Lelkünk hangja

Látogatók száma: 90

Vannak dolgok, amit az ember nem felejt el soha. Elnyomhatja magában, de el nem tűnik.

Nem szeretem a nagy és idegen szavakat, használhatnék egyebet is, de így szebb és egyszerűbb: lélek szükséglete, ösztön, megérzés – nevezhetjük bárhogy – kiirthatatlanul bennünk él, irányít akarva akaratlanul. Ellenszegülhetünk, néha felülírhatjuk, megkerülhetjük, de el nem dobhatjuk magunktól. Vannak, akik tudomást sem vesznek róla, vagy összekeverik az agyuk által adott logikus parancsokkal, de legalább egyszer az életben mindenki megtapasztalja milyen az, valamit minden öntudat nélkül, önfeledten, csak úgy, mert jól érzem magam tőle, megtenni. Látszólag értelmes és fontos ok nélkül. Ilyen a szerelem vagy a szex. Egyiket sem okkal, a tudatunkkal tesszük, hanem mert szükséglet, jó esetben fizikai és lelki is egyben.

Egy gyermek felnövekedése közben az iskolában mindent megtanul a világról. A miérteket, a hogyanokat, a miket, fogalmakat, szavakat alkotni, kommunikálni, beilleszkedni a nagy közös világba. Elvárásokat támasztanak vele szemben, már születésétől kezdve, tanuljon meg járni, enni, inni egyedül, szobatisztának lenni, öltözködni, mosakodni, fogat ápolni, kezet mosni, szakmát, nyelveket, számítógépet, mobilt kezelni, autót vezetni, stb. mindezt saját érdekében.
Kicsit mindenki eltérhet az átlagtól, akkor beszélnek tehetségről, de ne nagyon, mert az már kóros, ekkor a gyerek legenyhébb esetben is hiperaktív, vagy „nemnormális”. Ilyenkor valahogy mindig azt érzem, hogy megmaradtunk a sötét középkorban, ahol ha valaki ki merte mondani, hogy a Föld kering a Nap körül, az őrült volt. Holott ezt már az ókorban egyszer felfedezték. Nevetséges ugye? Vagy vegyük az asztrológiát. Mióta ember él a földön, figyeli az eget. Ezredéves tapasztalatokkal gazdagodva behatárolhatóvá teszi egy lélek, egy ember útját, a hatásokat és lehetőségeket. Vajon miért van az, hogy ez csaták kimenetelét, birodalmak bukását és felemelkedését jelezte valamikor rég, ma pedig csak hóbortnak hisszük? Az ember egész életében keresi a célját, folyton a miértek gyötrik, de arra nem is gondol, hogy komolyan magába nézzen, hogy a világ mögötti lényeget meglássa.

Mondhatná bárki, mi a fenéért kínlódok itt ezzel a szöveggel, hisz ezek már nagy szavak, de ez nem igaz. Ha nem ismerjük fel a lelkünkből kiáltó szükségletet, ha nem halljuk meg a belsőnk hangját, az megbetegít, feldarabol, keserűvé és üressé tesz minket, mert azt érezzük, semmit sem tettünk. Mert mindenki nyomot kíván hagyni maga után és ez csak akkor lehetséges, ha megtesszük, amiért születtünk. A tehetségünk által, az ösztönünk által. A küldetésünk által, a feladataink által, ami mellett persze ezer más dolgunk is van. Élni, enni, dolgozni, életben maradni, szeretni, gyereket nevelni… és itt megállnék egy pillanatra. Ez is fontos küldetés. Egy utódot útnak indítani. Egyszerű, magától értetődő nyom, évezredek óta teszi az ember, állat, növény, minden, ami él. De miért? Mert élvezetes a technikája? Mert szeretjük a gyerekeket? Mert jó dolog növény termeszteni, állatot tenyészteni?

Ami adatott nekünk itt, egy élet. Egy testben, egy lélekkel, egy aggyal. Itt tudatosan tehetjük, tanulhatjuk meg azokat a dolgokat amelyek által meghagyhatjuk azt a lábnyomot. Elég ez nekünk? Egy tanárnak elég egy órát tartani? Azért tanult éveken keresztül, hogy egyetlen órát leadjon? Egy tyúk egyszer tojik tojást? Azért növekedett, evett és kapirgált, hogy életet adjon egy kiscsibének? Egy építész egy házat épít fel? Az élete fő műve? Egy matróz egyszer hajózik ki? Utána partra száll, mondván ez is meg volt?

Nem. Mindent azért teszünk, mert az ösztön vezérel minket, a túlélésért folytatott harcban, ami egyenlő a fejlődéssel, a változással, mert nem maradunk ugyanazok. Nem maradhatunk, mert minden nap tanulunk. Miért ne tanulhatnánk meg hallani az ösztönünk, a lelkünk hangját is? Hogy az vezessen, ne csak vaktában járkáljunk a világban! Ha már a világ elfelejtett megtanítani ismerni, kezelni önmagunkat, akkor ezt nekünk kell megtenni. Akkor érezni fogjuk, hogy megléptük azokat a lépéseket, amelyekkel életművet hagyunk magunk után. Mert akkor lesz értelme és valóban büszkék lehetünk magunkra, legyen az bármi, egy relativitás elmélet, egy hidrogénbomba, egy milliókat érő festmény-sorozat, akár egy pékség a sarkon, vagy egy nagy család, melynek büszkén lehet gondoskodó anyja, apja bárki. Tudnunk kell kik vagyunk. Éreznünk kell. Akkor teljes az életünk, akkor járjuk a mi saját utunkat egyetértésben a lelkünk hangjával.

kép:net

A cikket írta: Ailet

előző cikk következő cikk

3 szavazat