Ez már szinte rémálom … 1. rész
Látogatók száma: 91
Még friss az emlék. Még fáj. Még nem dolgoztam fel. Mégis írnom kell róla, hogy oldódjon bennem a feszültség, ami pár napja nem hagy el. Szomorú vagyok, mert ígértem, hogy csak vidámat, szépet fogok írni ezentúl, de nem tudom betartani.
(2011.01.29. szombat).
Nem volt elég neki, hogy ránk küldte a járőröket 10 nappal ez előtt. Látta, milyen hatással volt rám a jelenlétük, amikor rosszul lettem. Ez sem hatotta meg.
Lásd. „Fájdalomforrás” c. írásom.
Ugyanez ismétlődött meg szombaton, tíz nappal az után.
Kopogtak az ajtómon. Nem tudom, hogyan juthatott be a lépcsőházba, a kopogásra délutáni pihenésemből ugrottam fel és nyitottam ki a kisablakot a bejárati ajtómon. Ott állt és vigyorgott. Bájosan megkérdezte „bejöhet-e”. Mondtam, hogy ide nem jöhetsz többet. - Akkor add oda a kétezer forintot, amit lebeszéltetek a simkártyámmal. (Hiába, csak ugyanazt tudtam volna mondani, de nem mondtam, mint korábban.)
- Akkor kihívom a rendőrséget – mondta és azonnal megváltozott az ábrázata. Elmenőben mindenféle szitkokat szórt rám, meg hogy én könnyen beszélek,… van nyugdíjam… Becsuktam a kisablakot.
(Ha elmondhattam volna, de nem tehettem, hogy milyen helyzetben vagyunk jelenleg is, amit neki köszönhetek! Az az egy hónap, amíg nálunk volt mennyire visszavetette anyagi helyzetemet….)
Értetlenül néztünk össze a lányommal. Ez nem lehet igaz. Ez nem nyugszik. Ez képes idejönni, zaklatni, nem hagyva nekünk békét. A saját lakásomon.
Először éreztem, hogy már az otthonomban sem érezhetem magam biztonságban. Ideges lettem és nyugtalan. Ráadásul nyugtatóm még mindig nem volt. Az pénzbe kerül! Azt is elvitte, talán éppen azokat kapkodta be, amikor a diliházba került. Hagyhatott volna legalább egy szemet. - Mi a fenének engedték ki!
Most már egy percig sem kételkedtem abban, hogy tényleg kihívja a rendőrséget. Csak azon gondolkodtam, miközben néztem, hogy az ablakom előtt a járdán fel-alá mászkál, mobil telefonja a fülén, és valakivel hosszasan beszél, erősen gesztikulálva, majd amikor befejezte, egy járókelőnek magyaráz, majd leszólít egy másikat, nem értettem mi változott meg benne ennyire, hogy nem lehet ráismerni. Eszembe jutott, amiket mondani szokott. – Nekem haverjaim a rendőrök! Most értettem meg, hogy ezek tényleg ugranak neki és képes elérni a sok hülye, ki tudja milyen zagyva dumájával, hogy ezek tényleg kijönnek.
Kétségtelen, hogy dühös- gondoltam. Valami megváltozott. Már nem teheti azt velem, amit korábban, hogy elég volt kérnie, el tudta velem hitetni, hogy jó szándékú, és szüksége van a segítségemre, amit én többször is megadtam neki. Már nem ugyanaz az ember, aki volt. Vagy nem is volt talán, csak én láttam elesettnek, segítségre szoruló embernek. És ezt kihasználta.
Már nem teheti azt velem, amit korábban!
Nem telt bele sok idő, talán negyed óra, amikor látom, hogy két járőrrel szemben az ablakommal beszélget. Magyaráz valamit, a járőr meg nagyban jegyzetel.
Ez nem lehet igaz – gondoltam, ezek a barmok már megint ugrottak neki. Hát mi van itt?!
Aztán megint kopognak az ajtón.
- Rendőrség. – szólalt meg az egyik fószi és én kinyitottam a kis ablakot.
- Asszonyom – mondja, nem az ablakon keresztül szeretnénk beszélgetni.
- Mindjárt gondoltam – feleltem, közben kinyitom az ajtót, de megjegyeztem, hogy az a nő ide nem jöhet be.
- Nem fog, ő nincs itt. – felelte.
Az előszobában fogadtam őket. Szemben álltam a tükörrel, és megtámaszkodtam a hűtőládámban. Jobbról, balról egy-egy járőr. Beszélgettünk. És én éreztem, hogy fokozatosan megy ki az arcomból a vér. Egy hót sápadt arc nézett vissza rám a tükörből. Rosszak az idegeim – gondoltam.
Folyt.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Szomorú történet... Megvárom a teljest...
Most csak annyit.
Nem lettél volna köteles a "rendőrséget" beengedni a lakásodba.
Visszamenőleg fogok értékelni.
Pux. Lacó
Jó lesz ez a sorozatod is. Veled mindig történik valami!?
Pinokkió