A temetőben
Látogatók száma: 75
Lehajtott fejjel, csendesen lépkedünk, pisszenés sem hangzik. Próbáljuk felfogni a felfoghatatlant.
Elindultunk, megérkeztünk. A temető csendes, szél suhan a fák között, a falevelek hullanak, ide is megérkezett az ősz. Némaság, fájdalom, gyász járja át a helyet, nem akarom elhinni, hogy itt vagyok.
A napsugár még szelíden simítja végig az arcunk, mintha vigasztalni próbálna, hogy törődjünk bele a megmásíthatatlanba, mert neki már nem fáj semmi.
Zsuzsa elment. Szemben állunk a kis templommal, ami előtt felravatalozva az urna, díszes koszorúkkal körülvéve, ennyi egy élet. Egy fénykép a hamvai előtt, mosolyogva néz a lencsébe, nem tudta akkor, hogy mi egyszer sírva nézünk majd vissza rá.
Égnek a lángok a kandeláberekben, halkan szól a gyászzene, fülünkben dobol az ér, forgatjuk a fejünket és látjuk, hogy mindenki hitetlenül áll, szinte nem is érti, ma miért kellett ide jönnie.
Az osztálytársakkal külön csoportot alkotva arrébb állunk meg, mi másképp emlékezünk. Nekünk nyolc év jutott belőle, nyolc hosszú és nagyon fontos év. Együtt tanultunk meg írni, olvasni, együtt kamaszodtunk.
Elbúcsúztatják szeretteitől, férjétől, édesanyjától, ki fel-fel zokogva támaszkodik az idős nagypapára. Nagypapára, aki az unokáját siratja. Ezt nem lehet kibírni. Egy anyának nem.
Letesszük a magunk koszorúját harangzúgás közepette, tétován állunk, és vége.
Édesanyja egyesével fogad minket, köszöni, hogy eljöttünk, hogy nem felejtettük el a lányát ennyi idő elteltével sem. Hogy is tehetnénk? Együtt dobogott a szívünk nyolc éven át..
Ég veled, Barátnőm!
A cikket írta: anubis
Hozzászólások
időrendi sorrend
Válasz erre: Pinokkió
Megható. Sajnos egyre többet találkozom ezzel az érzéssel. Majd egyszer mi is felülről nézzük szeretteinket... és -talán- rájövünk, hogy itt maradni a rosszabb.
Pinokkió
Nekem is kijutott ebben az évben, nem tudom miért..
Köszönöm a hozzászólást.
Pinokkió