Ki vagyok én?
Látogatók száma: 64
- Ki vagy te?
- Én a feleséged vagyok.
- És én ki vagyok?
- A férjem.
- Ennyi?
- Ennyi.
- Szeretsz?
- Szeretlek.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Hogyan?
- Nagyon.
- Ennyi?
- Ennyi.
A fenti két beszélgetés szerintem ha nem is gyakran, de elhangzik egy pár pályafutása alatt. Főleg, ha hosszú éveken keresztül élnek együtt. Vicces ezt kontextus nélkül olvasni, mondjuk inkább gunyorosnak tűnik így. Mégis pontosan tudjuk, hogy ezek az évődések, ezek a játszmák mennyire szívbemarkolóak tudnak lenni. Apróságnak tűnik, de ha valaki az első párbeszéd szerint képes csak meghatározni viszonylatokat, az számomra a sivárság jele.
A második párbeszéd erre hogy úgy mondjam a válaszjátszma. A nők kedvenc kérdése általában az hogy szeretsz-e, persze a férfiaknál is előfordul, de a sztereotípia inkább a nőhöz kapcsolja az érzelmek bizonygatásának szükségletét. Ez sem kevésbé siralmas játszma szerintem, mint az előző.
Az egymáshoz való viszonyulásunkat, nem csak testi érintkezéssel, szavakkal is érdemes megerősíteni, persze ez nem szabad hogy kötelező frázis legyen, nyilván akkor a legkellemesebb, amikor váratlanul jön. Valami spontán, valami eredeti. Ez akár gondolkodásra is késztethet, hogy valójában minek, kinek is tekintjük egymást. Mert azt a kérdést mikor teszi fel magának az ember, hogy „Ki vagyok én”? Szinte soha, vagy csak csendben, magában hánykolódva, hiszen természetesen tudjuk, tudni illik, kik vagyunk. Biztos ez? Legtöbbször csak másokhoz képest határozzuk meg magunkat, ennek és ennek vagyok a fia, lánya, felesége, férje, stb. De a valódi önmeghatározás, ettől, másoktól független. Én valaki, valami, valahol, valamilyen vagyok.
Nemrég voltam egy érdekes pszichológiai tréningen és az volt az egyik feladat, hogy írjuk le, az anyánk mit mondana rólunk másoknak, valamint azt, hogy a legjobb barátunk mit mondana rólunk. Érdekes kérdésekre, érdekes válaszok születtek, természetesen a csoportfoglalkozásokon elhangzottak a csoport titkai maradnak, de fontos kérdések ezek. Ahhoz mindenképp, hogy lássuk magunkat kívülről, ám ahhoz, hogy meghatározzuk magunkat, még inkább érdekes feladat a következő volt: Írjunk egy hirdetési szöveget, nem társkeresés, nem állás, hanem magunkról. Foglaljuk össze, röviden, tömören, milyennek tartjuk magunkat, mi a feladatunk az életben, miért vagyunk itt stb. Pár mondatban.
Ez már nehezebb feladat, mint egy másik embert meghatározni, pl. egy kapcsolatban. El tudjuk dönteni gyorsan, hogy a párunk milyen, de magunkról nehezen vallunk. Az ember sokszor túloz magával kapcsolatban, persze vannak fecsegők, narcisztikus emberek, vagy alulértékeli önmagát, sok esetben az ideálisnak tartott ént írják körül, vagy a paranoiájuk, keserűségük, depressziójuk domborodik ki, esetleg a hatalmi harcok jelennek meg. Nagyon sokat elárul mindegyik feladat a családban, a közvetlen környezetben betöltött szerepről és az egyén önmagához való viszonyáról. Mondjuk úgy, ez a három feladat egy pszichológiai csemegepult, tele minden földi jóval.
Ha mással nem is, de önmagunkban, egyedül is megcsinálhatjuk ezt a három feladatot, ha a barát kapható erre, meg is mutathatjuk neki, valóban azt mondaná e rólunk, vagy szerinte az önmagunkról írt hirdetés fedi e az általa jól ismert személyt.
Jó szórakozást!
kép:net
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Mondasz valamit...
Majd elmélkedem rajta...
Köszönöm.
Szívesen, jó elmélkedést....
Köszönöm, hogy itt voltál.
Kedves Ailet!
Érzem, tudom, hogy nem rossz szándék vezet és a javaslatod is megállná a helyét. Esetemben már nem valószínű, mert ez egy hosszú folyamat eredménye. Magamtól sem kell megkérdezni, hiszen benne voltam nyakig. Harminc évet úgy tekinteni, mintha nem lett volna, az egymáshoz való viszonyulásunkat, már késő...
Az hogy adott szituációban nem egymást kerestük, nem egymás társaságára volt szükségünk. Pótolni azt, ami nincs ennyi idő távlatában nem lehet...
Az idők folyamán mindketten megváltoztunk. Egyikünk sem előnyére...
Már nem érem el a célom vele kapcsolatban. Felnőtt rengeteg sok hiányossággal... és hiányérzettel...
Egy normál kapcsolatban a javaslataidat talán érdemes lenne megfogadni, de hidd el, hogy minden fokozaton már túl vagyok... Sok mindent megpróbáltam... Nem sorolom...
Ha azt mondanám én még mindig hajlandó lennék változtatni, hidd el sokszor megpróbáltam, de semmi eredményre nem vezetett. Sajátos és egyedi az én problémám. Mondom én, akinek van némi fogalma arról, hogy másutt meg más bajok lehetnek. De mindenkinek a magáét kell megoldania. Több kevesebb sikerrel. Már az is eredménynek számít, ha egyszer hallgat rám... de nem jellemző, általában közömbös és lepereg róla minden. Megkockáztatom... érzéketlen...
Csak egy példa... Én minden "mások nyavaja-baján" tudok sírni. Neki nincs egy könnye se... Hogy mire gondoljak ilyenkor? Talán, mert idő előtt ismerte meg a közömbösséget, a semmitérés éreztetését, a lealacsonyítás, lealázás legkülönfélébb módozatait embertásai részéről (ebbe mindenki beletartozik kezdve a csecsemőkortól... tovább megyek, az óvodás, iskolás, és felnőtté válás időszakáig, amikor még voltak jelei annak, hogy valami is érdekli...)
Mára nem érdekli semmi csak hogy ne legyen egyedül. Válogatás nélkül érzi jól magát a legelvetemültebbel is... kihasználják sokan és én ehhez kevés vagyok...
Hidd el, hogy annál többre, mint amit azért tettem, hogy ez ne így legyen, már nem tudok tenni...
Puszi,
Éva
Neked is csak azt tudom mondani, hogy fogadd el őt és akkor is, ha olyan amilyen. Szeresd és kész. Ne ítélj, csak simán szeresd.
Ha feladtad hogy megjavítsd a kapcsolatot vele, akkor senki sem tehet ellene, a te döntésed.
Ha csalódott vagy miatta, akkor magadban kell először helyre rakni az elfogadást... hogy ő érzéketlennek tűnik? Ezt tanulta, hogy ez a megfelelő módszer. Miért baj ez? Ha ő így tud megküzdeni a problémákkal, akkor az az ő... hm... döntése. Felnőtt ember. Még akkor is, ha rossz nézni. Hagyd a szakadék felé szaladni, ha leesne légy ott, hogy megtartsd. Mást nem tehetsz érte sem anyaként, sem emberként. Borzasztó nehéz... de ez van.
Pusz:A
Kedves Sanda!
Nem könnyű elfogadni a szerintünk rossz tulajdonságokat. Azt hiszem a szeretet és az elfogadás párhuzamos, de nem egyenlő. Szeretni szerethetünk bárkit, lásd egy anya, aki a rossz "büdöskölke" gyerekét mindenen túl képes szeretni. Azt hiszem a felelősségvállalás, az elfogadás sokkal nehezebb. De akárhonnan nézem, a sors tanít minket az embertársaink által, téged is, most épp ezzel elfogadásra. A világ csak akkor változik, ha mi magunk változunk. Nem a másik. Ő nem fog. Csak ha elég érett hozzá. Nem lehet kényszeríteni, hogy másként gondolkodjon, amíg ő maga nem jön rá, hogy máshogy kellene.
Egyet tehetsz, hogy elfogadod őt, szereted, mert a szeretet az nem "ha" meg "de" nem feltételes.... szerintem.
Az elfogadás lehet feltételes, azzal viszont neked kell megharcolnod. Az eső esik, a nap meg süt... tudsz ellene tenni? Az ő viselkedésén tudsz változtatni? Nem, akkor??? Mit lehet tenni?
Majd elmélkedem rajta...
Köszönöm.
De a legnehezebb szeretni valakit a rossz tulajdonságai ellenére,sőt azzal együtt.
Tapasztalatból beszélek.Mit tegyek,ha az illető,aki egyébként közel áll hozzám,
olyan hibákkal rendelkezik,amelyek szerintem már jellemhibák?
Ha nem akar vagy nem tud megváltozni,akkor én mit tehetek?Szeretetmegvonással büntetem,de szerintem én jobban szenvedek tőle.
Nem könnyű elfogadni a szerintünk rossz tulajdonságokat. Azt hiszem a szeretet és az elfogadás párhuzamos, de nem egyenlő. Szeretni szerethetünk bárkit, lásd egy anya, aki a rossz "büdöskölke" gyerekét mindenen túl képes szeretni. Azt hiszem a felelősségvállalás, az elfogadás sokkal nehezebb. De akárhonnan nézem, a sors tanít minket az embertársaink által, téged is, most épp ezzel elfogadásra. A világ csak akkor változik, ha mi magunk változunk. Nem a másik. Ő nem fog. Csak ha elég érett hozzá. Nem lehet kényszeríteni, hogy másként gondolkodjon, amíg ő maga nem jön rá, hogy máshogy kellene.
Egyet tehetsz, hogy elfogadod őt, szereted, mert a szeretet az nem "ha" meg "de" nem feltételes.... szerintem.
Az elfogadás lehet feltételes, azzal viszont neked kell megharcolnod. Az eső esik, a nap meg süt... tudsz ellene tenni? Az ő viselkedésén tudsz változtatni? Nem, akkor??? Mit lehet tenni?
A játék lényege, hogy az ember nagyjából egyedül, önmagával szembenézve is meg tudja csinálni, a párbeszédek meg csak amolyan "rosszpéldák". Bevezető szöveg volt :)
A lányoddal kapcsolatban, azt javasolnám, (egyébként mindenkinek) hogy kérdezd meg magadtól, vajon miért nem szólít így, vagy úgy. Szóval amit már többször leírtam, hogy minden belőlünk indul ki. Mi mit tettünk, vagy mit nem, hogy a helyzet ilyenné vált. Megjegyzem, mindenhol akadnak gondok, nem bántani szeretnélek!!!!
Mindenki követ el hibákat, ezekkel egyszer csak szembe kell nézni....nincs ezzel baj, nem dől össze a világ. Ha egyszer őszintén bevallja az ember a gyermekének, hogy hibázott, attól csak tisztelet ébred benne, tapasztaltam. Mert a szülő is ember, nem tökéletes. Merjük vállalni az emberségünket, a tökéletlenségünket a gyermekünk előtt is. De ne zúdítsuk rá az összes kínunkat, csak azt, ami rá tartozik, hozzá kötődik és lehet az sem gond, ha a te félelmeidet elmondod vele kapcsolatban, vagy a gyermekneveléssel kapcsolatban.
Ne a hiányokkal kezd, ami neked rosszul esik, hanem azzal, ami benne jó, szép, vagy előnyös. Milyen pozitív tulajdonságokat látsz benne?Abból is biztosan van bőven, ne a rosszra, hanem a jóra fókuszálj.
Vagy alkalmazd, amit Sandának írtam, próbáld megfogalmazni a hiányait is pozitívan a lenti példa szerint.
Szép napocskát mára is :))
Pusz:A
Érzem, tudom, hogy nem rossz szándék vezet és a javaslatod is megállná a helyét. Esetemben már nem valószínű, mert ez egy hosszú folyamat eredménye. Magamtól sem kell megkérdezni, hiszen benne voltam nyakig. Harminc évet úgy tekinteni, mintha nem lett volna, az egymáshoz való viszonyulásunkat, már késő...
Az hogy adott szituációban nem egymást kerestük, nem egymás társaságára volt szükségünk. Pótolni azt, ami nincs ennyi idő távlatában nem lehet...
Az idők folyamán mindketten megváltoztunk. Egyikünk sem előnyére...
Már nem érem el a célom vele kapcsolatban. Felnőtt rengeteg sok hiányossággal... és hiányérzettel...
Egy normál kapcsolatban a javaslataidat talán érdemes lenne megfogadni, de hidd el, hogy minden fokozaton már túl vagyok... Sok mindent megpróbáltam... Nem sorolom...
Ha azt mondanám én még mindig hajlandó lennék változtatni, hidd el sokszor megpróbáltam, de semmi eredményre nem vezetett. Sajátos és egyedi az én problémám. Mondom én, akinek van némi fogalma arról, hogy másutt meg más bajok lehetnek. De mindenkinek a magáét kell megoldania. Több kevesebb sikerrel. Már az is eredménynek számít, ha egyszer hallgat rám... de nem jellemző, általában közömbös és lepereg róla minden. Megkockáztatom... érzéketlen...
Csak egy példa... Én minden "mások nyavaja-baján" tudok sírni. Neki nincs egy könnye se... Hogy mire gondoljak ilyenkor? Talán, mert idő előtt ismerte meg a közömbösséget, a semmitérés éreztetését, a lealacsonyítás, lealázás legkülönfélébb módozatait embertásai részéről (ebbe mindenki beletartozik kezdve a csecsemőkortól... tovább megyek, az óvodás, iskolás, és felnőtté válás időszakáig, amikor még voltak jelei annak, hogy valami is érdekli...)
Mára nem érdekli semmi csak hogy ne legyen egyedül. Válogatás nélkül érzi jól magát a legelvetemültebbel is... kihasználják sokan és én ehhez kevés vagyok...
Hidd el, hogy annál többre, mint amit azért tettem, hogy ez ne így legyen, már nem tudok tenni...
Puszi,
Éva
Eljátszadoztam az első és a második párbeszéddel. Hát ne tudd meg hogyan is zajlódna, ha élesbe menne?! Le se merném írni. Szerencsére erre már nem kerülhet sor. A volt barátommal semmi esetre sem...
Jók ezek az írásaid. Gondolatéberesztők. Belemélyedni sem tudok, mert folyton megzavarnak. Legtöbbször a lányom. Most képzeld, ha vele kezdenék el játszani...
Én nem is úgy kezdeném hogy - Szeretsz? Hanem rögtön a hiányát rónám fel ennek az ártatlan kérdésnek. Pl. - Te sose mondod nekem, hogy szeretlek anyu! Sőt még azt sem mondod, hogy - Anyu! Csak annyit mondasz, ha szólsz hozzám: - Hallod? - Miért nem azt mondod: Anyu!... és így tovább... :-)
Érdekes. A többin is elgondolkodtam, hát csak gyakorolják a felek (párok)...
Ki vagyok én? Hát ma kivagyok, mert bizony sokat dolgoztam.
De hogy valami pozitívat is mondjak magamról, ma meg vagyok elégedve a teljesítményemmel. :-)
A lányoddal kapcsolatban, azt javasolnám, (egyébként mindenkinek) hogy kérdezd meg magadtól, vajon miért nem szólít így, vagy úgy. Szóval amit már többször leírtam, hogy minden belőlünk indul ki. Mi mit tettünk, vagy mit nem, hogy a helyzet ilyenné vált. Megjegyzem, mindenhol akadnak gondok, nem bántani szeretnélek!!!!
Mindenki követ el hibákat, ezekkel egyszer csak szembe kell nézni....nincs ezzel baj, nem dől össze a világ. Ha egyszer őszintén bevallja az ember a gyermekének, hogy hibázott, attól csak tisztelet ébred benne, tapasztaltam. Mert a szülő is ember, nem tökéletes. Merjük vállalni az emberségünket, a tökéletlenségünket a gyermekünk előtt is. De ne zúdítsuk rá az összes kínunkat, csak azt, ami rá tartozik, hozzá kötődik és lehet az sem gond, ha a te félelmeidet elmondod vele kapcsolatban, vagy a gyermekneveléssel kapcsolatban.
Ne a hiányokkal kezd, ami neked rosszul esik, hanem azzal, ami benne jó, szép, vagy előnyös. Milyen pozitív tulajdonságokat látsz benne?Abból is biztosan van bőven, ne a rosszra, hanem a jóra fókuszálj.
Vagy alkalmazd, amit Sandának írtam, próbáld megfogalmazni a hiányait is pozitívan a lenti példa szerint.
Szép napocskát mára is :))
Pusz:A
Igen, ahogy mondod. Nagyon kellemetlen szembesülni azzal, mit nem szeretnek bennünk, de erre is találtam egy aranyos kis játékot ám... :D minden "rossz" tulajdonságra, amit nem szeretünk a másikban, találjunk ki egy olyan meghatározást, amiben sem tagadás nincs, se nem negatív.
Pl. ha valaki önző, akkor erre nyelvtanilag kb az ellentétének a hiányát kellene mondani, tehát :) kevéssé naiv :D:D ez elég gyenge, de érted....
Szóval a rosszabb dolgokat is meg lehet fogalmazni szépen, kulturáltan.
Tapasztalatból beszélek.Mit tegyek,ha az illető,aki egyébként közel áll hozzám,
olyan hibákkal rendelkezik,amelyek szerintem már jellemhibák?
Ha nem akar vagy nem tud megváltozni,akkor én mit tehetek?Szeretetmegvonással büntetem,de szerintem én jobban szenvedek tőle.
Jók ezek az írásaid. Gondolatéberesztők. Belemélyedni sem tudok, mert folyton megzavarnak. Legtöbbször a lányom. Most képzeld, ha vele kezdenék el játszani...
Én nem is úgy kezdeném hogy - Szeretsz? Hanem rögtön a hiányát rónám fel ennek az ártatlan kérdésnek. Pl. - Te sose mondod nekem, hogy szeretlek anyu! Sőt még azt sem mondod, hogy - Anyu! Csak annyit mondasz, ha szólsz hozzám: - Hallod? - Miért nem azt mondod: Anyu!... és így tovább... :-)
Érdekes. A többin is elgondolkodtam, hát csak gyakorolják a felek (párok)...
Ki vagyok én? Hát ma kivagyok, mert bizony sokat dolgoztam.
De hogy valami pozitívat is mondjak magamról, ma meg vagyok elégedve a teljesítményemmel. :-)
Az is nagyon érdekes tud lenni,hogy a felek /pl.barátok,testvérek stb./kölcsönösen leirják egymásról,hogy mit szeretnek a másikban,és mi az,amit nem. Több tulajdonságot is fel lehet sorolni.Azáltal,hogy a jót is leirják,a rosszat is könnyebb elfogadni,de igy is jó adag bátorság kell hozzá!
Pl. ha valaki önző, akkor erre nyelvtanilag kb az ellentétének a hiányát kellene mondani, tehát :) kevéssé naiv :D:D ez elég gyenge, de érted....
Szóval a rosszabb dolgokat is meg lehet fogalmazni szépen, kulturáltan.
és én kilehet(nék)-ek ? :-)