Kisegér a lyukban- "Pályamű"
Látogatók száma: 82
Egy reggel arra ébredtem, hogy meghaltam.
Sokat gondolkodtam, hogy elmondjam-e neked. Valószínűleg teljesen őrültnek tartanál, vagy legalábbis vonakodva fogadnád a történteket.
Mindig kíváncsi voltam rá, hogy milyen érzés. Számtalan halál közeli élményről olvastam már, de egyikkel sem tudtam azonosulni. Egy református pap egyszerre hallotta az életében ismert összes zsoltárt, olyan harmóniában, amelyet földi ésszel fel sem lehet fogni. A gyöngykapu előtt állt, és minden fényes volt. Többek számoltak be határtalan szeretet érzéséről, hangokról, amelyek hívogatták őket a fénybe.
Nos, ki kell, hogy ábrándítsalak. Nincs fény, nincs hang, se szeretet. Csak a határtalan semmi.
Talán az lehet a gond, hogy nem a mennyországba kerültem. Talán ez a purgatórium. Nem hinném, hogy a pokolban vagyok, mert arról az a képzet él az emberekben, hogy rossz. A közérzetem egyáltalán nem olyan, mint amikor egy tíz órás munkanap után pattanásig vannak feszülve az idegeim, és ahhoz sincs türelmem, hogy a dugót bemanőverezzem a lefolyóba; inkább zuhanyozok. Na, az rossz. Nem pokolian rossz, de ha a jelenlegi elmeállapotom még ezen a szinten sincs, akkor nem gondolnám, hogy pokolra jutottam.
Egyszerűen sehogy sem érzem magam.
Sőt, mi több, ugyanúgy jövök-megyek a lakásban, csak a halott testem ott hever az ágyamban. Miért nem teszek semmit, hogy valaki megtaláljon? Touché, jó kérdés. Bár tudnám. Egyszerűen képtelen vagyok bármilyen cselekedetre, amely változtatni tudna az állapotomon. Ez az érzés azonban nem meglepő. Egész életemben így éreztem. A munkámmal, a családommal, és az életemmel kapcsolatban. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy senki sem indult még a testem keresésére – a férjem üzleti úton, a gyerekeim távol vannak-, és annak, hogy ezt neked, az évek óta nem látott volt szeretőmnek próbálom gondolatban elmesélni. (Mindig hozzád beszéltem, ha magányos voltam, és minden elromlott körülöttem).
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de egyszer csak elkapott a borzongás. Halálfélelemként azonosítottam, mert hirtelen belém ötlött a gondolat, hogy itt áll valaki a hátam mögött, aki most véget vethet nekem. Megfordultam a tengelyem körül, és arra lettem figyelmes, hogy a galériáról, ahol a testemet hagytam, füst gomolyog. Közelebb menve csak körvonalakat láttam, de tudtam, ezen túl kell lennem. Felmásztam az ágyhoz, ahol egy élénkpiros nagyestélyibe öltözött nő fogadott, cigarettával a szájában. A haja szoros kontyba volt tűzve a széles karimájú vörös kalap alatt. Lenézően a mellette heverő testemre pillantott, majd elővett egy tabletet. Ezt meglehetősen morbidnak találtam. Lassan hömpölygött az orrán és a száján a füst, közben csak annyira billentette el a fejét, hogy a kalap alól a hosszú, feketére festett szemillái vádlón rám meredhessenek. Gúnyos mosoly ült az arcán.
- Gondolom, tudja, miért vagyok itt. Elszámolás. Nagyréti Szófia? Zseniális. És még csak meg sem próbálta.
A hangjától földbe gyökereztem, és semmit nem értettem abból, amit mondott.
- Nézze, az élete nagy szereposztása. Színház az élet, nem igaz? Az első színben gyermeket alakított. Nem is rossz. Mondjuk, a gyerek nem tehet róla, hagyja magát. De a következő darabban! Barátnőként pocsék volt a játéka! A családi minták ismétlődnek… Ismeri a modern pszichológia álláspontját a kérdésben? Habár, ha jól emlékszem, Freud is mondott hasonlókat… Tehát ugyanolyan önző fiúkat választott fiatal lányként, mint az apja volt. Bizonytalanul kötődő, így hívják. Amit gyerekkorban kapnak az apjuktól a kislányok, azt keresik később a kapcsolataikban.
- Tehát minden az ő hibája!
- Én nem így fogalmaznék… Inkább nézzük tovább! Titkárnő, bolti eladó, feleség, anya. Igen, ennyi. Akkor ezen gyorsan túlleszünk. Egy szóban hogyan összegezné az életét?
- Jelentéktelen.
- Egyetértek.
- Ez nem lehet igaz! – sírva fakadtam. El tudja képzelni, milyen érzés, amikor csak rossz dolgok történnek az életében? Soha, semmi nem sikerült, a férjem és a főnököm folyamatos lelki terrorban tartottak, a felnőtt gyerekeim pedig naponta a fejemhez vágták, hogy rossz anya voltam. Nem bírtam már elviselni ezt a tehetetlenséget!
- Nem változtathatom meg az álláspontját, rögzítettem a jegyzőkönyvet. Azért hozzáfűznék valamit.
És felém fordította a tabletet, amiről tisztán kiolvashattam a nevem fölött álló címet. Szinte sikított rám a képernyőről. KISEGÉR A LYUKBAN.
- Ezt a bélyeget azok az emberek kapják, akik a tehetetlenség kényszerképzetével élik le az életüket. Rengeteg nő. Mint a kisegerek, akik csak bolyonganak a falban lévő járataikban, hangosan cincognak, de sosem jutnak ki a fényre, mert nem veszik észre, hogy az egérlyuknak van egy kijárata. Ott pusztulnak el a falban, és a bűzük még hónapok múlva is terjeng a lakásban. Sajnálatos.
- Én nem egy lyukban laktam, hanem egy börtönben, amit mindenhonnan falak vettek körül!
- Ezért, Szófia, maga mindig is kisegér marad. Elárulom azoknak a titkát, akik végül kijutottak: nem azt válaszolták, hogy falak veszik őket körül, hanem azt kérdezték, hogy ezek után mit lehet tenni? Jegyezze meg, mert a későbbi életeiben még hasznát veheti: a legkilátástalanabb helyzeteket is lehet változtatni, vagy megvárni, még elmúlnak. A megoldás nem fog kívülről jönni, és az élete nem fog megoldódni magától- de ezúttal Fortuna magára mosolygott, kap még egy esélyt.
A mosolyától borsódzott a hátam. Valamit pötyögött a tableten, és sokat sejtetően rám nézett, majd a testemre.
- Szerencse, még az oszlás nem indult meg. Azt hiszem, furcsa látványt nyújtott volna, ha hullafoltokkal megy a közértbe…
Hirtelen légszomjat éreztem. A mellkasom emelkedett és ereszkedett. A tér körülöttem erősen behatárolt lett. A szemem gyorsan mozgott ide-oda a szemhéjam alatt. És amikor megmozdultam volna, a hasamnál valami erős anyag nem engedett felülni.
Így ébredtem a saját temetésemen.
A gyászoló emberek rémült arckifejezését semmihez sem lehet hasonlítani. A gyerekeim egyszerűen elszaladtak, a férjem mély kétségbeesése megfagyasztotta a levegőt.
Mit lehet most tenni?
Ha elmondanám, hogy mi történt aznap, valószínűleg őrültnek tartanál, vagy el sem hinnéd, hogy meghaltam. Annyit azért elmondhatok, hogy nagyon hiányzol. Egy év telt el a halálom óta. Fogalmam sincs, ki volt az a nő az ágyamon, vagy hogy ott volt-e egyáltalán? Valószínűleg csak hallucináció volt, én pedig tényleg egy orvosi csoda vagyok, amelyről a „Meghaltam, vagy nem?” című könyvben olvashatsz. Nem sokat haladt az életem azóta, de igyekszem jól alakítani. Egy év alatt sikerült elérnem, hogy elváljak a férjemtől. A gyerekeimmel is jól alakulnak a dolgok. Téged is szeretnélek újra látni… Várj csak, csengettek. Csomagom jött. A csomagban egy tablet bekapcsolva, a kijelzőjén egy kisegér. Az van fölé írva: „Ez derék!”
A cikket írta: toldililla
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Összességében jó, hogy nem csak én vagyok ilyen fantazmagóriás. A valóság még időben nem engedte, hogy túl sokat képzelődjek.
Próbálom az írásod megfejteni, mint álmot. De ennek a tudora igazán a Sanda, csak most bölcsen hallgat. :-)
Pussz,
Éva
Nagyon jóóóó!
Nagyszerű az ötlet, jó a megvalósítás, izgalmas, és mai a téma!
Gördülékenyen írsz, élvezet volt olvasni Téged.
Tetszik, hogy hihetetlen köntösbe csomagoltad mondandódat. Álom, vagy hallucináció képében, nagyon valótlan életeseményt "adsz el" úgy, hogy a végén már nem kételkedhet olvasód a feltámadás lehetőségében sem. :)
Üzeneted a világnak nagyon hasznos! Kisegerek, Ti szürke senkik, ne féljetek, keressétek a kiutat, és fussatok onnan a bezártságból ki a fényre, mert megtehetitek! Éljetek!
Tetszik! :)
Szeretettel gratulálok!
Kedves Toldililla!
Nagyon jóóóó!
Nagyszerű az ötlet, jó a megvalósítás, izgalmas, és mai a téma!
Gördülékenyen írsz, élvezet volt olvasni Téged.
Tetszik, hogy hihetetlen köntösbe csomagoltad mondandódat. Álom, vagy hallucináció képében, nagyon valótlan életeseményt "adsz el" úgy, hogy a végén már nem kételkedhet olvasód a feltámadás lehetőségében sem. :)
Üzeneted a világnak nagyon hasznos! Kisegerek, Ti szürke senkik, ne féljetek, keressétek a kiutat, és fussatok onnan a bezártságból ki a fényre, mert megtehetitek! Éljetek!
Tetszik! :)
Szeretettel gratulálok!
Előbb elolvastam az írást, és annyira lekötött, hogy nem sikerült figyelnem a lényegre, a pályázatra. A beleélés tovább és tovább vitt az olvasásban. Amikor az első ámulatomon túlléptem, elkezdtem azonban azon gondolkodni, hogy miként kapcsolódik az Ön írása a pályázat témájához? A női szerep a szürkeség, amolyan semmilyenség Ön szerint? Nékem itt vannak kicsiny kételyeim...
Az írása kiváló, gratulálok!
Bokor
Örülök, hogy izgalmasnak találta a történetemet.
A munkám során és egyéb ismeretségeimen keresztül rengeteg nővel találkozom, akik felelős pozíciót töltenek be, érvényesülni szeretnének, de az alapvető probléma az életükben, hogy a feleség, a nő, és az anya szerepét képtelenek elfogadni. Mivel eleve nem érzik jól magukat az otthoni környezetükben, rengeteget vannak távol, "időt szánnak magukra", eltávolodnak az életük bázisától, a családjuktól. Ez egy ördögi körbe torkollik, mert a család többi tagja sem úgy viszonyul hozzá, ahogyan azt ő várná egy "lelki építkezés" után. Emiatt az évek során elkeseredettek lesznek, nem értik, mi nem működik az életükben, A lekiismeret-furdalásuk miatt (nem vagyok jó anya, feleség) képtelenek konfrontálódni a környezetükkel, vagy csak kiutat keresni a helyzetükből, ezért a kilátástalanság kényszerképzetével büntetik magukat.
Arra szeretném felhívni a nők figyelmét, hogy annak ellenére, hogy az életben vannak nehéz helyzetek, meg kell próbálni a kezünkbe venni a sorsunkat, nem benne maradni egy rossz kapcsolatban, még akkor sem, ha a semminél jobb. És el kell fogadni, hogy kapunk az életben -akár a gyerekeinktől is- igaztalan, vagy negatív megjegyzéseket, de egy anya felelőssége, hogy a nehézségek ellenére is stabil maradjon, és akkor is tudjon a gyerekei felé fordulni, ha sértettnek érzi is magát. Felvállalja a tetteit, és megtanulja az élete néhány évében magát a gyerekei mögé helyezni. Nem önfeláldozásból, szeretetből.
Köszönöm a kérdést, remélem, sikerült kielégítő választ adnom.
Üdvözlettel:
Toldi Lilla