újabb események régebbi események további események
20:14
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
16:43
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
16:37
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
16:33
Ilona új cikket töltött fel
11:41
zsoltne.eva új hozzászólást írt Tündér naplóbejegyzéséhez
10:45
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
09:50
Kőnig új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
21:41
Ilona új hozzászólást írt Tündér naplóbejegyzéséhez
19:11
Hayde regisztrált a weboldalra
14:09
Új kérdést került be a Kérdezd a férfit menüpontba
13:51
Anyu válaszolt egy szavazásra
10:12
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
07:05
zsoltne.eva új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
06:48
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
18:56
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
17:57
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
17:49
Ilona új cikket töltött fel
17:42
Ilona új hozzászólást írt zsoltne.eva naplóbejegyzéséhez
17:38
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
16:52
zsoltne.eva új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez

KARÁCSONYOK

2011. december 21. - Látogatók száma: 53

Miután a petróleum lámpán megfőzött húslevessel felmostam a konyhapadlót, és anyukám megszidott, sértetten vonultam vissza a szobába. Én csak segíteni akartam. Rögtön el is határoztam magamban, hogy írok az Angyalnak. Tudnia kell szorgos, jó kislány vagyok, csak anyu ezt nem értékeli. A hó óriási, sűrű pelyhekben süllyedt, egyre jobban süllyedt a városra, a fekete égből nagy, vattaszerű pacsmagok zuhogtak, és estére Mátyás király szobra jókora paplannal volt beborítva. Sértődött méreggel másztam fel a kicsiszékemre, ki akartam látni a világra. Ötéves létemre, segítség nélkül még mindig nem láttam ki, a párkányon túlra. Orromat az ablakhoz nyomtam, hideg volt, elgémberedett a hegye, miközben lestem a sűrű hóesésben igyekvő embereket. Ahogy a virágos függönyt félrehúztam, néztem az apró alakokat, akik guruló gombolyagokként, kezükben batyukkal haladtak tova. Holnap Karácsony. Jön az Angyal.
Vajon mit csinál az Angyal, ebben a sűrű hóesésben. Izgatottan kapartam a fülem cimpáját, mindig ezt csináltam, ha nyugtalanított valami. Gyorsan elképzeltem egy fehérbőrű, tüllfátyolba burkolt nőt, anyukámra hasonlítót, amint hatalmas szárnyaival csapkodva, surrog a sok csomag körül. A kádas-babát megtalálja. És vajon a kis orvosi táskát. Nem, ez nagyon nagy ajándék, és szegény Angyal ilyenkor elfoglalt, meg ideges, és persze több karácsonyfa alá kell belibbennie észrevétlenül, ajándékokkal fehér szárnyai alatt. Nekem nem hozhat nagy dolgokat, mert akkor mi marad a többi apróságnak. És vannak nálam kisebb gyerekek, akik szintén remélik a csodát. Meg szegényebbek is. Meghatódtam a rám szakadt nagy jólelkűségtől. Igen, kapjanak ők is, mindenki kapjon sok masnizott négyszögű csomagot…A legrosszabb gyerek is. Meg az udvarban lakó Puiu. A másodikos kövér nagyfiú , aki előszeretettel cibálta hajamat és nyáron belenyomkodta fejemet a homokba, mumus volt. Mialatt tépett, mindig azt kívántam bár ne kapna semmit, soha. De most még Puiu is megérdemel egy kis pakkot. Jó, egészen kicsit. Masinásat. Hátha lefoglalja és nem döngöl a porondba többet. Sóhajtottam. Csak ne láttam volna még egy zöldköves gyűrűt, a Cadouri kirakatában, tegnap, amikor Eliza nénémmel mentünk tejért. Megremegtem, olyan szép volt. Ez felnőttnek való gyűrű!, mondta Eliza és tovább húzott, mentünk a Szórába, több órát álltunk sorba, befagyott az orrom lika, utáltam a tejet, Eliza hócipős vékony lábait kapkodta és mérgelődött. De az én szemem előtt még sokáig szikrázott a smaragd, ontotta fényeit. Nem mertem szólni többet, az Angyal viszont azért angyal, hogy kitalálja a kisgyerek gondolatait, de ezt biztosan elfelejti, mert sok a dolga, így Karácsony táján. Na, pont ezért küldtem neki levelet ma reggel. Telerajzoltam csillagocskákkal egy papírt. Kitettem az ablak párkányra, egy fél szelet narancsot is mellé biggyesztettem, pedig igazából nehezen vette anyuka, Toncsi néni szerezte, sok pénzért. Következő reggelre eltűnt, a galamboknak kiszórt búzaszemek mellől. Sokszor rajzoltam hasonló üziket. Dobozba tettem,bemasniztam, kockacukorral megpakoltam. Kistestvért kértem a gólyától. De csak nem akart megérkezni.
Édesanyám riasztott fel álmodozásomból, hogy öltözzek, mert megyünk le, nagymamához. Magamra rángattam vastag mackónadrágomat, sapkámat, és szülém segítségével kinőtt bundácskám is felkerült rám. Ránéztem, és olyan szépnek láttam kipirosodott arcát, fürtös szőke haját, ahogy újságolta, hogy lemegyünk nagymamihoz. Menten elfelejtettem az előbbi szidást. Eliza néném és nagymama odalenn laktak a Grozavescu utca legvégében, egyszobás, komfort nélküli lakásban. Csuda érdekes hely volt, imádtam ott lenni. Vizet a keskeny, virágos udvar végében levő kútról hordott Eliza néni. Nagymama meg az égre nézett ilyenkor. A lakás mögött számtalan, keskeny, fából megépített házikó állt. Csuda jó bújócskahelynek bizonyult, imádtam itt lenni, de Eliza frászolt, és kiabált utánam, hogy bele ne ess te kölyök.
Készülődtem az esti szokatlan sétára. Busz gyéren járt, elakadt a nagy hóban, gyalog indultunk el anyukámmal. Ő ment elöl a hóban letaposott ösvényen, magasított sarkú hócsizmát viselt, szaporán lépkedett, régi irhakabátja alól kivillant szőttes szoknyája, ahogy sietett és emelgette formás lábát. Én meg, akár egy vastag csomag, igyekeztem karika lábamon, a sok téli ruhában, utána. Útközben azt is megkérdeztem, hogy az én apum mikor jön haza. Anyukám nagyon szerette édesapámat, ehhez kétség nem is fért, hiszen, ha róla esett szó, kék szemét rögtön a lámpaernyő nélküli villanykörte felé emelte, és hangja bohókás, kedvesre váltott. Most azt mondta, hogy apa kiszálláson van, későn jön haza. Az úton senki nem járt, énekeltünk mindketten, gyerekdalokat dúdolgatva az egyre magasabb hótakaróban gázolva.
Nagymamánál, a jól befűtött szobában tejeskávét kaptunk, hozzá szederdzsemes pirítóst, mert a vaj drága volt, és nem is lehetett kapni. Eliza néném morcosan dörzsölgette átfagyott lábfejemet. Nagymama nagy kerek ezüstálcán hozta a gőzölgő kapucinert, és a vékony, dzsemes szeleteket. Senki, soha nem tudott olyan dzsemes pirítóst adni, kapucinerrel, mint a kékeres kezű nagymama. Magasnak láttam őt, ahogy állt. A nagyon szigorú, tekintélyes és önérzetes asszony, letette elém a tálcát a nyalánkságokkal. Kortyolgattam a finom kávéból, haraptam a pirítós kenyeremből, anyu és Eliza halkan nevettek valamin. A szoba kályha pattogott. Holnap megkapom a kádas-babát, és az orvosi készletet. Lehet még a zöldköves gyűrűt is. Édesapám ott van, nála van, tudom én azt, anyu csak úgy mondta, hogy vidékre ment. Igazából angyalkodik, segít sürögni a szárnyasnak. De hazaér, és ott fog pipázni a rádió előtt. Az Angyal csilingelve érkezik holnap.

Nálunk huszonnegyedikén mindig bolondokháza volt. Tízéves lényem egész szenvedélyével és erejével kergettem az őrületbe a családot. Hisztis, különc és kezelhetetlen természetem ezen a napon bontakozott ki. Napok óta se enni, se aludni nem tudtam. Aznap dél felé magamra rántottam a lemezjátszót. De oda se neki! A nehezen megszerzett mazsolát mind lelopkodtam a nyers tésztákról, és begyűjtve, megsütöttem a babalábasomban, közben kurjongattam. Az időközben jelentősen elöregedett Eliza nénémet is halálra kínoztam ostoba játékaimmal. Be kellett bújnia az egyik konyhaszék mögé, kuporogni, én pedig, mint tanító néni, nagyokat csapkodtam a naplómmal a főzőasztalra, melyen ugráltak a sütésre előkészített tészták. Le is estek és én sokáig tapicskoltam ezeken, egy mérges tanító néni lépteivel. Anyu szitka vetett véget játékainknak. De én túlkiabáltam anyán, rikoltoztam szegény Elizára, megbuktattam, mert az osztály szégyeneként tanulmányilag képtelen volt előmenetelt elérni, és felfejlődni. Aztán délután, meggyújtottam apám haját. Egyszerű volt, az égő gyertyát feldobtam a magasba, ő épp díszítette a fát és kitágult, rémült szemekkel kapta hátra a fejét. Késő volt, barnás haja perzselődött már. Anyám kiabált, vizet öntött apámra, aki ettől végképp elvesztette tekintélyét és ordított, hogy megver, én meg szelíden néztem a kavarodást. Eliza megrángatott, teljes lett a káosz, de ez így volt rendjén Karácsonykor, és tudtam,hogy ők nem haragszanak rám. Bejgli és töltött káposzta illata terjengett, már hallottam a fa szélén sercenő csillagszórók zenéjét. Ott lesz a fa alatt? Ott lesz. Igen. Mivel kistestvérem azóta sem született, az Angyaltól a lehető legnagyobb babát kértem, hosszú selyemhajú, nylon szépséget, akit fel lehet öltöztetni királylánynak, vagy kishúgnak is. Meg be lehet fonni a haját, copfba. A kis bunda hozzá, meg az apró műszőrmével szegett csizmácska is jó lenne. Sétálni vinném, rögtön holnap reggel, meg szánkázni. Jó. Öt perc. Kibírom. Az egész lakásban erősen terjengett a fenyő friss, erős illata, no meg a töltött káposzta szaga. Nem bírtam magammal. Miután apukám haját szerencsésen megmentettük, és én számtalan apró puszival bizonyítottam hogy jó gyerek vagyok, hát lerohantam egy szál pulóverben az utcára. Senki nem járt. Vastag hótakaró szállt jótékonyan mindenre. Az Angyal biztosan már minden házban megjött, mert nagy csend és békesség honolt a hóbuckás Fő téren. Akkoriban az ablakokban még nem vigyorogtak télapók, nem égtek gyertyák és díszes kandeláberek, fennen hirdetve, hogy itt a szeretet ünnepe, mindenki titokban, csendben várta a Megváltó születését. Csak itt ott sietett egy-két elkésett alak, imbolyogva a fehér, tejfelszerű estében. Hanyatt vágtam magam a szűz paplanon, és lábammal kalimpáltam az égbe. Csak azért szomorkodtam kicsit, mert a nagy rohanásban, anyunak nem jutott ideje megsütni a diós mogyorós tortát. Sem mandula, sem mogyoró nem került, a mazsolát pedig mind megsütögettem baba lábosomban. Ez kicsit elvette kedvemet, de reménykedve, hogy ott lesz a tele aggatott fa alatt a selyemhajú, kék szemű nagybaba, húgpótlónak, ugrálva, szelesen rohantam fel. Épp jókor… amikor visszacsörtettem a konyhába, Eliza néni átesett rajtam egy tál bécsi szelettel. Megkapaszkodott az ajtóban, kikerekedett szemmel tartotta feje felett a tál húst, egyensúlyozva, akár egy cirkuszista. Te gyerek sose nő be fejed lágya?, rémüldözött, hiszen majdnem kéthavi húsadagunk ment kárba. Krampuszok nevettek felém a szobából, a csukott ajtó mögül beszéd hallatszott, ki-kinyílt az ajtó, anyám piros arccal, felgyűrt ruhaujjal sietett, tett-vett, fiókokat nyitogatott, és mindig rám kiabált, hogy ne legyek útban. Apám már feltette kedvenc Bach szonátáját is.
Akkor kopogott valaki, vékony kapirgálón. Váltott lábakkal ugráltam oda és kinyitottam. Ott állt az ajtó keretében az én törékeny nagyanyám. Fekete kucsmája ferdén félrecsapva, mindig hóka arca kipirosodott, nevetett, egy ősz fürt elszabadult oldalt és rókaprémes, hosszú kabátját vállára vetve hordta. Lábán csokros fekete lakkcipőt viselt, és a karjában tartott egy igazi, sötétbarna krémmel kidíszített tortát.
-Szia öreglány! –üvöltöttem egyenesen a fülébe, amitől visszahőkölt az én nagyim, de nevetett is, én meg átkaroltam és betáncoltam vele a konyhába. Anyám kiszaladt, elvette a tortát és apukám vágyódva nézegette a nagy meggyszemeket a tetején.
Nagymama elmesélte, hogy egyedül volt, nyugtalanul és morcosan, aztán arra gondolt, hogy ünnep van, hát feltaxizott hozzánk és elhozta a tortáját. És a mindig komor, tekintélyes asszony, ki özvegy tanítónőként nevelt fel három gyermeket, most csilingelő kislány kacagásban tört ki. Csengett bongott ez a kacaj, bóklászott konyhánkban, körbe-körbe szaladt, majd elérte a nagyszoba szorosan zárt ajtaját is. És vékony hangon megszólalt, mintegy válaszként erre, az apró csengettyű a szobából. Eliza néni ábrándos, áhítatos arccal, mosolyogva tárta ki a kétszárnyú ajtót. Odabenn, a sötétben, csak a plafonig érő karácsonyfa ontotta gyertyáinak fényét, és csillagszórók pattogtak. Íme, megjött az Angyal.

Sötét és nyirkos pára. Hónak se híre se hamva. Az óbudai bevásárlóközpont Mennyből az angyal-tól zeng. Sokan, miután pénzüket sikeresen elverték, könyökkel törnek utat. Bevásárlókocsi gurul csízmám orrára, nem tud vigyázni?. Kövér, nálam egy húszassal fiatalabb nő kiált rám durván, és már siet is, erélyesen tolva maga előtt az ipari mennyiségű finomságokkal megpakolt kocsit. Közben maga elé bámul és hangosan káromkodik. Egy férfi kékülő arccal pofozza ötéves forma gyerekét, aki toporzékol, hogy robotzsarut akar. Rossz érzés kerít hatalmába, összébb húzom bundámat és lépkedek. Kis szatyorban minden, ami egyszemélyes ünnepemhez kell.
A Bécsi út sarkán, zárkózott, rideg kőház. Itt lakom. Kapujában a koldus. Minden idők koldusa. Toprongyos, olcsó bormámorban evickélő lény. Szeme zavaros, soha nem látszik a prémes usánka árnyékában, testére számtalan kabát van ráaggatva. Dolgai, - boros flaskák, üres üvegek, egy pertlire fűzött mackó,- életének nylonzacskókban tárolt kellékei, egy ócska babakocsira kötve. Ezt húzza maga után. A kapu kövén fekszik, kel és alszik is. Már megszoktam, ismerem és ő is engem, néha rikkantva köszönt, ha elég józan ehhez. Így Karácsony táján, senki nem néz rá. Autók dudálnak, szédítő gyorsasággal sietve szelik keresztbe kasul az utat. Csomagolt jégszekrénnyel a hátán lökdösődik egy munkaruhás férfi. Hatalmas pakkokkal megrakott emberek vágtáznak. Rendőrautó szirénázik. A koldus, akár az utca bolondja is lehetne, zavarosan bámul maga elé. Mi van? Milyen nap? Mi történik? Megkérdezhetném honnan jött. És hova. És mi baja van. De sietek.
Kis lakásom konyhájában kávét főzök, fenyőillatú gyertya, pici karácsonyfa emlékeztetnek, a szeretet ünnepe van. Úgy illene, hogy havazzon. Édesapám nem babrálgatja a nagy karácsonyfát, a becsukott ajtó mögött. Bach szonátát teszek fel, Martinit iszom. Múltból ide szakadt árnyként idétlenkedem, matatom a műanyag fát. Egészen szép és tartója is van, nem kell a fejszével nehezen vagdosni, és bele erőltetni a talpba a fa végét. Előre gyártott. Ott vannak előttem a szőttes díványon a régi díszek, cukorkák. Avasak lehetnek már. Egy papírszoknyás tüllbalerinát vigyázva emelek ki a dobozából, rendezgetem a szoknya szélét, kicsit kifoszlott, megsárgult. Velem egyidős. A dédnagymamától maradt. Már senkim nincs, ki segítsen e szép fa felcicomázásában. Aztán látom, hogy készre van gyártva, nincs mivel teleaggatnom, hiszen lámpácskától, gyertyákig és gömbökig rajta van ezen minden. Csak be kell dugnom a konnektorba. Csalódottan ülök le. Igaz nem is tudnék úgy, olyan komótosan és olyan ceremóniával kikészíteni ünnepi díszeket és limlomokat, mint régen apukám. Anyám vajas kalácsa és bejglije ? Rendeltem a Szépvölgyi úti cukrászdából, drágán megsütötték, itt van felszelve. Csak a kék madaras, cizellált tál a régi. És nagymama, a lakk csokros cipőcskében, nem kopogtat nálam, kezében tortával. Eliza néni is odafentről szemléli, mint ülök csendesen, meghazudtolva gyerekkori énemet, magamba bámulva, bérelt lakásom magányában.
Itt vagyok álmaim városában a csodálatos Budapesten. Állandóan itt vagyok, szaladok, mérgelődöm, sorban állok, buszozok, de ilyen ünnepen mindig hitetlenül nézek körül. A világ legszebb városában ünnepelek. Tétova, örök gyerekként állok, lábamat váltogatva a nagy egyedüllétben. Senkim sincs már, ki megkongassa az ajtó mögötti csengőt, hogy lépjek be az ajtón, a varázslatos, csillagszórós, nagy fa alatt ott van selyemhajú baba, orvosi táska és minden más bohókás butaság, amit kívántam. Nincs angyalom már énnekem, nem jár hozzám efféle kósza, csapkodó szárnyú lény. Se szőke, se barna, se ősz. Mindenki, aki az volt, eltávozott. És mégis, valahogy nem vagyok szomorú…úgy érzem bennem élednek ők ezen a napon. Felütik fejüket és néznek nagyokat, kíváncsian nevetve, büszkén vagy hitetlenül, vagy szomorúan.
A függöny meglebben, aztán mintha egy kéz gyengéden simítana végig arcomon. Gyorsan kapom farmeremre dzsekimet, a tálról összeszedek pár bejgli maradványt, egy üveg Colát, két narancsot egy zacskóba teszek. Lerohanok a lépcsőn. A Közért előtt, pontosan ahol kanyarodik a járda, csikkek, üres üvegek és pakkok között fekszik. Késő. Fagy. Ne. Miért nem gondoltam erre délután? Már késő, biztosan késő. Aztán elömlik bennem a hála, a bánatos öröm. Ott fekszik a koldus, és ahogy közelebb érek, hallom, hogy halkan énekel. Szeme felém mozdul. És én elé teszem a kis csomagot, egy pillanatra megállok, ahogy a kiürült, rémisztő utat végignézem. Aztán mérgesen, magamban mormolva, rohanok vissza. Hideg lett estére. Miért kell nekem mindig a világ baját magamra vennem?
Leülök a szobában, meggyújtom a gyertyákat, dúdolgatom a Mennyből az angyalt. Fals, rosszul énekelek. Szárnysuhogást hallottam. Csapódott valami az ablaknak. Kinyitom és reménykedve, hunyt szemekkel hajolok ki a sötét estébe, mely kihalt és csendes. Kutya csahol bánatosan, elhagyatottan, arcomba csap az éles, nyirkos óbudai fuvallat. Lassan, kényelmesen kezd szállni, egyre szállni az égből a hó. Apró, vizes, kásás hó és iparkodik, ügyeskedik leérni a földre minél hamarább, hogy megvesse magát az aszfalton. Megjött az Angyal.

A cikket írta: natasa

1 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. december 23. 19:12

megtekintés Válasz erre: Tündér - 2011. december 22. 16:32

Szia Natasa!

Az ember életében a változás örök, de az angyalra mindenki vár a szíve mélyén. Csak a felnőttek néha elfelejtik "mi" is az angyal igazából. A jó és a szeretet.

Pusssz, Tündér

Igen Tündér, pontosan így van!

pussz
És sok angyalkát Neked és Családodnak!
2011. december 22. 16:32
Szia Natasa!

Az ember életében a változás örök, de az angyalra mindenki vár a szíve mélyén. Csak a felnőttek néha elfelejtik "mi" is az angyal igazából. A jó és a szeretet.

Pusssz, Tündér
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: