újabb események régebbi események további események
18:27
Stanmorecxl regisztrált a weboldalra
05:45
Broncohia regisztrált a weboldalra
02:08
Drywalljtn regisztrált a weboldalra
18:59
Blenderqpg regisztrált a weboldalra
17:17
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
23:48
Plasticpxz regisztrált a weboldalra
10:59
Amazonnnlff regisztrált a weboldalra
01:34
BillyDiurn regisztrált a weboldalra
21:28
Broncojjz regisztrált a weboldalra
21:23
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:22
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:20
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:16
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:14
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:11
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
21:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:37
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
20:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
09:32
Portablexnu regisztrált a weboldalra
06:25
Ilpaki új cikket töltött fel

Lélekvesztő (Útvesztő) kisregény 1.

2010. május 24. - Látogatók száma: 26

1. fejezet: Úttalan utak - rögös utak

Sokak biztatására úgy éreztem, viszontagságos életemet megírom, Gyepes Judit néven, s álnevekkel, ál-helységnevekkel, de ennek már nincs jelentősége. Nagy regényt akartam írni, de fogytán az erőm...
Célom, hogy megmutassam, a poklok legmélyéről is fel lehet jönni. Hiszem, hogy a
szeretet ereje felemel a gödörből, amikor már te is tudsz segíteni, s mászni próbálsz
kifelé! Ez a regény azoknak szól, akik adnak még egy esélyt a boldogságnak.
Ám addig hosszú, nehéz utakat kell megjárni, elviselni szörnyűségeket, túlélni
a halált is.
Reményem, hogy sikerül elbeszélnem könyvemet, szeretettel mindazoknak,
akik velem tartanak ezen a szenvedéssel, megaláztatással, kilátástalansággal, könnyekkel
teli úton a végső megnyugvásig, sok fellángoló reményen és buktatókon keresztül.
Előre is köszönöm velem tartó olvasóimnak a kitartást.
Koraszülöttként, nagyon betegesen jöttem világra, éppen-hogy csak életben maradtam. Voltam torokgyíkban, szamárköhögésben, himlőkben, rengeteg tüdőgyulladásban és sok-sok fülfelszúráson estem át. Anyám odaadott csecsemőként nagymamámnak, hogy vigyen le Csabára az „ellenforradalom” elől, mert apám ávós tiszt volt. Öt kiló voltam, és öt hónapos. Mesélték, hogy féltett engem talán anyám alkoholista apámtól, aki elette előlem a bébipapit is, az ő apja pedig fejre-ejtett, s nálunk lakott még apám TBC- s nővére is. Talán valóban szeretett a maga módján anyám.
Vagy csak azért születtem, hogy otthagyhassa a soproni egyetemet, ahol titokban bukásra állt, pedig a tíz testvér közül csak őt tudták taníttatni. A terhességgel kicsikart esküvő jól jött. 1956.-ban láttam meg a napvilágot. De mi-végre?
Három éves korom körül már vannak emlékeim. Rettegtem az ószeres, a jeges ordítozásától, hiszen azt mondták, ha rossz leszek, elvisz. Féltem a rossz emberektől, mert azt mondták, félni kell. A száradni felakasztott ruháktól az ajtóra, este a sötétben nagyon féltem, embernek hittem, árnyékuk borzasztó volt. Iszonyodtam az ágy alól majd kibújó rossz embertől, a csótánytól, hogy belém mászik. Tata csaknem mindig betegen feküdt jajgatva, idegzsábája volt, amikor jól volt, kivitt a határba, mert lovas finánc volt. Rengeteg élmény volt,
pipacsot és búzavirágot szedtem, ültem tata nyakában is. Egyszer találtam egy birkafejet, és haza akartam vinni. Máskor fenékbe döfött egy kecske, átestem a kerítésen. Másszor pedig megkergetett egy dühös gúnár. Attól is viszolyogtam, hogy a potyogtatós WC.-ből kimásznak rám a nyűvek, kukacok. Mamikával meg eső után gombászni mentünk az erdőbe. Tapostuk a sarat, cuppogó, zöld füvet, lila lóherék és sárga pitypangok vettek körül bennünket úttalan utakon, néhány kutyatej már fehér csillagos gömböcskét viselt, ha óvatosan téptem ki, elfújhattam. Szárából fűztünk láncot, és a szarkalábakon ha minden kis szívecskét óvatosan lejjebb húztál, csörgött, ha megráztad. A kutyatejtől fehér-nedves keserű lett a kezed. Keserű lett a szájam is, ha rettegve arra gondoltam, hogy én is úttalan út mezsgyéjén járok, ha meghal mamikám, mi lesz velem?…A pipacsot megnyálaztam, és számra ragasztottam. Egy nap katicabogarat gyűjtöttem gyufaskatulyába, este az ágyban nézegetni akartam, kimásztak, és alvás közben sokat belenyomtam az ágyneműbe, új párnacihát kellett felhúzni, dunnahajat, lepedőt, nagyon összeszidtak érte! Húsvét előtt tehénlepényt szedtünk, mert nagytakarításkor azzal kentük fel a konyha földjét gyönyörű szürke simára, ezt aztán lehetett sikálni is.
-Kisjányom, ne kóricálj itt össze-vissza, mert meglásd, beleesel a szép nedves padlóba, öltöztethetlek át, megütöd magad, és kezdhetjük újra a mázolást!
-Nem esek én el, vigyázok!
Persze, hogy elestem, és nekem kellett ügyesen, puszta kézzel újrakenni. A gyönyörű mama-varrta új ruhácskám csupa kosz lett, másikat kellett felvenni, ezt kimosni gyorsan szegény mamikának.
A szobában kicseréltük a szalmát a szalmazsákokban, hogy friss ágyban aludjunk. Én mama és tata mellett aludtam egy ágyban, mert még ott lakott Kati nagynéném, aki nagybeteg volt, hatalmas szívműtéten és több agyi embólián esett át. Mátyás nagybátyám, aki inasiskolába járt, hogy lakatos lehessen, és mindig egy tankönyvvel a kezében le-s föl sétált a szobában, és a lámpa alatt lehúzta a fejét. Velünk élt még Marika nagynéném, aki tizenhat éves volt, három műszakban dolgozott a szövőgyárban, és terhes lett valakitől.
-Édes jányom- szólt hozzá mamukám:- amikor megjött az első piros betűs ünneped, Klári nővéred adott felkötőket, és elmondott mindent, igaz?
-Igen, mama.
-Azt is megmondtuk ezerszer, vigyázzál a férfiakkal, így van?!
Igen, mama.
Mariskám, ha mán megestél, aranyom, mé nem mégy férjhőn az apjához?
Nem szeretem mán, mama.
A Sadri elvesz majd akkó?
Igen, mama.
Na, addig itten lakhatol, senki se bánt, de kell a fizetésed. Majd én varrok néked ruhát.
Igen, mama- és mind a ketten sírva megölelték egymást, azután megtörülték arcukat a kötőjük aljába, és dolgoztak tovább.
Ma is emlékszem a dunna szagára, a kandliból kitöltött tej illatára a csuporban, a szövött rongyszőnyegek csíkjaira, Pannika nénire, aki Panni robogón járt ki oltást adni nekem hason fekve az ágyon. Nem bírtam enni, mama óránként, kanalanként etetett lisztlevessel. Emlékszem, ahogy tatukám reggelente pödörte nikotintól sárga bajuszát, ilyenkor nem volt szabad hozzászólni. Ahogyan koppasztottuk a tyúkot az udvaron forró vízben, amitől én rettegtem, és a szagát sem szerettem. Hogyan eresztettük ki vérét egy tányérba, ahogy mamukám lábai közé szorította a tyúk hátrafeszített testét. Emlékszem a hagymás vér sülő illatára és finom ízére. Mama megtanított levestésztát gyúrni, a gyúródeszkát beliszteztük, ráöntöttük közepére kúposan a lisztet, közepébe mélyedést nyomtunk, és beleütöttük a tojásokat. Nagyon gondosan gyönyörű két félgömböt gyúrtunk belőle, beliszteztük, és konyharuhával letakartuk kicsit pihenni. Azután az elsőt elkezdtük vékonyra nyújtani a nyújtófával, finoman, el ne szakadjon, ki ne lukadjon. Ha mégis megszakadt, befoltoztuk. A nagy karika tészta utána pihent az abrosszal letakart Zinger varrógépen. Mikor a második karika meglett, az elsőt újból rátekertük a nyújtófára, s kettévágtuk, majd elkezdtük hajszálvékonyra szeletelni. Ezt csak bekötött fejjel és fehér kötényben szabad volt csinálni. Nehéz volt ám, de jó! Gyakran sütöttünk lekváros papucsot is, töpörtős pogácsa tésztájából kockákat kell vágni, és közepére az a kemény szilvalekvár, amit mamu nyáron eltett agyagedényben a hűvös spájzba. A tésztakocka két sarkát ráhajtani, s már sülhet is! Mama is már akkor is nagyon beteg volt, cukorbaj, ízületi gyulladás begörbült, göbös ujjakkal, néha megcsapkodta-dörzsölte vizes csalánnal, hogy ne fájjon annyira.
Karácsonykor elővettük a féltve őrzött díszeket, a picuri gömböket és a piros pöttyös-kalapos gombákat. Na és a fenyőillat!! Biztosan elragadott a fantáziám, mert határozottan emlékezem, hogy láttam a Jézuskát, aki egy fiatal néni volt barna fejkendőben, és összeszidtak, hogy ne hazudjak.
-Judit, ha hazudsz, megver az Istenke, de ezt nem szabad apádéknak elmondani, mert elvesznek tőlünk!
-Hol van a Jézuska?
-mindenütt. Ő lélek, és mindent tud, mindent lát.
-és hogy ver meg?
lásd, most is elesté, csupa seb a lábad.- Okítgatott mamikám…egy napon Mariska halkan nyögdécselve, két kézzel fogva nagy, kerek hasát, elindult szenvedő arccal mamikával a kórházba. Nagy- sokára jött haza mama, mondta, Öcsike megszületett, nemsoká hazahozzák, és akkor hat hétig Mariska lesz velünk, mert mamának be kell járni a TSZCS-be normába dolgozni, zárszámadáskor legyen munkaegység, mert kell a pénz. Később, mikor már meg voltam magam is, anyámék felvittek hozzájuk vissza.
Ezalatt mama konyhalányként keresett pénzt.
De mindig beteg voltam, hát mamukámék eladták a házat, és felköltöztek Debrecenbe, hozzánk, hogy rám vigyázzanak. Tatukám vitt mindig a városkertbe sétálni, s egyszer nagy vihar jött. Dörgött az ég, villámlott, rettenetesen féltem, hogy belém csap. Szakadt az eső, sötét lett, csurom egy víz lettem. Az úton letört faágak hevertek. Bementünk a zöld WC-be, és a WC-s nénivel beszélgettünk, megtanított, hogy kézmosás után minden egyes ujjamat külön alaposan meg kell törölni. Tatukámnak megszúrta egy rozsdás esernyőnyél a lábát, egyre rosszabbodott, mígnem levágták combközépnél a lába szárát.
Én akkor csak azt tudtam, hogy nincs több séta, de a mesék megmaradtak, csak most én ültem az ő ágya szélén. Fából kis állatokat is faragott nekem. Amíg kórházban volt nagyon rossz volt, a nagybeteg Kati nagynéném vigyázott rám, amíg mamukám takarítónőként dolgozott, és én csak sírtam és sírtam egész nap, ő bezárt sötét pincébe, féltem tőle nagyon. Ha elvitt mama munkahelyére,- nem tudtam, hogy nem szabad- a zárakon a pecsétet gyurmának nézvén, összenyomorgattam, nagy baja lett belőle mamukámnak. Hazafelé sírtam a hídon, mert éreztem, hogy le fog szakadni alattam, sírtam a fehér ajtóknál, mert azt hittem orvosi szoba, a fehér ruhás nőknél, mert azt hittem, orvos, és mindig kikaptam Katitól. Apámtól is rettegtem, részegen szörnyű volt. Józanul is olyan iszonyú szemekkel nézett rám ő is, és nagynéném is, hogy nem mertem rájuk nézni. Anyám is sokszor nagyon megkínzott, mert nehezen tanultam meg nevünk, címünket, telefonszámot, és egyszer későn jöttek értem, s bölcsődebusz körözött velem a dadussal késő estig, utána éjfélig ismételgetnem kellett az adatainkat. Anyám a fürdőszobából kiabált ki, és ha rosszul mondtam, hozzám vágott valamit.
Az asztal alatt szerettem elbújni. Egyszer Kati vitt sétálni, és találkozott egy bácsival, akinek
otthonról vitt ételt, bevittek a moziba, és annyira féltem a borzasztó gyilkosságos filmtől, hogy befogtam a szemeimet, a bácsi meg úgy puszilt meg, hogy nyelvét a szájamba dugta.
Egy nap Kati bevette az összes gyógyszerét. Jöttek a mentők, ő úgy feküdt az ágyán, hogy kezei lelógtak a földig, sírt, és kimosták a gyomrát egy hatalmas gumicsővel. Iszonyatos volt! Megint nagybeteg lettem, és mama levitt vissza Csabára, egyik gyerekéhez, de a vonaton végig sírva sikoltoztam nagy lázasan, hogy „ugye apu nem jön utánunk, ugye nem?!! mindenki haragudott rám, hisztisnek mondtak, hogy jól el kéne verni, hol azért sírtam, oltsák el a lámpát, fáj a szemem is, hol azért, gyújtsák meg, félek a sötétben, és egy bácsi megfojtott egy nénit, láttam!!
Szörnyű belegondolni, milyen lehetett az az érzés anyám kilenc testvérének, hogy én vagyok a kedvenc unoka, miattam költöztek mamáék hozzánk, de ha baj van, ők segítenek.
Anyáméknak le kellett költözniük Szőregre, mert apámat az alkohol miatt oda helyezték a TSZ-be főkönyvelőnek. Sajnos engem is levittek magukkal, pedig betegre sírtam magamat.
Szőregen először albérletben laktunk egy idős házaspárnál, én nagycsoportos óvodás voltam.
Egyszer nagyon beteg lettem, belém kényszerítették a szalonnát, és éjjel összehánytam az ágyat, amiben hárman aludtunk apámmal, anyámmal. Reggel nem hitték el hogy nem kakáltam be. Nagyon kikaptam, és büntetésből kidobták azt a húsvéti tojást, amit nagymamám nekem festett világoskékre, és volt rajta egy kis ház. Borzasztó volt. Később egy udvar közepén álló omladozó, gerendákkal kitámasztott szoba-konyhában éltünk. Én kétszer jártam a nagycsoportot, mert év-vesztes voltam. Az óvodában is nagyon rossz volt, és az óvodába-járás is, mert időre haza kellett érnem, gyakran eltévedtem, és kérdezgetni kellett az embereket, hány óra van, és hol vagyok. Az első osztályban mindig szidott a tanítónő, mert hosszú hajammal levertem a mögöttem ülő ceruzáit a padról. Egyedül nem tudtam befonni, ezért anyám fejemre rakott egy fazekat, és körbevágta a hajamat. Iszonyú volt, de a legrosszabb az volt, hogy az ünnepségen verset kellett szavalnom, és anyám a forró nyárban matrózkabátban küldött el, elájultam, és a tanítónő levette rólam, egy szál kombinéban kellett elmondanom a verset. Egyszer anyám sebtében felöltöztetett, kézenfogva elrohantunk a TSZ-irodába, és két napig ott voltunk bezárkózva, a szeneskannába pisiltünk, ott volt az elnök, apám, és a feleségek, gyerekek. Kint az egész falu vasvillával, kaszával, mert nem kaptak pénzt.
Az első osztály elejét két iskolában kezdtem, mert a régi megszűnt, újat építettek, de félévkor visszaköltöztünk Debrecenbe, s így sok viszontagság után a harmadik iskolában fejeztem be az első osztályt.
A költözködés napján is nagyon beteg voltam, az új lakás házmestere megengedte, hogy náluk feküdjek, aludjak, felutazni meg két férfi között a teherautón utaztam. Ettek, nekem nem készített anyám, hát nekem is adtak. Alig voltam túl egy kórházban töltött kanyaró,(anyám nem látogatott, és nem is jött csak két nap késéssel értem, már úgy nézett ki, visznek állami gondozásba, a vonaton meg aludt, s nagyon féltem, hogy túlmegyünk…) már középfül és tüdőgyulladásom volt, és elő voltam jegyezve ÉBREN mandulaműtétre. Boldogság volt, hogy nagymamámék is abban a lakásban laktak, két nagy szoba nekik,( én is velük lakhattam) és két nagy szoba erkéllyel anyáméknak, cselédszoba, spájz, konyha, előszoba, fürdőszoba, wc, hosszú gang, telefon. Apám párt fejes, ávó-s, munkásőr volt… még kettő pincénk is volt, és óvóhely a pincében. Egy este az apám rettenetes részegen jött haza, nekem tüdőgyulladásom volt, és köhögtem nagyon.
-Ki az ágyból, egyáltalán, mit keresel itthon, mért nem vagy kórházban?!-
-Én csak…-
-Ide leülsz – mutatott a kirántott székre.
-Ha köhögni mersz, lelőlek!- és rám fogta két kézzel munkásőrpisztolyát.
Rettegve, fulladozva, zokogva vártam, mi lesz….Anyám sírva, szótlanul állt. Arra nem emlékszem, hogy leájultam a földre.
Az iskolában reggel megkérdezték, ki kér kiflit.
Én nem tudtam, hogy negyven fillér, kértem. Szerettem az egyik kiflit úgy enni, hogy óvatosan lefejtettem a külsejét, és előbb megettem a héját, azután a belsejét. Év végén azután nem adták ide a bizonyítványt, mert tartozásom volt. Sírtam, nem mertem otthon elmondani. Összevissza hazudoztam, de csak kiderült az igazság, és jól kikaptam. Egyszer meg megtetszett hogy láttam leírva, Néhai Nagy Pál, és az iskolában is volt több gyereknek három neve, hát minden füzetemre, könyvemre ráírtam: Néhai Gyepes Judit. Mikor meglátták, sírva-nevettek, és elmagyarázták, nem úgy van az, de pénz kellett új vignettákra. Évközben megvolt a szörnyű mandulaműtét is, és mégis 4.5-re végeztem. Nagyon-nagyon fájt az operáció, előbb becsaptak, hogy nézzem meg, csak bespriccelnek a számba orvosságot a tűvel, hogy ne fájjon a műtét, azután várnak amíg elzsibbad a torkom, és csak akkor kezdik el a mandulámat kivenni. Mégis nagyon megszúrták a torkomat sok helyen, és mégis nagyon fájt minden, sírtam nagyon, ne hisztizzek, azt mondták. Kedvenc játékom az volt, hogy nyomtatott betűkkel kimásoltam a meséket a mesekönyvemből, és álmodoztam, egyszer én is írok mesekönyvet. Felolvasni is nagyon szerettem. Egyszer nagyon rossz voltam, hisztiztem, hogy reszelt kekszet kérek reszelt almával, és nem csinálom meg magamnak, és szegény mamám sírt, elmondta anyámnak, és akkor eltiltottak tőlük, egy idegen családhoz kellett járnom ebédelni, és hazaküldtek amikor már anyámék otthon voltak, borzasztó volt. Titokban találkoztam mamával, adott enni, és kávészemeket kellett elrágnom, hogy ne érezzék meg a leheletemen a kolbászt. Adott pénzt, de anyám megtalálta, és be kellett dobnom a levélládán. Vendégségek voltak este, és ha túl sok kekszet ettem, kikaptam, már azt sem tudtam, mit szabad, és mit nem. Másnap a sok edényt el kellett mosogatnom hideg vízben, mosogatószer nélkül.
Volt, hogy mama megsajnált, és titokban kiadogattam a szennyes edényt, meg a szennyes tornaruhámat, és kimosta helyettem, és visszaadta a kis-ablakon. Egyszer a tornaruha mosóvizébe kölnit öntöttem, mert a dorkó szaga benne maradt, észrevették, és százszor le kellett írnom, hogy többé nem leszek rossz. Németóra helyett néha beszöktem mamukáékhoz. Rájöttek, hogy az a család templomba visz, és ezért újra megengedték, hogy mamáéknál lakhassak. Végtelenül örültem! Nagyon-nagyon jó akartam lenni! Mindent jól csinálni, hogy
Soha többé ne válasszanak el…Ne legyen több sikoly! Ne kelljen többé úttalan utak rögös
emelkedőit taposnom lukas cipőmben, köröznöm csak céltalan, minél később érjek haza.
Haza? Hát mi volt nekem az otthon?
Kati nagynéném egyszer ki akart ugrani az ablakon, ezt elmondani is lehetetlen…
Nem tudtam folytatni az emlékezést a borzalomtól. Ahogy ott lógott két lába fennakadva az ablakpárkányon, teste kívül, és én lebénulva álltam, mamát hívtam azután , amikor végre meg tudtam szólalni úgy, hogy hang is jöjjön ki a torkomon. Tata odamankózott, mami is, én is, és húztuk vissza, húztuk és húztuk, mígnem bent volt már egészen. Sírtunk csak mindnyájan…
Kati lehülyézte édesapját, ő pedig meg akarta ütni a mankóval.
Megpróbáltam visszaemlékezni szép dolgokra, PL: amikor hanyatt feküdtem régi pici házunk kis kertjében a fűben, s a frissen leszakított illatos paradicsomba haraptam, csorgott leve az arcomon. Egyszer kékítőt tettem a töltőtollamba, egyszer meg haj-hamvasítót, hogy szépen írjon.(Nagymamámnak gyönyörű hófehér haja volt, arra kellet egy-egy pici hamvasító néhanapján.) A Nap belesütött szemeimbe, szikrázó színes képeket láttam, mint a kaleidoszkópban, ami máig kedvenc játékom gyermekeknek. Ahogyan sétáltunk mamu testvéréhez mamukával a” Körözs alatt”, szomorúfűzek hajtották ránk fejüket, levelükkel simogattak. A pici vályogház kemencéje és az almárium,
rajta illatos birsalmák sorakoztak. Élt még mamikám kilencven éves anyukája, és én hittem, mama száz évig fog élni, és én-nálam fog lakni, férjemmel mindenben kiszolgáljuk, és ő csak pihen, és sétálni visszük erdőbe, és mindent megkap, amit csak kíván. Az unokáimnak pedig ugyanolyan jó nagymamájuk lesz, mint ő, és gyermekeimnek nagyon jó édesanyja leszek.
A fal felé fordulva heverőmön fekve csillogó „aranyakat” kapartam ki a falból, a beázás foltjaiban állatokat láttam. Elterveztem, milyen ruhákat adok gyerekeimre, ha az Északi - sarkon dolgozunk, a trikótól a bundáig, sorra vettem minden ruhadarabot, még színüket is elképzeltem, mintájukat, anyagukat, mindent.
Tatukámmal néha lementünk a templom előtti térre, s ott lestük, vagy az erkélyen, hogy apu részegen dülöngél haza, lámpavasakba kapaszkodva, ki-kiesve az úttestre, s egy este megint szörnyűség történt: apu ordítva betörte a vitrinablakot, üvegcseréppel felvágta anyu és az én csuklómon az eret, az ablakon kiabáltunk ki segítségért, rendőrért, mentőért, elvitték aput, de hamar visszaengedték. Még aznap éjjel leíratta anyuval, hogy hajnal háromkor lelövi tatát, mamát, Katit, anyut, engem, és önmagát. Elaludt, s mi óvatosan átszöktünk a munkásőrségre segítséget kérni, befogadtak, de reggel visszaküldtek, csak a pisztolyt vették el. Apu rálépett tatu egyetlen lábára, ágyban nyögött szegény, s nekem kellett vigyázni rá.
-Tata, ne halj meg, ugye nem halsz meg- sírva hajtogattam, rettenetesen féltem.
-De meghalok, kisonokám, nem akarom már ezt…
-Mi lesz velem, én szeretlek, tatukám!
Úgy hittem, én egy szörnyszülött vagyok, mert esténként elképzeltem, hogy egyszer apám és anyám utaznak együtt vonaton, a vonat kisiklik, ők meghalnak, én intézetbe kerülök, és ott jó leszek, és mindenki nagyon szeretni fog, és a tanítónéni örökbe fogad, és jobban fog szeretni, mint a saját lányait, mert én jobb leszek, és minden munkát elvégzek rendesen…

Nehéz a múltidézés. Mondták sokan, ne írd azt a naplót, Judit, belebetegszel! Viszont én úgy érzem, ha meg tudom írni, el tudom fogadni, akkor túljutok a nehezén, előre szeretnék menni, s óriási kövek állják utamat, nem látok mögéjük, megtorpanok, átmászni nagyon nehéz lenne, de ha kis darabokat hasítok le belőlük, elhordom őket, nyitott utam lesz jelenhez, s kissé később: jövőhöz is! Bár öreg, beteg vagyok, tanulok, írok, az élethez kell többek között ez is.
Visszatérek gyermekkoromhoz.
Nemsokára ismét költöznünk kellett. Az új lakások egymás mellett voltak, mamáékkal mi az egyszobásba, anyámék ketten a kétszobásba. Általában egy héten egyszer jött anyám látogatni, leszidni mindenért. Nagyon féltem szüleimtől, és attól, hogy ha rossz leszek, át kell költöznöm hozzájuk, hiszen nagyon kevés volt mamáék pénze. Ezért cipekedtem boltból, piacról, ahol már alkudni is megtanultam. Mostam is, a teknőbe a ruhákon a mosófazékban felforralt víz gőzölgött, leöntve barna káliszappannal, lúggal, és legvégül az öblítővízbe a fehér ruhákat kékítővel tettük hófehérré. Nem szerettem mosószappanra cserélni a gyűjtögetett avas zsírt, féltem attól a bácsitól ott lent a büdös, zsíros pincében a félhomályban. Mosó-szapannal mostunk hajat és lábat, szódabikarbónával fogat, és ecetes vízzel öblítettük le hajunkat hajmosás után, hogy fényes selymes legyen és kimenjen belőle minden szappan.
Hajat mosni mama segített, és egyszer ő azt mondta, hajtsam előre a fejemet, de én hátravetettem, és belefolyt nyitott számba a feloldott szappan, szegény mamukám úgy megijedt, hogy megehettem ott a kádban az egész tepsi épp kihűlt túróslepényt. Több agyi embólián átesett Kati nagynénémet megerőszakolták, és nem szólt, egy kisleányt és egy kisfiút szült, a kisleány meghalt. Ettől kezdve még több munkám lett, babapelenkázás, öltöztetés, fürdetés, orvoshoz vinni, nehéz volt nagyon. Azt hittem, most már mama őt szereti jobban. Tatával lejártunk a sarki padra, és ő gyakran odaszalajtott emberekhez, kérdezzem meg, nem bajai véletlenül? Így tett szert beszélgetőtársra. Sohasem zártuk az ajtót, így esett meg az a történet, hogy a fölöttünk lakó véletlenül benyitott, és tata éppen a bejárat előtt nyomott el mankóval egy szúnyogot a mennyezeten, szegény ember meg azt hitte, le akarja ütni, és úgy elkezdett ordítva rohanni fel a lépcsőn, hogy a két kanna szén csak úgy dőlt kifelé kannáiból. Hiába volt mamámnak a sok szép szava, tata csak gyártotta a mennyezeten a véres szúnyogtetemeket. Szipka szurkálót meg a söprűből kellett kihúzni, ez volt az én feladatom.
Amikor anyám megint egy büntetésből eltiltott mamukáéktól, náluk kellett laknom. Szörnyű volt! Át akartam mászni az erkélyen, vagy kibontani a falat a cserépkályha mögött, a kis-ablakon pedig ki is másztam. Egy gumibaba lófarkával kopogtam át a falon, meglátszott a helye, ezért is nagyon kikaptam. Egyszer egy ismerősével anyámnak boltba kellett mennem, jött szembe mamikám, és én ijedtemben lehülyéztem. Soha nem bocsájtom meg magamnak! Ez borzasztó!! Féltem nagyon a sötét kukatárolóban, ezért, az első emeleti pihenő aljában kiöntöttem a szemetet a földre. Anyám ehetetlen ételeit pedig kiöntöttem az ablakon.
Csavarogni kezdtem egy lánnyal, és azt hittem, ha kabátot cserélünk, nem ismer meg senki.
Elkaptak, és megint büntetésből százszor leírni, hogy jó leszek…
-Judit, te vagy a legrosszabb lány a világon! Mit csináljak veled??? Kövér disznó vagy, mulya, semmirevaló, az életben soha nem leszel jó semmire, mint az apád, csaló, hazug, gyilkos leszel, kígyót melengettem a keblemen!!! Lusta dög vagy, soha nem lesz férjed, soha ne verjen meg az Isten egy gyerekkel!!!-
Rettenetes átok volt ez. Soha nem hevertem ki! Melyik keblén melengetett ő? Mikor? Én soha nem hívhattam fel barátnőt, engem sem engedtek fel játszani valakihez, nem volt szabad az utcán beszélgetni senkivel. De mamáékhoz végül visszaengedtek, előtte még ajtókat kellett lemosni, és játékom egy kaucsukbaba volt, és könyvek. Egyszer apám a kedves könyvem kemény hátlapjából kivágott karikákat a villanykapcsolók köré, pedig én nagyon vigyáztam a könyveimre, kincseimre.
Ha előbb port töröltem, s utána söprögettem, az volt a baj, de ha fordított sorrendben csináltam, az volt a baj.
Szegény beteg Kati nagynéném is egyszer könyveimet a szennyes-vizes vödörbe dobta, pokoli volt az az érzés.
Nyolc éves voltam, amikor apámék elváltak, és apám Kecskemétre költözött. Anyám elcserélte kisebbre a lakást jó távol a mamáéktól, ez jó volt! Néha mama rám parancsolt, látogassam meg anyámat, és volt, hogy be sem engedett, a kis-ablakon át szidott, hogy hogyan nézek ki, stb, és hazaküldött, hogy dolga van. Elcsábította egy házaspár férj tagját, és hiába írtak neki a nagylányai esedező levelet, hogy engedje vissza apukájukat, ő még azt sem hagyta, hogy meglátogassák egymást. Abbahagytam a csavargást, otthon dolgoztam és tanultam, tatával sakkoztunk, kártyáztunk. Mindig tata nyert, de csalt is, és én mindig elhittem. Ha esetleg mégis nyertem, százszor utánaszámolt, magyarázott, káromkodott, azután fütyülve játszott tovább. Leengedtek az udvarra, elébe jártam mamának a gyárhoz, hazafelé cipeltem amit vettünk, tatával jártunk a ház melletti padra. Éles fehér törmelékkővel volt felszórva a fű melletti kicsike tér a paddal, ha elestem az elkuncsorgott mankókkal féllábon ugrándozva, bizony nagyon komoly sebeket kaptam. Egyszer mama diannával leöntötte, elájultam.
Nagyon vágytam egy gumiból készült kicsike néger babára, hosszú fekete hajjal, hogy fésülgethessem, nagy fogadkozásokra mama megvette. Volt hát egy kicsi nyugalmasabb időszak, hogy tanulgassam: mi a jó és a rossz, a fekete és a fehér.

A cikket írta: Áné Ági

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. május 27. 12:40

megtekintés Válasz erre: Laura - 2010. május 26. 21:50

Ági! Semmi ne maradjon benned! Semmi.
(Valahol jó ez a net, nem láttad közben a sokszor összecsapott kezeim, ahogy az arcom elé kapom olvasás közben. )

DRÁGA Laura!!!!!!!! Köszönöm!!!!!!! Szeretettel. Ági!!!
2010. május 26. 21:50
Ági! Semmi ne maradjon benned! Semmi.
(Valahol jó ez a net, nem láttad közben a sokszor összecsapott kezeim, ahogy az arcom elé kapom olvasás közben. )
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: