Önmagunk megismerése
Látogatók száma: 54
Ez bizony egy életen át tartó folyamat.
Olykor magunk is elcsodálkozunk,mire vagyunk képesek.
Egyik ilyen érdekes "felfedezés"akkor történt,amikor a nagyfiam olyan tizenkét-tizenhároméves forma kiskamasz volt.Szokásává vált,hogy mindenkit ijesztgetett.Várt a sötét előszobában és a szobából kilépő elé ugrott.Elmondtuk neki szépen,hogy az milyen kellemetlen,de szavaink,mint a falra hányt borsó.Mérgesebben is figyelmeztettem,mondván,nem lesz jó vége a játékának.A következő alkalommal én léptem ki a világos nappaliból a sötét előszobába,amikor elémugrott és elrikkantotta magát:hu.Na ijedtemben visszakézből lekevertem egy akkora pofont!Aztán felkapcsoltam a villanyt és álltunk egymással szemben,majd elkezdtünk nevetni mindketten.Az volt az egyetlen pofon amit kapott a drágám.De a leckét megtanulta,most ő fenyegeti az unokámat,mert ő is kezdte ezt az ijesztgetős játékot.Ezt nem gondoltam volna magamról,hogy képes vagyok ilyesmire.
Másik "felfedezésem",amikor a férjemnek kellett a megyeszékhelyre menni egy vizsgálatra.
Hónapokkal előre kell időpontot kérni és én voltam aki telefonon egyeztettem az ottani asszisztensnővel.A férjem el is ment a megadott napon,majd felhívott majdnem sírva,hogy kértem-e én időpontot,mert a hölgyike úgy lekiabálta a zsúfolt váróban,hogy mindenki őt nézte,mit képzel ő,hogy beállít előjegyzés nélkül.Mondtam neki,legyen nyugodt,megpróbálok intézkedni.Felhívtam a betegjogi képviselőt(akinek az ajtaja előtt számtalanszor elmentem,amikor nekem kellett járnom vizsgálatra),és elmondtam neki a helyzetet,azt is,hogy kétszer telefonáltam,ugyanis nem találtam valamilyen adatot amit kértek,így újra fel kellett hívnom és így kértem időpontot és elmondtam,hogy ennek ellenére mi történt.Nagyon rendes volt,és azt nem lehetett megtalálni,ki hibázott,de hamar behívták a férjem és nem is oda,hanem a másik rendelőbe,ahol rendesek voltak vele.
Aztán az évek során a családom tagjaival kapcsolatosan többször is kénytelen voltam erélyesen bevetni magam.Leveleztem iskola igazgatóval,tárgyaltam osztályfőnökkel,szaktanárral és bizony odacsaptam az asztalra ha kellett.Előjött az "anyatigris" énem,amiről nem tudtam,hogy ott lakik bennem.
Nehézségeken keresztülmenve pedig az empátiában,beleérző képességben növekedtem.Megtanultam odaállni egy szomorú,egy gyászoló,egy nagyon elesett ember mellé,ha többre nem egy szeretetteljes ölelés erejéig.Mert vannak helyzetek amikor nincs jó szó.
És sorolhatnám mi minden ott szunnyad bennünk.Azt sem gondoltam volna még nemrég,hogy egy magazinba fogok cikkeket írni és ime ez is eljött.És még nincs vége...
A cikket írta: Anyu
Hozzászólások
időrendi sorrend
Köszönöm,hogy olvastatok és a biztatást!Hát majd ahogy az élet hozza,lesz -e időm és a tarsolyomban mondandó.
Önmagunk megismerése talán ott kezdődik,hogy elfogadjuk magunkat,annak aki(alacsony,magas vékony,telt,szőke,barna vörös,fekete,stb...)a többit hozza az élet.
Puszi nektek
Szeretem az írásaid, csak tessék tovább ... :)
puszi
Az élet szinte mindig vissza ad sok mindent, vagy néha semmit, de ami váratlanul érkezik, az mindig jó, mert kellemes hatást tesznek szívünkre, lelkünkre !!
Puszi Éva.
Örülök, mert ennyivel is közelebb kerültem az igazsághoz, nem vagyok egyedül azzal, hogy odacsapok, ha nagyon muszáj... Bennünk van e, vagy csak a helyzet hozza a felszínre, nem tudom, de ma már sokkal toleránsabban tudom kezelni a helyzetet, fegyelmezni magam, és a legutolsó az, ha már nem bírom tovább, hogy értésére adom az értetlennek, bárki legyen is az... pedig nem szerettem soha az erőszakot...