AZ ÉLET … 5. rész
Látogatók száma: 47
A nehéz fizikai munka életet mentett….., Új élet született!
Gondolatok a múltból…
Átéreztem szegény asszony helyzetét akkor, amikor a sok éhes gyermekszáj mellett még egyről gondoskodnia kellett. Anyámnak, mint a legidősebb lánynak, a két öccse, és két húga mellett nem sokáig lehetett menedéke a szülői ház, mert szükség volt a segítségére. A mezőgazdasági munkából ugyanúgy ki kellett vennie a részét, mint oly sok asszony tette vele együtt. Meg kellett tanulnia szinte gyerek fejjel azokat a munkákat, amelyek becsületére váltak még a férfiaknak is. A munkát el kellett végeznie még akkor is, amikor már nehezen viselte terhét. És amikor eljött az ideje, megszülte, a fiát. Nem határtalan boldogság, és öröm kísérte kínjait, hanem nagyon is nehéz időket vetett elébe a sors. Hogy fog nekiindulni, immáron másodmagával, az életének.
A munkát nem hagyhatta abba. Azt akkor is végeznie kellett, amikor eljött a szoptatás ideje. El tudom képzelni milyen érzés lehetett, amikor az anyja utána vitte a mezőre a csöpp gyermeket, hogy meg tudja etetni.
Egyre nehezebb lett az életük. Amikor már szülei sem bírták tovább etetni a sok éhes szájat, azt mondták a lányuknak, el kell, hogy menjenek tőlük. És ő elment, más otthont keresni, más vidékre vitte szégyenét, de akkor is szembe szállt a sors akaratával.
Ott a határ melletti kis faluban egy emberrel találkozott, aki lehetett volna akár maga az ördög is, de szerencséjére, kicsit megkegyelmezett neki a sors és akit elé vetett, csak egy nehéz sorsú fiatalember volt, ugyanolyan szegény, akárcsak ő. A kisfiút, az ő szerelem gyermekét a nevére, anyámat feleségül vette, és mint „közös” gyermeket nevelték együtt. Apám szerette anyámat.
Kegyes volt a sors, mostantól megváltozott az élete, de a szerelmet nem hozta magával. Egy embert szeretett csupán, aki elhagyta őt. Bele kellett nyugodnia ebbe, bármennyire is fájt, de sohasem tudta szerelemmel szeretni az apámat. A háború valakit elvett tőle, de valakit, az apámat adta cserébe, de amit a sors oly kegyesen felajánlott cserébe, a hálán kívül, számára nem jelentett mást. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy közel engedje magához. Így született meg nővérem, később kisebbik bátyám, utánam pedig a két húgom.
Apám a bányába kapott munkát, és csak akkor költöztünk ebbe a városba, amikor felvették a bányába, és ettől kezdve elkezdődött új életünk.
A költözködés, az új lakás, egyszerre minden úgy felgyorsult. Ahhoz az élethez képest, ami mindkettőjük számára csak a rosszat jelentette, csak egy menekülés volt egyik rosszból, a másikba. Először egy „telepen” éltünk, olyan kolóniaszerű, emberek által lakott barakk épületben. Mit tartogat még számukra ez a változás, egyikük sem tudta. A nehéz körülmények, a szegénység szegélyezte végig útjukat, amerre csak jártak. És mi ebbe a szegénységbe születtünk bele.
Nagyon lassan, de egyre biztosabban jutott előre a nagy család. Apám, mint munkás ember, szorgalmával, becsületességével kivívta mindenki elismerését. Szerették és tisztelték. Ő volt a család fenntartója. Anyámnak nem kis feladata volt a sok gyerek nevelése. Ő volt a család összetartója. A család szeretete, az emberek tisztelete övezte minden lépését. Soha, egy percre sem felejtette el, hogy mit köszönhet apámnak, ez a kettejük titka maradt, egészen tizenhat éven keresztül, amikor már nem bírta magában tartani, ami nyomta a lelkét és elkövette élete második legnagyobb hibáját. Elmondta fiának, hogy ki az ő igazi apja.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend