nevezzük Néma Lovagnak, aki hitegetett, hogy az újramelegített káposztának van esélye, de egy randi után aztán sosem ért rá (40km van köztünk). Azért, azt se volt szándéka mondani, hogy inkább hagyjuk a francba. Talán tartalékban akart megtartani? Fene se tudja.

Tegnap egy írói álnévnek szánt profilommal, egy rózsával ráköszöntem egy kedveset. S ma reggel olyan szívszorítóan adta elő ennek a rózsának, hogy milyen rég nem szólt hozzá már senki semmi kedveset... Hogy már majdnem meg is sajnáltam. Igaz, három hónapja már nem kerestem, mert kíváncsi voltam, hogy mikor veszi észre, hogy eltüntem. Szerintem, ha meghaltam volna se tűnt volna fel neki. S volt "Más" oka is szótlanságomnak, de ha nem lett volna, akkor se lett volna más a vége. Ezúttal nem rajtam múlt.

És a Néma Lovag kérdezte a rózsától, hogy mikor találkozhatnánk (b+ lehetnék 150 kilós is és fogatlan, vagy épp férfi...)? Erre nem is reagáltam. Hányszor kérdeztem én ezt tőle az elmúlt években...

Meg az őszinteség nélkül semmit sem ér egy kapcsolat - ó, igen... Pont erre vártam már rég.

Aztán onnantól Game Over és elkezdődött a móka. Nekem. A játékmester elindította az ördögi kört.

Mert elkezdtem vele lelkizni, hogy nem törődik velem a barátom, ő meg vigasztalt azonnal, aztán rátértem röviden a vele való kapcsolatom leírására. Pontosan leírva, ami volt köztünk. Valaha. Nem ismerte fel magát. Még akkor.

És azt hitte, hogy van esélye a rózsánál. Hogy majd megvigasztalja, mert pont arra vágyik, amire a rózsája. S bennem, ahogy teltek a percek, csökkent a bűntudat, hogy milyen egy szemét ringyó vagyok és szívom a vérét. S gonoszul hagytam, hogy gondoljon, amit akar, s örült nekem. Mert nem tudta, hogy nekem örül.

S akkor, hogy ily boldog volt, az igazi profilommal is ráírtam. Hátha ezúttal nekem is azonnal válaszol és nem egy heti késéssel reagál. És válaszolt! Meg voltam lepve. És miközben ő azt gondolta, hogy már nyeregben van rózsa öle felé, az igazi profilom megkérdezte tőle, hogy mondja meg őszintén, hogy van-e esélyem még elnyerni a szívét. Nem mintha még akartam volna, de bökje már ki a tutit.

És a Néma Lovag ezúttal megmondta, hogy nincs. Mert megcsaltam, amikor először szerelmes volt belém.

Itt megjegyezném, hogy egy nagy f@szt csaltam meg! Csak amikor, aki őelőtte volt, a Nagy Harcos felbukkant, keresett, hízelgett és harcolt értem két hétig minden nap és minden éjjel. Ő pedig egyetlen percig sem. Elhagyott abban a pillanatban, amikor a Harcos ex felbukkant. Egyedül pedig nem tudtam ellenállni a másik ostromának, mert azzal több közös év kötött össze. És valahol szerettem is. Aztán győzött és vitt mindent az, aki kitartott és harcolt. A Néma Lovag már rég letiltott mire megadtam magam, mert már nem volt tétje. De a Néma Lovagot nem is csalhattam meg, mert mire sor került volna rá, már rég dobott, mint egy csorba bögrét, s akivel nem is vagyok együtt, nyilván nem csalhattam meg. Csak a precizitás megkívánja ennek tisztázását.

Persze a végén a Nagy Harcos is lapátra került. És utána még háromszor is. Vagy négyszer. A végén már nem is számoltam. Egy könyv mindig ugyanúgy végződik, ha a szereplők nem változnak, akárhányszor is olvassuk el. Ez a könyv legalábbis. Mostanra barátsággá szelídült. Talán, mert mellette én is harcos amazonná értem az álmodozó szűzből. Már csak nevetünk a gyenge próbálkozásain, ha félévente felbukkan. Már nem Nagy Harcos többé.

Ez a másik, aki sosem harcolt... A Néma Lovagtól ígéreteket kaptam. Vagy csak hagyta, hogy álmodozzak valamiről, amiről tudta, hogy sosem lesz? Fene se tudja. De igazából sosem kaptam egy új esélyt. Azt kérdezte, hogy én megbocsátottam volna fordított helyzetben? Én igen. És meg is tettem többször is. Többnél is. Mert megeshetnek rossz napok és lehet a másik gyenge, de megbocsátottam mindaddig míg megbánta és tudtam és éreztem, hogy szeret. És erre Néma Lovag nem tudott mit mondani, mert szívében nem fért meg a megbocsátás.

Aztán megköszöntem az őszinteségét, s mondtam ezt előbb is mondhatta volna, akkor nem fecsérlek rá ennyi energiát. És utána azt mondtam, hogy kár, mert ha őszinte, azért lehettünk volna barátok extrákkal, amíg vagy amikor egyikünknek sincs más. Mert az a része bitangjó volt. S azután a rózsa profilom ugyanúgy elmondta neki, hogy lehetett volna a párjával barátság extrákkal. S aztán hagytuk őt mindketten gondolkozni. Gyanítom, hogy benne megállt az ütő, mert már egyik énemnek sem válaszolt, s én egy névvel se írtam neki többet.

Nyáron megismerkedtem valakivel. A Szőke Herceggel. Nem kerestem, csak úgy jött a véletlennel vagy a Sorssal, ki tudja. Aki magával ragadott, mint senki még így azelőtt. És megtaláltam benne azt, amire vágytam, hogy valaki igazán akarjon engem. Ezzel a szóval: akarlak. Nem "csak" szeretett volna. Tabuk nélkül, őszintén és kizárólagos odaadással. És olyannyira szerelmes lettem, hogy sokszor inkább eszemet vesztve elüldöztem volna magamtól, mielőtt ő hagy majd el valaki jobb miatt, mint ahogy mások tették. Még sokszor érzem, hogy menekülni kéne inkább, mert belepusztulnék, amikor majd még jobban megszeretem, s elveszíteném. S nem tudom, meddig fog szeretni, hogy meddig lesz ereje vagy türelme szeretni, amikor majd újra és újra rámjön az ötperc, s magamat szeretni nem tudom, s azt akarom, hogy senki se szeressen. Pedig pont arra vágyom legjobban. S az ölelő karjaiban megfeledkezni a világról.

De visszatérve a Néma Lovagra, s a cseppnyi bűntudatomra, amiért nem szóltam, hogy a Szőke Herceg felbukkanásával vége annak, ami el sem kezdődött, hanem újabb kudarca az álhatatlanságomnak... Gondoltam, minek tájékoztassam, hogy a próbálkozásunk valahányadikra is csúfos kudarcra ítéltetett? Néha küldött egy videót, amit osszak be. Ennél a nőgyógyászommal is többet kommunikálok...

Ma, amikor végre ki merte mondani, hogy igazából nem is volt esélyem nála... Ma minden bűntudatom megszűnt, hogy nem közöltem vele, hogy tovább léptem nélküle és nem várok rá többé. Nem velem volt a baj. Egyedül nem tudok kapcsolatot építeni. Buta volt. Nem hitte el vagy csak önmagában nem hitt eléggé ahhoz, hogy elhiggye, hogy elkezdtem megszeretni? Most már mindegy.

Mert, ha akkor, amikor a Harcos felbukkant, vagy bármikor is harcolt volna értem, ha egy fikarcnyi erőt is invesztált volna abba, hogy megtartson ahelyett, hogy csak úgy simán elengedte a kezemet, mint mikor egyedül hiába kapaszkodok egy szikláról lefelé lógva, ha a másik nem markolja a kezemet erősen... akkor senki sem vehetett volna el tőle. De ez nem volt meg benne, és nem ismert engem. És most már soha nem is fog. A ma reggeli beszélgetésemet vele a két személyiségemmel úgy fejeztem be, hogy pontosan tudhatta a végén, hogy kivel áll szemben. És a játéknak vége. Game Over.

támogatóink