..Jól, csak a szívével lát az ember...St.E
Látogatók száma: 42
Élünk-e egyáltalán, ha minden rezdülésünket az motiválja, hogy vajon a többiek mit szólnak hozzá? Ha órákig a tükör előtt próbáljuk eltüntetni azokat a vélt hiányosságainkat, amiről azt gondoljuk, hogy mások megszólhatnak? Hogy az utcán apró pislogások közepette tipegünk és figyeljük vajon ki lesz az, aki kinevet,megszól, lenéz bennünket? Sorolhatnám a kérdéseket, amelyeket nap mint nap felteszünk magunknak. Valóban ennyire fontos, hogy ki mit gondol rólunk? Miért létfontosságú, hogy mások mit látnak rajtunk?
Ha végig gondolom a gyerekkoromat és a felnőtté válás időszakát is, akkor meg tudom érteni ezeket a kérdéseket, hiszen ,amint bekerülünk egy közösségbe,mindjárt az a fokmérő, hogy milyen a hajunk, milyen az arcunk, kövérek vagyunk-e vagy vékonyak, selypítünk-e vagy nem, sántítunk-e vagy csámpázunk, barna vagy szőkék vagyunk-e, csinosak vagyunk-e vagy szakattak, stb. Mivel nem ismernek bennünket, ezért nem marad más,mint a külső jegyek, amelyek alapján sokszor elhamarkodott ítélet következik, amely sok esetben negatív megítélés és innentől kezdve már csak a harc marad az elfogadásért. Aminek sosincs vége.
Gyerekkorban még ezt a dolgot is valahogy elfogadom, bár a családi háttér,nevelés sokat finomíthat az ilyen helyzeteken. De, amikor már a kis agyacskánk kezd nyiladozni és kapjuk az impulzusokat és tanításokat, akkor már illene másképpen gondolkodni. Tudom, a világ így van összerakva, a ruha teszi az embert. :P Vannak szituációk, amikhez igenis fontos a külső megjelenés, de nem a belső értékek nélkül. A lényeg ebben rejlik, hiszen egy szép ruha is csak akkor szép, ha a viselője olyan személyiséget bújtat bele, amitől lesz az. Sok külső jegy adott számunkra,hiszen vele születünk, és sok külső jegyet felveszünk magunkra az évek során attól függően,hogy a társaink mit jeleznek felénk. Ez egy nagyon fárasztó szituációk sorozata és sosem sül el jól. persze az utat végig kell járni e tekintetben is, csak az a baj, hogy közben oltári módon sérülünk.
A felnőtt kor sok esetben úgy érkezik el, hogy lelkileg nyomorékok vagyunk, mert semmi mást nem láttunk és kaptunk,mint,hogy milyen randák vagyunk. Önbecsülés,szeretet, hit a fasorban sincs már.... Az igazi harc akkor kezdődik, amikor rájövünk arra,hogy rossz irányban vagyunk, hogy minden porcikánk hadakozik a sok sértés elviselése miatt,a kirekesztettség miatt, a bizalmatlanság miatt, a megértés hiánya miatt, a tolerancia hiánya miatt, az emberi kapcsolatok hiánya miatt. Ez a harc a bujkálással kezdődik, az önismerettel folytatódik és az addigiakkal való szembeállással végződik.
Végre! Eljutunk sok szenvedés árán oda, hogy nemet mondunk a külső jegyek alapján való megítélésre és elkezdünk emberhez méltóan gondolkodni magunkról, a társainkról, az életről. Ki előbb,ki később de rájön, hogy jól csak a szívével lát az ember. s hogy mit, azt a következő írásomban fogom megfogalmazni...folyt köv.
A cikket írta: herdika
Hozzászólások
időrendi sorrend
Igen, Yolla! Valahogy így vagyok ezzel én is. Jó párszor be akarták törni a fejem, mert kilógtam a sorból. Az emberek többsége megelégszik a felszinességgel és ott kukorékol a maga kreált szemétdombon. Mi tudjuk, hogy a lényeget máshol keressük. Örülök, hogy hasonló a gondolkodásunk. Üdv, Herdika
tökéletesedni.
Kedves Herdika!
Amikor 1974. szeptemberében elkezdtem dolgozni az egyik minisztérium intézeténél, és kertésznadrágban, pólóban és klumpában megjelentem a munkahelyemen, rögvest kioktattak, hogy így nem öltözködhetek, a cégünk partnerei nem vesznek komolyan, stb, stb.
Akkor azon dühöngtem, hogy a kezdő diplomás fizetésemből szinte alig maradt valami, mire kifizettem az albérleti díjat, ugyan miből vegyek új ruhákat? Szerencsére az egyik kolléganőm tudott varrni, vettem olcsó anyagokat és összeeszkábáltunk néhány ruhát. Nem sokkal később revidiáltam álláspontomat, ha nekik ez a legfontosabb, akkor ám legyen, lassan kicserélődött a ruhatáram, de megmaradtam lélekben ugyanolyan szabadnak és öntörvényűnek, mint amilyen voltam, s a látszatra elegáns "úrinőként" is lazán megmondtam mindenkinek a véleményem, korra, nemre, beosztásra való tekintet nélkül. A munkámba nem tudtak belekötni, így eltűrték.
Nem a ruha teszi az embert, hanem az esze és a lelke, amit képtelenség tartósan eltakarni.
Üdv: Yolla
Amikor 1974. szeptemberében elkezdtem dolgozni az egyik minisztérium intézeténél, és kertésznadrágban, pólóban és klumpában megjelentem a munkahelyemen, rögvest kioktattak, hogy így nem öltözködhetek, a cégünk partnerei nem vesznek komolyan, stb, stb.
Akkor azon dühöngtem, hogy a kezdő diplomás fizetésemből szinte alig maradt valami, mire kifizettem az albérleti díjat, ugyan miből vegyek új ruhákat? Szerencsére az egyik kolléganőm tudott varrni, vettem olcsó anyagokat és összeeszkábáltunk néhány ruhát. Nem sokkal később revidiáltam álláspontomat, ha nekik ez a legfontosabb, akkor ám legyen, lassan kicserélődött a ruhatáram, de megmaradtam lélekben ugyanolyan szabadnak és öntörvényűnek, mint amilyen voltam, s a látszatra elegáns "úrinőként" is lazán megmondtam mindenkinek a véleményem, korra, nemre, beosztásra való tekintet nélkül. A munkámba nem tudtak belekötni, így eltűrték.
Nem a ruha teszi az embert, hanem az esze és a lelke, amit képtelenség tartósan eltakarni.
Üdv: Yolla