újabb események régebbi események további események
16:58
Zet új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
16:58
Sáriell regisztrált a weboldalra
14:10
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
12:08
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
10:26
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
09:26
emillio új hozzászólást írt egy cikkhez
20:51
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
20:20
Anyu új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
20:10
Yolla új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
20:08
Yolla új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
20:04
Ilona új hozzászólást írt egy cikkhez
19:50
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
19:45
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
19:37
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
14:28
zsoltne.eva új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
14:01
Anyu új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
13:59
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
13:52
Anyu új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
13:47
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
12:38
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez

Csak egyetlen szóra még!

2012. január 19. - Látogatók száma: 78

Azt hiszem a legnagyobb baj ott van, hogy képtelenek vagyunk belátni még saját magunk előtt is, hogy valaminek vége... Hordozzuk magunkban, kinek, mi a legfontosabb a jelenben. Ki, mitől szeretne megszabadulni... vagy mit is keres?... Megoldást persze!

Szinte majdnem minden fajta szakításon keresztül mentem már!

A pár napos, alig ismeretség után telefonon lehetett mondani:... "Meggondoltam magam!"... és ezzel hozni a másik tudomására a megmásíthatatlant. Ehhez nem volt mit hozzátenni, de valóban ez gyáva módja a szakításnak, akár az a másik, ami emailban íródott. A hosszú hallgatás is ebbe a kategóriába tartozik.

A baj a több hónapig, vagy netán évekig tartó kihűlő félben lévő kapcsolattal van. Amíg távol vagy megfogalmazod magadban és elhatározod, hogy személyesen fogsz pontot tenni a végére, mert feszít, már nem bírod, mert szeretnéd ezen túltenni magad... És mégis mihelyt testközelbe kerülsz,... amikor ott áll előtted, és látod a másikban még az érzést,... téged is elbizonytalanít valami. Egy ilyen szakításnak mindig kibékülés volt a vége!... Sokáig tartott még utána, de nem volt szép, se könnyű a befejezés.

Az ember mindig ad magának, és a másiknak még egy-két újabb esélyt, pontosan azért mert vár, hátha jobb lesz, aztán ha így se megy előbb-utóbb befejeződik a kapcsolat. A megkönnyebbülés sem azonnal jelentkezik... (de jó is lenne!) El kell telnie bizonyos időnek... mire feldolgozzuk.

Az életet igazi színészek játsszák! Mi vagyunk benne a szereplők. Hányszor belebukunk a saját szerepünkbe és mégis újabb darabokat játszunk el. Valaki mással... Miért van az, hogy egy-egy filmbeli nagyjeleneten bőgünk? Mit siratunk ilyenkor? Mások tragédiáját éljük át?... vagy azon keresztül a sajátunkat látjuk? Átéljük megint? Vagy csak egyszerűen vannak érzéseink, amik nem múlnak, nem is kevés?

Azt hiszem a legnagyobb baj ott van, hogy képtelenek vagyunk beismerni még saját magunk előtt sem, hogy valaminek vége is tud lenni. Másként nem megy, mint bele kell nyugodnunk a szakítás tényébe. Abba, hogy az akkor sem szép, ha szemtől-szembe mondjuk ki azokat a szavakat... Nem várhatjuk el a másiktól, hogy éppen ekkor képes lesz minden érzést félretéve, őszintén a szemünkbe nézve kimondani valamit, amitől magunk is félünk.

...

...Akkor még nem tudtam, hogy arra a buszra utoljára fogok felszállni. Egy pillanat alatt döntöttem el, hogy mégis elmegyek hozzád. Csak egyetlen szóra vártam még. Miért volt olyan nehéz kimondanod?

- Hiányzom? - kérdeztem akkor
- Nagyon! - feleltél.

Csak annyit írtam erre:

- Elindultam... és már csak telefonon értél utol, útban a buszmegálló felé... Nem adtam magyarázatot... Nekem is hiányoztál! Nem adtam több időt, mint ahogy te sem nekem az első találkozásunkkor, mindössze egyetlen órát. Most, amikor még magam sem tudom, ez az utolsó találkozásunk lesz, én is csak egy órát adtam magunknak arra, hogy felkészüljünk az "utolsó" találkozásra... Nem akartad elhinni, pedig igaz volt... csak egyetlen "biztató" szóra vártam tőled!...

És amikor megérkeztem hozzád... milyen boldog voltál!... és azt akartam, hogy ez az öröm sokáig kitartson... Nem vettem észre, hogy e mögött már magadban megfogalmazott vádoló szavak csak arra várnak, hogy kimond őket!.., vagy csak elnyomtam minden rossz érzést?... Valaminek a vége mindig rossz...megéreztem.

Mégis, akkor este még többször is nagyon szerettük egymást!... Az nem lehet, hogy te nem érezted? Olyan voltál, mint még soha!...

- Igyál!... Igyál már!... egyre sürgettél, kérdésemre, hogy miért?... Nem értettem ugyanis,... akkor még nem...

- Hogy mielőbb jó hangulatunk legyen! - feleltél... Az volt. Nagyon jó hangulatunk!... feltetted a kedvenc számodat, mert kértem... felpörgetted magad is, mókáztál és táncoltál meztelen előttem..., minden gátlást levetkőzve, felszabadultan... Nevettem a himbilimbin... fel volt izgulva. Rám is átragadt akkor ez a hevületed... és belementem minden játékodba, amit akartál. Jó volt veled!...

de a kijózanodás másnap reggel utol ért,... amikor váratlanul és kíméletlen megvádoltál olyasmivel, amit nem követtem el. A kérdésemre, ki az neked, aki ilyen dolgokat állít, úgy éreztem elárultál a válaszoddal, amikor hiába próbáltam bármit is mondani, megcáfolni... nem hittél nekem és felém fordulva mindössze annyit mondtál:

- Mi közöd van hozzá?... Abban a pillanatban már tudtam,... visszapörgetve mindent, miért sürgettél annyira, szinte időt sem hagyva, mielőbb... utoljára voltunk akkor együtt.

Mellbe vágtak az oda dobott szavaid. Akkor kértelek, nézd meg mikor megy a következő busz?... akkor már tudtam, valaminek itt vége lett... Büszke önmagam győzte le a fájdalmat, amit okoztál. Útban a buszmegálló felé tettem még egy kísérletet... Szerettem volna segíteni rajtad, rajtunk?!... Azt felelted hogyan?... "amikor még magatokon sem tudsz"... és bármennyire fájt, igazat kellett adnom neked, magamban legalább... Mindketten hallgattunk. (Nem tudom megoldani a saját életemet sem, hogyan is tudnék neked segíteni? - igazad volt akkor)... Erről korábban soha nem beszéltünk ennyire nyíltan, - váratlanul ért - de mindig éreztem, egyszer sor fog erre kerülni... És ennek most jött, a legrosszabbkor jött el az ideje,.. nem akartam érteni. Miért?

Elbúcsúztunk... még megcsókoltuk egymást... nem volt ebben semmi rossz! Útban hazafelé még egyszer visszagondoltam mindenre, ami elhangzott közöttünk azon az estén, a lányomra tett megjegyzésed is, ami a legjobban fájt, amitől a legjobban féltem, és ami mindig is ott lebegett közöttünk... Kíméletlen, de őszinte voltál!... Bőven volt időm átgondolni mindent, mert gyalog mentem haza. Te is tudtad min megyek keresztül. Engedd meg: Kegyetlen ember vagy!

Ahogy teltek, múltak a napok újra átéltem az elmúlt időszak minden veled töltött napját, óráját, percét. A kezdeti fájdalom után egyre közelebb jutottam a belenyugvás állapotába... Nem tehettem mást.... Nem hazudhattam tovább magamnak!

...

"A szakítás után néhány héttel lázasan elkezdesz pasik után kajtatni. Ennek a célja egyrészt az ex féltékennyé tétele, másrészt önbizalmad visszanyerése. Persze az első néhány hónapban senki sem fog közel kerülni hozzád, hiszen Te még mindig az exedet akarod, és senki sem érdekel igazán. Az is előfordulhat, hogy undorodsz a férfiaktól, akikkel lefekszel. Talán ennél is rosszabb, ha az ex ágyában kötsz ki. Ezzel azonban csak megnehezíted mindkettőtök dolgát."

A cikket írta: zsoltne.eva

3 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2012. február 8. 09:11
Szia Zsomwin!

Ezt senki sem tudhatja előre. Egy kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy leülök és elmondok minden eshetőséget. Ezt akarom, ennyit és nem többet. És ha menet közben kialakul valami más, akkor azt hová tegyem? ... Szempontok? Ezt nem mondod komolyan... Hol van az a magabiztosság ekkorra már, hogy eldöntheted mit, miért teszel. Már az elején abba kellett volna hagyni, vagy el sem kezdeni. Ez nem egy kívánsághangverseny. Két ember keresi egymást, valamiért jók egymásnak. De két külön útja van mindkettőnek, ami soha sem érhet össze.

Pusz,
Éva
2012. február 1. 20:07
Bizonyára nem jutsz ilyen helyzetbe újra. Szakítani is tudni kell, de a lényeg azon van mégis, hogy kivel, milyen szempontok szerint alakítunk ki kapcsolatot. Sztem.
Ölellek Éva.
Zsomwin
2012. január 19. 11:46

megtekintés Válasz erre:   - 2012. január 19. 11:26

Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.

Mindenkinek, így neked is, csak ajánlani tudom a következő linket!

http://www.szakitas.hu/article.php?request=2

Bárcsak előbb ismertem volna! :-)

Nem. Nem tévedsz!...Mert "a legdurvább a kész akart és direkt "szemét hazugság". Ennek az alapvető mozgatói az önös érdekek. Szigorúan és keményen negatív előjelű, romboló szándékú, elvenni valakitől valamit."... Ailet cikkében olvastam ezt, soha jobbkor, amit én átéltem... ezért mondom, hogy nem tévedsz. Nem mindig az kapja a rosszat, aki megérdemli.
 
2012. január 19. 11:26
Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.
2012. január 19. 11:16

megtekintés Válasz erre: Lizelotte - 2012. január 19. 11:13

Szia Éva!

Szívfacsaró élmények ezek, de ha utólag belegondolunk örülnünk kell, mert tapasztaltabbak, bölcsebbek és erősebbek leszünk általuk!

Puszi,
L.

Jól mondod! Még ugyan az elején vagyok, de jó úton! Mindig vannak vállalkozó szellemű egyének, valahogy mégis le tudom beszélni rólam őket... éppen jó a hangulatom erre. Bölcs és erős vagyok. Ellen tudok állni. Már ez is valami! :-)
2012. január 19. 11:13
Szia Éva!

Szívfacsaró élmények ezek, de ha utólag belegondolunk örülnünk kell, mert tapasztaltabbak, bölcsebbek és erősebbek leszünk általuk!

Puszi,
L.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: