Átélni, túlélni, és élni vele.....
Látogatók száma: 147
Fel lehet dolgozni? Talán. Tovább lehet lépni? Talán. El lehet engedni? Talán. Elfelejteni? Soha sem lehet! :(
Hat év után újra teherbe esett. Férje nem akarta a gyereket. Az indoka az volt, hogy nehezen élnek, még egy gyereket eltartani nem tudnak. Anyós és após is rágta a fülét, amikor elment hozzájuk, így engedett nekik és jelentkezett abortuszra. Ott viszont azt mondták neki, fiatal, egy gyereke van, szülje meg. Szinte megkönnyebbülten jött ki, mert most már pecsétes papírja volt arról, hogy ennek a babának meg kell születnie!
Megint csak munka mellett hordta ki a babát, csak most már ott volt a nagyobbik fiúcska is, aki akkor már nagycsoportba járt, de mivel karácsonyi gyerek volt, kapott még egy év halasztást. Gyakran simogatta Ria pocakját, várta a kistestvért. Verseket tanult meg, hogy tudjon mesélni a kistestvérnek. Közben ketten ki is találták a baba nevét. Nórának nevezték el! Attól kezdve nem is emlegették máshogy csak úgy, hogy kis Nóra. A második baba Szeptember elejére volt kiírva.
Augusztus ötödikén Ria nem jól érezte magát. Mivel pénzük nem volt, Riát a férje busszal vitte be a szülészetre. A vizsgálat alatt elment a magzatvíz. Az orvos befektette a vajúdóba, azzal az utasítással, hogy majd nézzék a magzat szívhangjait. A vajúdóban sokan voltak, a nővérek kevesen, jöttek mentek, így Ria néha kikerült a szívhang mérés köréből ott a legutolsó ágyon. Nyekkenni sem mert, nehogy ráfogják, hogy nyafog. Aztán az éjfél utáni mérésnél elkomorult a nővér arca. Kereste a szívhangot, de nem találta! Tovább kereste, de mivel semmit sem hallott, elfutott a másik nővérét. Az sem talált semmit! Akkor már Riát is hatalmába kerítette a pánik! A két nővér a feje felett tanakodott, hogy fel kellene kelteni az adjunktust! De ki keltse fel? Biztos kiabálni fog! Akkor Ria már üvöltött! Nem érdekli ki kelti fel, de valaki menjen érte!
Közben betámogatták a szülőszobába. Mire az orvos megjött, addigra a szeméből már megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek! Az orvos megvizsgálta, sokáig kutakodott, majd amikor végzett, megvonta a vállát.
- Ez a gyerek már nem él!
Azzal megmosta a kezét, majd távozott. Ria meg ott maradt a hihetetlen hírrel, amit felfogni sem tudott!
Mi, az hogy nem él? Hogy lehet ez? Idáig semmi baja sem volt!
De onnantól a nővértől is csak annyi szót kapott, hogy a papirzsebkendőt, ne dobja bele a hánytálba. Reggelig sok baba megszületett a függöny másik oldalán, és mindegyik sírása egy- egy tőrdöfésnek hatott Ria lelkében!
Az enyém miért nem!?
Délután megszületett a halott baba.
Kislány. A kis Nóra, akinek még nevet sem engedtek adni.
- Biztos, hogy nem él?
A remény még mindig benne volt! De az orvos rideg hangon válaszolt.
- Megmondtam már az éjjel, hogy nem él!
Visszanyomta Ria fejét, amikor meg akarta nézni.
- Már megkékült. Ne nézze meg!
Így Ria, amit látott a kislányából, az a kis tarkóján összetapadt, sötét nedves haj volt. A csecsemőt a nővér bebugyolálta egy pelenkába és sietve elvitte. Addigra Riának elfogyott a könnye, csak a fájdalom maradt, a hitetlenkedés, hogy ez biztos csak valami rossz álom! Kitolták a folyosóra egy ágyon és otthagyták. Mondogatta magában, hogy fel kell ébredni, de gyorsan. De nem jött az ébredés. A puszta kegyetlen valóság maradt!
Aztán betolták egy szobába, másszon át az ágyra, és megint magára hagyták. Befordult a fal felé, senkivel nem akart beszélni. A többi asszony kérdezgette, hogy milye lett, de amikor halkan mondta, hogy meghalt a baba, mindenki elcsendesült. Aztán eljött a szoptatás ideje. Mindenkihez behozták a csecsemőt. Ria ágyánál is megállt a nővér.
- Anyuka melyik a magáé?
Ria akkor megfordult és a nővérre nézett.
- Meghalt. – mintha nem is az ő hangja lett volna. Úgy érezte a szája nem mozdult meg, de megmozdult, mert a saját hangját hallotta. A nővér megdöbbent és - nem tudtam- motyogással elsietett.
Vizitnél ugyanez! Harmadnap az orvos megszidta, hogy a melle be van gyulladva, miért nem erőlteti a szoptatást?
- Hozzanak egy babát és megszoptatom! Ugyanis az enyém meghalt!!!!
Akkor már gyűlölt mindenkit, a gyorsan váltakozó szobatársakat, a nővéreket, az orvosokat még a családtagjait is, akik minden nap meglátogatták. Mikor hazaengedték, tudta, hogy még egy nehéz feladat vár rá, de hogy mennyire lesz nehéz, azt csak akkor tudta meg igazán, amikor ott állt a kisfia előtt a kapuban, aki a kistestvért kereste!
- Anyu hol a kistestvér? Hol hagytad a kistestvért!
A kisfia a lábát rugdalta és sikított!
- A kis Nórát akarom! Anyu jó leszek, csak hozd haza!
Az apja felkapta és bevitte a házba. Anyja meg Riát támogatta be. Amikor végre a saját ágyában volt, mindenkit kiküldött, csak ők maradtak a kisfiával. Akkor elmagyarázta a síró gyereknek, hogy nem azért nem hozta haza a kistestvért, mert ő rossz volt, hanem mert a kistestvér beteg volt a kórházban és meghalt. Akkor nem talált más szavakat, arra hogy miért is jött haza baba nélkül. A lényege az volt, hogy a kisfiú ne saját magát érezze bűnösnek a testvére hiánya miatt.
Aztán aludt. Aludt napokig, csak néha ébredt fel. Talán a természet segített neki így feldolgozni a hiányt. Aztán amikor magához tért, a gyerekkel foglalkozott és senki mással nem törődött. Jöhetett az anyósa, hogy főzzön, mert a fiának kell a meleg étel, Ria keresztülnézett rajta. Így a férjére, és a gyerekre meg anyja főzött. Neki is erőltette az evést, de nagyon kevés falat csúszott le a torkán. Aztán anyja is morgolódott, hogy tegye már magát túl rajta.
Ria őt sem hallotta meg. Senkivel nem törődött a gyereken kívül!
Aztán már felkelt nappal, de az éjszakáktól rettegett. Minden éjjel csecsemősírásra ébredt! Olyan tisztán hallotta, mintha ott lett volna mellette. És ez így ment hónapokig. Aztán elhallgatott a sírás! Ria pár hét múlva orvoshoz ment, így tudta meg, hogy ismét gyermeket vár!
Leült egy parkban és gondolkodott. A halott kislány emléke annyira élt még benne, hogy a legelső, ami eszébe jutott, az volt, mi lesz, ha ez is meghal? Akarta ezt a babát, meg nem is akarta. Félt tőle! Tudta, ha ennek is valami baja lesz, akkor abba belebolondul.
Hazament és elővette a kislány születési- halotti anyakönyvi kivonatát.
- F……e halott leány.
Forgatta a kis lapot. Gondolkodott.
Aztán úgy döntött, lesz, ami lesz, neki kell ez a gyerek! A férjével ellentmondást nem tűrően közölte, hogy megint gyereket vár. Annak volt annyi esze, hogy nem tiltakozott. Anyósa viszont megpróbálta eltántorítani.
De Ria elhessegette.
Ha nekik nem kell ez a baba, arról Ő nem tehet, legfeljebb nem tekintik majd unokának. A nagyobbikat sem kezelik úgy. Ria lelkében élénken élt az eset, amikor az elsőszülött fia megkérdezte anyósát, hogy mit kap a születésnapjára. Ő meg közölte a kisfiúval, hogy az Ő születésnapja olyan, mintha nem is lenne, mert ott a Karácsony, akkor úgyis kap ajándékot!
Ez a terhesség könnyebb volt, mint a másik kettő, mert most már legalább műszakba nem kellett járni. Majd a nyolcadik hónaptól befektették a Patológiai osztályra. Anyja minden nap hozta látogatóba a nagyobbik gyereket, aki mindig a csomaggal futott oda hozzá.
A puszi után közölte anyjával, hogy ő olyan nagyon éhes! :) Ria pedig feletette vele a csomag süteményt vagy éppen rántott húst. Nevetgélés kísérte ezeket, a falatozásokat. Ezt minden látogatás alatt eljátszották, annak ellenére, hogy anyja sokszor indulás előtt etette meg a kisfiút, hogy ne panaszkodjon az anyjának éhségről.
Aztán egy nap, a vizit után a szülészeti főorvos vizsgálatra rendelte Riát. Utána közölte vele, hogy nem annyi idős terhes, mint amennyi a könyvben írva van, hanem négy héttel kevesebb. Akkor már a számítások szerint a negyvenkettedik hétben járt. Hirtelen nem is tudott az orvosnak mást mondani, csak annyit hogy ne szórakozzon vele. De aztán úgy látszott, hogy a főorvos sem biztos a dianózisában, mert konzíliumra vitte az esetet. Aztán késő este a főorvos beviharzott a szobába és közölte Riával, hogy másnap reggel a szülészeten jelentkezik, mert megindítják a szülést! A kérdésre annyit válaszolt, hogy Riánál egy baba meghalt már, ő nem vállalja a felelősséget, ha ennek a babának is valami baja esik! Voltak viták és most így döntöttek!
Ria másnap reggel átballagott a szülészetre. Ott ellátták, majd felfektették egy ágyra és különböző hevedereket tettek rá. Délig még egy jót aludt is ott! Aztán két óra felé, az addig rendszeres magzati szívhangok zavarossá váltak. A nővér által riasztott orvosok beviharzottak, majd eldöntötték, hogy azonnali császármetszést hajtanak végre!
Másnap hajnalban, ahogy megébredt, a hasa fájt, a szája kiszáradt. A nővér, éppen akkor lépett a szobába és észrevette, hogy ébren van. Megitatta, majd megkérdezte, hogy akarja-e látni a babát. Hát persze hogy látni akarja! Azt sem kérdezte, meg hogy mi lett, de a nővér már jött is vissza a csecsemővel. Kisfiú, 3110 gramm. Ria nézte a csecsemőt, de a nővér már el is vitte, mert mint mondta pihennie, kell.
Egy hét múlva hazamentek. Otthon a nagyobbik gyerek rá sem nézett a csecsemőre! Ria kétségbe esett. Nem fogja szeretni! De akkor ezzel nem sokat tudott törődni, mert a férje éppen akkor állította be a szobába az olajkályhát. Füstölt, bufogott az öreg kályha, azt hitték, nem is fog működni. Ria addig anyjáék szobájában várta, hogy a szoba bemelegedjen. A nagyobbik fiú ott játszott mellette, de Ria megfigyelte, hogy a pillantása kerüli a csecsemőt.
Végre beindult az a nyomorult kályha. Ria, valahova el tudta volna küldeni a férjét, de per pillanat fájt a hasa, a baba éhes volt, így átsiklott a dolgokon, csak egy sötét pillantást vetett a férfira.
Telt az idő, és a nagyobbik fiúcska még mindig nem nézett rá a babára. Ha fürdették, vagy anyja szoptatta akkor mindig kiment a szobából. Ria a gyerekorvosnak panaszkodott, hogy nem érti a kisfiút. Amennyire várta az elsőt, erre a testvérre meg rá sem néz, tudomást sem vesz róla.
Az orvos ezt azzal magyarázta, hogy nagyon várta az elsőt és csalódás volt neki, hogy aztán nem lett. És most nem meri szeretni, mert fél, hogy ez is el fog tűnni. Azt tanácsolta, hogy ne erőltessék, egy idő után felfogja majd, hogy nem tűnik el a kis öcsi, és akkor megnyugszik.
Valami igaza lehetett, mert Ria egyre többször vette észre, hogy amikor nincs a szobában, a nagyobbik gyerek odamegy a járókához, és nézegeti az öccsét. És amikor a kisebbik gyerek is négykézlábas időszakába ért, a nagyobbik gyerek végre elfogadta, és attól kezdve a kicsi, fát is vághatott volna a hátán!
Megváltoztattam a nevet. Lassan huszonkilenc éve élek a lelkemen ezzel a soha be nem gyógyuló sebbel. Hiába született utána még gyermekem, az a kicsi Nóra örökké jelen volt és van a mindennapjaimban. Mert a kisebbik fiam, utána született és nem helyette!
Nem tudom van-e másvilág, de azt tudom, egyszer még találkozni fogunk!!!!
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Megfájdult a fejem...valaki eszembe jutott. Húszéves lenne idén...
Pussz,
Tündér :-)
Hasonló helyzetben vártam a harmadik gyermekemet akit nem akartak s mivel együtt laktunk még a szülőkkel a békesség kedvéért el akartam vetetni.
Autista lett.
Azóta én is szenvedek mert ugyan él a gyermekem de nem ebben a világban:(
Hiszem hogy van másvilág s találkoztok még!
Nagyon megrendített ez a történet :(vannak sebek amelyek soha nem gyógyulnak a lelkünkön.
Hasonló helyzetben vártam a harmadik gyermekemet akit nem akartak s mivel együtt laktunk még a szülőkkel a békesség kedvéért el akartam vetetni.
Autista lett.
Azóta én is szenvedek mert ugyan él a gyermekem de nem ebben a világban:(
Hiszem hogy van másvilág s találkoztok még!
Az első gyerekem olyan lett amilyet megálmodtam, fiú, fekete hajjal, kreol bőrrel, nagy fekete szem, szép nagy szempilla. Gyönyörű volt, jajj most is az. A kisebbik fiamat lánynak képzeltem, ugyanolyat csak lányba. Na a második is fiú lett, fehér bőrű, tejföl szőke haj, szürkéskék szem. Nagyon szomorú voltam, amikor kihozták, nagyon sírt. És én nagyon haragudtam rá, sírtam vele együtt, s belegondoltam, hogy nekem már többé nem lesz lányom! Amikor bejött a nővérke kérdezte, hogy valami baj van???? Az én drága csöppségem annyira sírt, hogy megsajnáltam, na mindegy ne sírj mondtam te is az enyém van! A világ kincséért sem adnám oda száz lányé sem! Van két szép egészséges, tehetséges fiam, és határtalan boldog vagyok! És csak ez számít. Átéreztem fájdalmadat! Édesanyám jut eszembe, amikor a nővérem meghalt, hiába volt még neki hat gyereke, csak azt az egyet siratta, de nagyon!
Láttam, éreztem, amikor az anyai szív megtörik, amíg csak élt mindig siratta.
A nővérem 8 éve halt meg, édesanyám egy éve, a sírba vitte fájdalmát.
sok erőt a főhősnek
nagyon nagy lelkiereje van!
:)
szép írás
Meható és egyben szomorú és szépen megírt történet. Ilyet nem lehet elfelejteni és könnyek nélkül hagyni. Még én is megkönnyeztem, de azon részen megbotránkoztam, ahogyan bántak veled a kórházi ágyon (nem tudták a nővérszobában megbeszélni, hogy van ott egy olyan anya, aki a csecsemőjét siratja, ne kínáljatok neki szoptatásra másikat...)
Szörnyű lehetett ..
Üdvőzölek: cuki1