Lélekvesztő (útvesztő) kisregény 3.
Látogatók száma: 31
3.fejezet: Árnyak és fények
Bizonyos vagyok abban, hogy valamit megéreztek, mert hazajöttek a munkából, hogy engem megnézzenek. Szégyenlősségem nem engedte, hogy megmondjam, miből tudom, de szóltam, hogy ma szülni fogok, és két órakor kezd rendelni a nőgyógyász, egy órára megyek oda, hogy ne kelljen sokat várnom. Visszamentek, de éreztem, hogy nemsokára jön anyósom, mert apósom szól neki. Úgy is lett. Mindenáron azonnal a kórházba akart vinni, de én makacs voltam. Így hát várakoztunk a tömegben az orvosnál, nem szóltam, hogy sürgős. Végre bejutottam, s az orvos négy ujjnyira nyitott méhszájam miatt azonnal mentőt akart hívni,
de én a férjemmel, taxival akartam menni. Mire hazaértünk négykor, párom is otthon idegeskedett, még egyszer lemosakodtam, és jött a taxi, csak kézbe kellett venni a régóta előkészített táskát, s lehetett indulni. A kórházban burokrepesztést végeztek, azonnal jöttek az erős, görcsös fájások, de még sétálhattam, letusolhattam a beöntések végeztével. Kértem férjemet, sétálgasson velem, amíg engedik, de ő nem bírta látni szenvedésem, s elment.
Leborotváltak, s felkészítettek, hogy lehet császármetszés, mert eklampszia fenyeget.
Amikor hánytam, megvizsgáltak, s azt mondták, eltünt a méhszáj, már késő lenne a császármetszéshez. Este huszonkét órakor vákumos műtéttel megszületett Ria lányom.
Érzéstelenítés nélkül rengeteg orvostanhallgató jelenlétében a gátmetszést és repedést összevarrták. Pokoli hosszú szenvedés volt. Mivel nem tudták, honnan vérzek még, felpányvázott lábakkal szétterpesztve otthagytak, az orvos elment vacsorázni. Mivel nem volt gumilepedő, egy csörgős, ragadós nejlondarabot tettek alám, s mert lepedő sem volt, egy végig-gombos hálóinget tettek rá, és mert vatta sem volt, egy durva barna köntöst tettek lábaim közé. Így feküdtem sokáig, s a visszatért orvos végre leakasztotta lábaimat, s mert nem volt vérnyomáscsökkentő, vízhajtót adtak. Legalább háromszor elmondták, hogy csoda, hogy élünk, és hogy ez nagyobb műtét lett, mint egy császár. Később villanyoltás volt, s a szülésznő keményen megkért hármunkat, hogy hagyjuk őt aludni, ne beszélgessünk. Az átvirrasztott nehéz éjszaka után nem találtak ágyat, s egy sodronyos hordágyon kitoltak a folyosóra, ott mindenki előtt kellett ágytálat kérnem, hiszen dolgozott a vízhajtó. Végre kaptam ágyat, letérdelve bepakoltam szekrényembe, majd kicsit később elindultam tusolni. A tusoló ajtaját kinyitva megcsapott a forró fehér gőz, és elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy egy nővér rám kiáltott: Mikor szült?! – este tízkor – Akkor ne fetrengjen itt a földön!
Otthagyott. Hamarosan megkaptam az én kicsikémet, de nem akart szopni. Szidtak, hogy éhen akarom halatni kislányomat, ordítoztak velem. Fények és árnyak: az én kincsem, és a szörnyűség, ami körülvett. Alig tudtam fejni, begyulladt a mellem, csupa vérző seb volt a bimbója, és mindenért csak szidtak a nővérek. Hazamenetelkor késett a férjem, mert a lakásban csőrepedés miatt térdig állt a víz, azt takarította, de nekem is vissza kellett két óráig feküdnöm, mert kiderült, azért voltak olyan nagy fájdalmaim, mert egy bennfelejtett varrat begyulladt, s azt tépték ki. Otthon végre minden csodálatos volt, állandóan sírtam a boldogságtól, pedig amikor kijött a gyermekorvos a védőnővel, mondta, hogy a két kulcs-csontja eltörött a babának, de ne ijedjek meg, csak tornáztatni kell. Lassan felszívódott fején a vákuum okozta hatalmas daganatféle is, már kerekedett fejecskéje, csodás kék szemű, szőke, ötvenöt centis, három és fél kilós újszülött volt. Nem volt könnyű az első két hónap, de mi nagyon boldogok voltunk! Férjem mindenben segített, és egyre könnyebb lett, de én még sokat sírdogáltam, azt hittem, a gyengeségtől – fáradtságtól. Kis Riácskánk egész éjjel aludt, nappal is sokat, ha ébren volt, sohasem sírt, nem ázott át pelenkája, nem böfizte le magát, tökéletes kisbaba volt, és egy évig beteg sem lett soha. Egyre erősebb, ügyesebb, okosabb lett, ahogyan az lenni szokott. Anyósoméknak nem tetszett, hogy az akkori gyermeknevelési könyvek szerint nem engedtem délelőtt kikapkodni az ágyból, délután volt a játék, a fürdetés ideje, amikor apa hazajött. Mindent együtt csináltunk a férjemmel, sétát, fürösztést, játékot, tornáztatást, pelenkázást, etetést, stb… Napközben kitettem aludni a dohos lakásból az udvarra, ha esett, a gangra. Anyagilag nagyon nehezen éltünk, de a napi gyümölcs és zöldség a kislánynak mindig megvolt. Szépen cseperedett, már kilenc hónaposan állt és beszélt, másfél évesen szobatiszta volt, szaladgált, és rövid versikéket mondott teljesen tisztán. Nagyon boldogok voltunk, és beterveztük második kisbabánkat, akire nem is sokat kellett várni, öthetes terhesen már fenyegető vetéléssel, nyitott méhszájjal vitt a mentő.
Nagyon megijedtünk, hogy őt is elveszítjük. Szigorúan feküdtem a kórházban, és azután otthon is nagyon vigyáztam magamra és pontosan szedtem a gyógyszereket. Nagyon nehéz volt, hogy kislányomat nem emelhettem fel. Férjem mindent megtett, amit nekem nem volt szabad. Nagyon nehéz volt a pokoli derékfájás, a forró nyár, a nagy súlyom, de nagyon boldogok voltunk, annak ellenére, hogy minden várandósságom alatt szextilalom volt.
Hetvennyolc nyolcadik hó nyolcadikán a klinikán megszületett kisfiam, Gyuri.
Ria lányom boldog volt velünk együtt, segített nekem már ilyen kicsi korban, Gyuri pedig éjjel – nappal sírt. Örökké éhes volt, pedig rengeteget evett, ivott, pelenkája rendre átázott, felesleges ételt mindig kihányta, állandóan öltöztettük. Hulla fáradtak voltunk, már ülve is aludtunk. Kisfiam gyarapodott, semmi testvéri féltékenység, lassan belerázódtunk abba, hogy
fiunk teljesen más egyéniség. Másfél évig még abban a penészes lukban éltünk négyen,
de megoldottunk minden gondot valahogyan. Egyszer csak mondja férjem, hogy neki minden álma, hogy trolivezető legyen, és fel akar menni Pestre négy hónapra, hogy elvégezze a tanfolyamot, ami január másodikán kezdődik majd. Rettenetes döbbenet fogott el, őrült félelem. Azt hittem, soha egy napra sem válunk el egymástól, de nem akartam útját állni.
Sajnos depresszióm nagyon súlyossá vált, alig tudtam a családot ellátni. Decemberben kaptunk lakáskiutalást egy másfél szoba étkezős panel lakásba a kilencedik emeleten, és tíz napot kaptunk a beköltözésre és a régi lakás felújítására. Pénzt kölcsön kérve, két beteg gyerekkel, jégen – hóviharban egyetlen segítséggel költözködtünk, majd gyalog, babakocsit tolva, Riát cipelve naponta visszajártunk festeni – mázolni. A használt babakocsi összeszakadt egyszer, egy kedves ember behívott meglátván, s megjavította. A karácsonyt az új lakásban nagyon betegen, becsípődött derékkal, félelemben töltöttem. Anyósomék kitalálták, hogy ( mivel
Sógorom is ugyanoda utazik, amelyik tanfolyamra férjem ) költözzek össze sógornőmmel az ő lakásukban, ketten könnyebb lesz talán, bár ott is volt egy négy éves kisfiú és egy két éves kislány. Akkor anyósomék is naponta egy helyen mindannyiunkat meg tudnak látogatni, és ha baj van, segíteni. Bizony sógornőm aludt tízig, s mivel hálás voltam a befogadásért, hajnalban mostam fel helyette a lépcsőházakat, mert ő házfelügyelő volt, és gyermekeit vittem óvodába megetetve, felöltöztetve, saját gyerekeimet ellátva. Délben mentem az ebédért, délután pedig minden második napon hazacipeltem a hat személy szennyesét, s míg kimosta a gép, kiszellőztettem, port töröltem, felmostam, postát átnéztem, azután visszacipeltem a vizes tiszta ruhákat, és a kádban pelenkát mostam. Este tizenegy lett, mire ágyba kerültünk kimerülve. Kéthetente hétvégére hazajöttek a férfiak, újra bevásárlás, mosások, főzés, és Gyurikám csak sírt , hogy „ ÉN NEM LAKOK ITT! „ . Éjszakai orvosi ügyeletek a gyerekekkel, és rosszabbodó szex gondok, és az érzés, hogy én ezt nem bírom ki…
Amikor eltelt ez az idő is, még két hónapig bírtam, azután kórházba kerültem százhárom napra. Szörnyűek voltak a gyógyszerek, alig láttam gyerekeimet, és ugyanabban az állapotban
hazaküldtek.
Otthon kín-keservesen elláttam a családot és a lakást, és mivel letelt a gyes, hamarosan ki kellett találni, mi legyen velem. Nem bírtam volna a gyári munkát, a gyerekeket óvodába hordani, a házimunka terheit. Apósom szerzett bedolgozói munkát, otthon fémcsipeszeket szereltem össze. Nagyon keveset kerestem nagyon sok munkával. Állandóan rosszul voltam,
fájt derekam, nyakam-vállam, pokoli nehéz volt minden. Gyerekeim nagyon okosak voltak, bennük leltem sok örömöt. Rengeteget meséltem nekik, játszottam velük, kislányomat készítettem fel az iskolára.
Időközönként verseket és novellákat írtam életem részleteiből, álneves szereplőkkel.
Most megmutatok néhányat:
LECKE
Fájdalmaim fekete falakba fúródnak
Itt ennek a kavicsos Dunának vízmosta
Partján iszom ezt a rút vizét könnyeimnek .
Bimbót bontott a félelem jégvirága.
Öntöztem könnyeimmel.
Só marta árkok arcomon.
Riadtan repes a gondolat.
Hideg szavaktól fagyott fények.
Csend kemény fala köztünk.
Szájam szélére ragadt a mosoly.
Mint ködben tévelygő madár verdes a szív.
Megbénult mondat botlik nyelvemen.
Vaksi remény téved be néhanapján.
Fogaim közé szorult a hangom.
Sötétben matató árny a lelkem.
Indák tekerednek rám orvul.
Gyökerek kötik gúzsba lábamat.
Ki akarom ásni ezt a paréjt.
Tátongó sebek szakadnak föl.
Gyomlálok kifulladva.
Temetetlen gödrök mélyülnek.
Zuhanok.
Torkomban földgöröngyök.
Cigányútra szalad a tétova szó.
Felköhögöm a félrenyelt pánikot.
Menekülés görcse feszül gyomromban.
Remegő ujjaimat papírhoz szelídítem.
mert már megtanultam
túlélem.
ÚJRAKEZDÉS
A távolság, ami falat épített közénk,
Megbénította nyelvemet, nincs helye
Beszédnek többé, meglepetés e némaság,
Itt vagyok egyedül két lépésre tőled
Nem látsz és nem hallasz engem.
Félek így magányosan, csendben,
Mélységes sötétben várok. …
Felbomlottak bennem elvetélt szavak,
mint eljegelt gyulladások megfagytak,
szétoszlottak lelkemben, megkövültek,
hétrét görnyedve hordoztam őket, ám
mint begyűlő darázscsípés
felduzzadtak bennem a szavak,
mit tegyek, hisz szétszakítanak.
Mint megkelt tészták alacsony vájdlingból
túlcsordulnak megnyíló szájam szélén,
mint vér buggyan ki a fogak résén
lecsöppennek vibráló ujjaimon
mint túlérett őszibarackok és
szétfolynak ezen a papíron, elöntik
mint megáradt vizek törnek át gátakat
megkapart sebek ha fölfakadnak
bennem a szavak megdagadtak
mit tehetnék, szétfeszítenek…
elindulnék, hogy megkeresselek.
GYÁSZ
Lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
Felfalták saját fényüket
tömjénes nappalok.
Halkan, komolyan mint a nagyok
megnyugodni csak szépen,
míg el nem fogynak a hajnalok
ezen a néma égen.
Halált fogantat minden éj
szétfoszló életeddel.
Úgy mentél el mint bíbor fény
mikor mélyül a reggel.
Csendben, komolyan mint a nagyok
lehiggadni csak szépen
míg meg nem halnak a hajnalok
a föld -fekete égen.
S lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
s felfalták önnön fényüket
dermesztő nappalok.
1972.
Halott hexameter
Baj szava, bú jaja, sírdal szólal: ó, soha többé
Fojtogató fekete földszag: fagy-fényed a földé
Hiába minden ha vége: jaj, nem élhet senki örökké
1973.
Alázat
Rázd le magadról
mint kivert kutya a vizet
a terhed
S ha üressé vált
mint a kép helye a falon
a szíved
Hajtsd le fejed
mint letarolt mezőn a kalász
hogy újrakezdhesd
Alternatívák
lehet hogy fára kéne mászni
lehet hogy falra
lehet hogy jobbra kéne menni
lehet hogy balra
lehet hogy megfordulni kéne
mielőtt föl
csak ki kéne jutni végre
a gödörből
_._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._
ha…
ha nem húzna a mélybe az örvény,
ha nem süppednék iszapba térdig,
ha nem fonna be hínártekervény,
kiúszhatnék a túlsó partig…
JÁTÉK A GONDOLATTAL
Valaki vár rám
Valaki rám vár
Vár rám valaki
Rám vár valaki
Vár valaki rám
Rám valaki vár
LEVÉL
Kint szél tépi a fákat
A fényre éj zuhan
Álmokat szaggat-rángat
Az esti szélroham.
A szobában csak a tollam sercen néha
A tiszta fehér papíron
Vigyázatlan zaja végigfut a néma
Titok őrző falakon
Emlékek villanófénye
A szemgödröm mögött
Fagy-fényben csillogó béke
A jéghegyek között
Gondolatfoszlány agyamban
Mint szélütött bénult nyelve
Riadtan visszatorpan
Béklyóktól megkötözve
Torkom bilincséből a hang
Zihálva menekülne
Fejemben félrevert harang
Kisiklott mondatok terhe
A távolság oly nagy közöttünk
Mint csillagok messzi fénye
Meglepetés a fénysugár
Ebbe a mély sötétségbe
CÍM NÉLKÜL
Sikoltoztál, mert szavad nem értették, s
sohasem értetted meg magad.
Felzokogtál, mert bőröd felsértették, s
korbáccsal verted holtra magad.
Elsirattad, hogy tetted megvetették, s
titokban szembeköpted magad.
Őrjöngtél csak, hogy léted nem szerették, s
halálosan gyűlölted magad.
Esdekeltél, hogy lényed megkeressék, s
drágán adtad magadnak magad.
Nos ám minek ez a sok szöveg, tessék, s
Add oda szeretettel magad!
( S ) írásaim:
KÖNYÖRGÉS
Ki véd meg engem önmagamtól,
Ki szabadít meg álmaimtól,
Ki hoz rám szelíd, békés álmot,
Ki veszi le rólam a hámot?
Ettem a keserű pirulából,
Repetáztam a méregpohárból,
A csapdákat el nem kerültem,
A gödrökben sorra megmerültem.
Megvédesz-e hát önmagamtól?
Megszabadítasz álmaimtól?
Bocsáss rám nyugodt, csendes álmot,
S holnap felveszem újra a hámot.
Fejemet szépen a járomba hajtom,
S igámat ismét újra húzom,
Csak gyere elébem hogyha kérlek,
Nyújtsd felém kezed, hogyha félek…
Jézusom, nézz le rám, kérlek,
Esedezem, hogy segítsél meg.
Fohászkodom, hogy imámat halljad,
Tudom, velem vagy, ez ad nyugalmat!
1970. december 23.
Akkor,
Azon a napon
Mikor a kiöregedett kötéltáncos
beállt célpontnak a késdobálóhoz
Azon a napon
Mikor a megvénült bohóc csapzott arcán
festékbe martak a könnyek
Azon a napon
Mikor az állat szelídítő szívében
késpengeként megállt egy szó
Azon a napon
Minden jegy elkelt
_._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._
Egy gondolat
Szájam szélére szökött szavak
szelíden szertefoszlanak
Mélyen beásott fehér falak
keményen eltaszítanak
6, Innen fentről fogják már a kezemet
5, Innen fentről mély gödröket temetek
4, Onnan fentről nyújtják már a kezüket
3, Onnan lentről nem látom a szemeket
2, Innen lentről nem kápráztat képzelet
1, Innen lentről nem látni a fényeket
Út
__________
Hívnak
Felhevült fájó testtel
felkelek mégis kínnal,
forró arcomon könnyel,
félve, fájdalmaimmal,
döféseitől égve
elindulok a fénybe,
szemembe kések szúrnak,
agyamba nyilak fúrnak,
mégis: ha sír a gyermek
mégy, mint akit emelnek!
TESTVÉREK??
Judit tizenhat éves volt, Endi négy éves. Judit egy hete tudta meg, hogy van egy féltestvére. Nagyon izgult a találkozástól. Az anyukájától való találkozástól még jobban. Az apjától pedig félt, vajon iszik - e még, milyen lesz ez a tíz nap. A légszomj csaknem megfojtotta….
Jól teszi-e, hogy elmegy? Apja kb. évente négyszer íratott neki levelet a titkárnőjével, még az aláírása is gépelve volt. Öt éve nem látta, karácsonykor üzenet nélkül egy szedett - vedett csomag. nem is írta bele a szülinapot sem.
Az egyszerű, nagy-kontyos őszülő asszony meghagyta, négy órára kell az óvodába menni Endiért. Judit mosogatott apja szigorú utasításai szerint.
Azután megérkezett a rég nem látott nagypapa, apjával beszélgetett, Judit csak ott ült félve, mert a dísztálat használták hamutartónak, ittak, a papa távozása után Judit igyekezett takarítani, szellőztetni, de ekkor már apja őt kérdezgette, oktatta kínosan, és közeledett fél négy. Valahányszor figyelmeztetni merte apját, az durván rászólt. Rettenetes érzések kavarogtak a lányban. Végre elindultak, jó lett volna apjának egy kávé, de nem mert szólni. Endi szép kisfiú volt, szőke és kék szemű, mint Judit, s egymásra meg az apjukra hasonlítottak.
Endike szemeiben ott volt az az állandó készenléti rémület, ami Juditéban.
Nehéz tíz nap jött, a kisfiút minden raccsolásáért leszidták, pedig szegény nem tehetett róla. Szíve szakadt meg, hogy még egy gyermeknek úgy kell felnőnie, mint neki. Minden ez utáni levelében kérdezgette öccséről apját, de semmi válasz. Férjhez ment és kérte, küldjék el hozzájuk nyaralni, semmi válasz. Kérte, hadd írhasson Neki levelet, nem jött válasz. Eltelt húsz év, és véletlen megtudta, édesanyja halála után a fiú felakasztotta magát, meghalt. Egy gyermek fényképe maradt Juditnak, Elképzelte féltestvére serdülőkorát, ifjúkorát, a halálához vezető utat. Rettenetes volt. A fiatalasszony már két gyermeket nevelt, de érezte, neki is ez lesz a sorsa. Hiába húzza-halogatja, a bélyeg rá van sütve, nincs menekvés. Nem tudott szabadulni az elátkozott sorsától, a múlt poklaitól, a jelen súlyától, a jövő rettegéseitől. Félelem és mosolygás volt a sorsa.
Egy nap a remény
Neske negyven éves volt. Két hete véletlenül tudta meg, van még két féltestvére. A fiú tizenkilenc éves és nem érdekli csupán a járgány. A lány huszonegy éves, és azonnal le akar utazni, hogy megismerkedjenek. A nő gyerekei két - két évvel idősebbek. Ők sem
akarnak itt lenni a találkozáskor. Nesi új testvérei sem tudtak létezéséről.
Az asszony nagyon izgult, betegen, kevés rokkant-nyugdíjából hogyan bírja majd a vendéglátást vajon. Délre ígérkeztek, talán zöldborsós raguleves és sajtos tészta jó lesz, a beszélgetéshez kóla, ropi, édes aprósütemény. Vártak és vártak, három óra
lett, mire megérkeztek. Kati hozta az élettársát is. Csak beszélgettek és beszélgettek, állandóan hívta őket ebédelni, de nem ettek, nem ittak, fényképeket nézegettek, meséltek és örültek egymásnak, ígértek levelezést, telefont, újabb látogatást.
Nesike kérte, maradjanak éjszakára, van külön szoba, vacsora, reggeli, Kati talán egy hétig is maradhatna, de menniük
kellett. Nehéz volt a búcsú, sírtak. Nehezen tudott megnyugodni. A zaklatottságtól nem tudott elaludni, pedig halálosan fáradt volt. Tíz órakor telefon cseng: Kati anyja ridegen szidja, hogy egy anya hogy lehet ilyen, a gyerekek éheztek, szomjaztak, szendvics kellett volna, és a fiú cukorbeteg, fel kellett volna bontani a diétás üdítőket amiket hoztak, és az útravalót rájuk kellett volna erőszakolni, és biztosan nem is vagyok annyira beteg és szegény, és nem látták a heget ahol az apánk felvágta az ereimet, és Neske csak sírt és sírt szakadatlan. Nem értett semmit, nem tudta mit mondjon, mit tegyen ezután. Másnap csomagot adott postára diétás üdítőkkel, levéllel, könyörgéssel, zárójelentésekkel. Soha többé nem jött válasz.
Egy este és egy nap
Barbara és féllábú nagypapája a templomlépcsőn ülve félve leste, mikor, hogyan jön haza apu. Jött már nemsoká, dülöngélt, elesett, a lámpavasakba kapaszkodva körözött körülöttük, végre eltünt a kapujukban.
Rettegve mentek haza, tata nagy-nehezen felmankózott a második emeletre. Klári nagynéni, a súlyos beteg, rémületében megint ki akart ugrani az ablakon. Mamuka sírt. Gyorsan, halkan lefeküdtek, Éjfél körül rettenetre riadtak fel.
Apu ordítozott, anyu sírt, tört-zúzott apu, a betört bútorüveg darabjával felvágta anyu csuklóját, azután Barbaráét is egy kicsit.
Mamuka és tatuka az ablakon kiáltozott ki hogy segítség, mentőt - rendőrséget hívjanak, Klári szörnyű állapotban volt. A rendőrök fél óra múlva visszahozták aput, csend lett, apuék halkan megegyeztek, hogy hajnali háromkor apu lelövi a munkásőrpisztollyal először anyut, azután sorban Barbarát, és mindenkit és a Tiszába ugrik. Mamáékkal némán kilopództak, elmentek a munkásőrsére,
reggelig ott vártak, azután azt mondták, hazamehetnek, anyu él, apu nem emlékszik semmire. Barbara nem mehetett iskolába, nyolc évesen neki kellett vigyázni tatára, Klárira, mamának dolgozni kellett mennie. Iszonyúan félt: -Tatus, ne csukd be a szemed, tata, ne halj meg, ugye tata nem halsz meg, ugye nem hal meg mamuka,…— A borzalom lassan lecsendesedett, megkopott, tilos volt erről beszélni, Egy nap megint eltelt.
FELTÖRŐ EMLÉKEK
Őszi nagytakarítást végeztem éppen, miközben kezembe akadt a bot. AZ a bizonyos, henger testű, fekete,réz oroszlán fogantyújú bot.
Szinte megmozdult, szinte megszólalt tenyeremben. Késztetést éreztem, menjek boltról – boltra szidolt keresni, bútortisztítóval kifényeztem henger rúdját, a gumi talpát tisztára töröltem, s elhatároztam, kiteszem díszképpen jól látható helyre, de a kezem ügyébe, mert sajnos már én is gyakran botra szorulok, Tatukám kedves botja lám negyvenöt év után előkerült a sutból, életre kelt. Valódi bambusz, nagy kincs volt tatának, és nekem is az.
Csak akkor használta , amikor felcsatolta műlábát , anélkül két mankóval járt . A hengerszárú mankókat sűrűn elkértem , hadd játsszak sántát , de ő azt mondta : „ te csak ne játszódj ezzel , kislyányom , addig örülj , amíg egészséges vagy … „ . A mankók hónaljrésze fehér gézzel vastagon be volt tekerve , ne törje fel a testét . Éjszakára a henger vázú műláb az ágya mellett állt , tetején elmaradhatatlan sapkája . Reggel , felkelés után kiült ágya szélére , s elkezdte pödörni nikotintól sárga bajuszát . Ilyenkor nem volt szabad hozzászólni , mert nem tudott válaszolni .Azután , még mindig csöndben , elolvasta a Bibliából a rongyossá olvasott , megsárgult Jób könyvét , majd elővette a dóznit , a henger alakú faragott faszipkát , és megsodorta első cigarettáját . „ Kis unokám, hozzál szurkálót „ mondta , s én sietve választottam a ciroksöprűből megfelelő szálat, kitéptem, és vittem neki , tisztítani a szipka hengeres üregét . – Na , levágtátok már a kenyerem héját ? – kérdezte , mert nem volt foga .
Tejes cikóriakávét reggeliztünk kenyérrel . De kiülnék én is az erkélyre , ahogy ezután tatukám kiült nézgelődni , levegőzni , szomszéddal beszélgetni . Néha , amikor jobban volt , lebátorkodott a sarki padra , lesve , jön – e valaki , akivel elbeszélgethetne . Én is mentem vele , hallgattam ezerszer történeteit , az orosz hadifogságról , a lovas finánc koráról , mindenről , ami viszontagságos életében történt . Néha elszalajtott dugiban TSZ – nyugdíjából lecsippentett pénzből fél deci szilvóriumért , s vehettem ötven filléres fagyit .
Lám, megtaláltam egy botot, s mennyi minden előbukkant az emlékeimből!
UTÓSZÓ
Néma sikolyok szaggatták lelkemet. Végeztem a dolgomat, miközben őrjítő kínokon mentem át. Néha leírtam, ezekből szedtem össze párat az imént. Némelyik vers az érzéseimről, a többi pedig valóban átélt pokol. Egyre több és súlyosabb betegség kínozott. Derekam állandóan és nagyon fájt, de akkor még csak azt derítették ki, hogy nyitott hátgerinccel születtem, és rendkívül ronda „S” alakú gerincferdülésem van, a forgómnál megcsavarodva. Gyomorsavam visszaáramlik nyelőcsövembe. És súlyos depresszió, melyet hipnózissal, csoportos és egyéni pszichoterápiával kezeltek. Volt két gyógy-kaparásom vérömlések miatt, és méhszájseb miatt plasztikai műtétem. Közben kiderült, hogy az állandó ülőmunkát sem bírom, ezért a csipeszek gyártását abbahagytam, s részben anyósomat ápoltam, és apósomat haláláig, részben napi négy órán át kávét főztem, amit kivittem a trolivégállomásra, ahol férjem eladta. Már nem volt munkaviszonyom. Más munkakörbe került férjem, s így elhatároztam, kipróbálom, hogy bejárónő leszek, az változatos a gerincemnek. Napi négy órát takarítottam, és még a saját lakásunk, meg anyósomé. Nagyon kemény három év volt. A harmadik évben szűnni nem akaró erős köhögéses nátha kezdődött nálam, de csak akkor mentem orvoshoz, amikor már egy-egy munkaidő alatt száz papírzsebkendőt elhasználva nem láttam könnyeimtől. Kiderült, minden pollenre, ételekre, gyógyszerekre, házipor-atkára, stb.-re allergiám négy keresztes. Ez mellé krónikus hólyaghurut is kínozott, a munkát abba kellett hagynom. Kilencvenkettőben befektettek gerincfestésre a neurológiára, ahol kiderült, két csúnya és nagy gerincsérvem, és egyéb elváltozások vannak. Megtiltották a hajolást, emelést, cipelést, futást, STB:-t. A gerincfestés annyira rosszul sikerült, hogy az embertelen fejfájásból, szédülésből kilenc hét alatt épültem fel. Sérveim nem voltak operálhatóak. Tehát most már a lehetséges bénulás tudatában, rokkantnyugdíjasan továbbra is saját lakásunkat én láttam el, s a családot. Rendkívül rossz anyagi helyzetben éltünk továbbra is. Küzdöttünk a gyerekek középiskolájáért. Rettenetesen féltettem gyermekeimet a betegségektől, hiszen mialatt férjem távol volt, kisfiamat háromszor operálták a fülével, kislányom pedig élet-halál közt volt az intenzív osztályon gégefedő gyulladással. Nagyon aggódtam, csak ki ne újuljon betegségük, mert azt a kínt ellenségemnek sem kívánom!
Nagyon komoly nőgyógyászati problémákkal küszködtem, szinte állandóan nagyon erősen véreztem, többször volt egészségügyi küretem csecsemőfejnyi myoma miatt. Ez erősen korlátozta, beszűkítette életemet.
Negyven éves koromban hasműtéttel eltávolították méhemet.
Két éve megtudtam, gyógyíthatatlan rákos vagyok, tumor áttétekkel. Hosszú, nehéz
küzdelem vár reánk. Morfium legerősebb dózisával élek. Nagy boldogságban a már végre
nyugdíjas párommal.
KETTEN MARADTUNK…
Tizenhét évesek voltunk párommal, esküvőre készültünk három év együtt-járás után, amit közös megegyezéssel szüzességben töltöttünk. Párom azt mondta, sokkal jobban szeret annál, semmint egy becsúszott terhességgel, bujkálással, hazudozással, félelemmel elrontsa. Ha először együtt leszünk, akkor úgy legyünk együtt, hogy boldogan várhassuk akár a babát is.
Mégis elhatároztuk, hogy számtalan okból, és mert változik a világ, gyermekeinknek megmondjuk hasonló esetben, hogy a mi lakásunkban nyugodtan együtt lehetnek, ha jól meggondolták, igazán szeretik egymást, és védekeznek.
Bizony a tizenötödik házassági évfordulónkon, húsvét szombatján tiszteletét tette az első udvarló. Természetesen ez leánykámnál még csak rövid tiniszerelem volt, de mi sokat beszélgettünk párommal, s megtartva elhatározásunkat, elmondtuk a gyermekeinknek,
mi az álláspontunk. Nagyon örültek annak, hogy ilyen páratlanul modern szülők vagyunk.
Megígérték, mindent ezután is meg fogunk beszélni, és azonnal szólnak, ha fogamzásgátló kell. Betartották ígéretüket, minden szerelmüket megismerhettük, nagyon boldogok voltunk. A vígasz mellett együtt sírtam velük a szakításoknál. Megszakadt a szívem nagy fájdalmuk láttán, hallatán. Nagyon jól esett, hogy fiam barátnője külön hozzám is eljött bizalmasan beszélgetni, és ha kórházban voltam, ott is mind meglátogattak.
Lányom tizenhét éves volt, amikor a nagy szerelem beteljesedni készült. Elmentünk orvoshoz, írt gyógyszert, mindent alaposan még egyszer átbeszéltünk, és magamra maradtam gondolataimmal. Kibővült családunk. Hamarosan reggel hálóingben találkozni fogok az előszobában egy fiúval. Este későn ketten jönnek haza. És még mennyi minden!
Néha pedig lányom aludt náluk, üres volt szobája. Tizennyolcadik szülinapján megengedtük, hogy a fiú ideköltözzön. Akkor még nem éreztük a búcsú szelét, csak próbáltunk hozzászokni, hogy öten vagyunk, ötre mosok – vasalok, főzök és mosogatok, pakolok és takarítok.
Nos, egyszerre csak elérkezett a napja, bejelentették, elköltöznek. Megbeszéltük, mikor akarnak menni, mit szeretnének magukkal vinni. Az első napok elteltek tervezgetéssel, hogyan is rendezkedünk be azután, fiamnak miképpen alakítjuk át új szobáját. Azután a költözködés, pakolászás félelme, majd megtörténte vette el fájó gondolatainkat, akkor még az öröm bujkált bennünk, hogy új életet kezdenek, és adja Isten, hogy jó döntés legyen, boldogok legyenek! Az érettségin túl volt lányom, sőt, az ötödéven is, és munkahelyét szerette, őt is megbecsülték. Amikor megpihentünk, s láttuk, jól élnek, jó helyük van, fiam is boldog volt velünk az új szobájában, akkor kezdtünk el szomorkodni. Este van, de a lány már nem jön haza. Vasárnapi ebéd kislányom nélkül. Mikulás. Karácsony lányom nélkül. Húsvét.
És születésnapok, névnapok, amikor csak felugranak látogatóba. A boltban mindig vettem kínálni valót, elvinni valót nekik, hogy ha váratlanul jönnek, legyen itthon. Legyen a kávéba tejpor. Tervezgetni próbáltunk, hogy majd este sétálunk, hétvégén kirándulunk, szabadság alatt elutazunk, milyen jó lesz, de betegségem miatt ezek a tervek dugába dőltek. Anyagilag sem ment volna. Nagyon nehezen jutottunk túl a bujkáló keserű hiányérzeten. Gondoltuk, talán majd eljegyzés lesz, esetleg esküvő, unoka, de egyik sem jött.
Hanem egy kislány jött, fiam párja. Egyre gyakrabban, egyre komolyabb lett a kapcsolat .
Hamarosan ők is bejelentették, elköltözik fiam is. Nagyon bíztunk benne, hogy boldogok lesznek. Elment végleg mindkét gyermekünk, mert sajnos időközben a három éves kapcsolata lányomnak megszakadt, sok szenvedés után véglegesen, és azt mondta, többé nem költözik haza, önálló életet él egyedül.
Eljött a szomorúság és a reménykedés ideje. S eljött az ideje annak, hogy kettesben sétáljunk, beszélgessünk, álmodozzunk és tervezgessünk, kialakítsuk jövendő életünket. Elérkezett az egymásnak szóló meglepik, a szeretet kimutatásának ideje. Napról – napra közelebb kerültünk egymáshoz, eggyé váltunk. Kimondtuk egymás szavait, gondolatait. Ismét fény és hit, öröm és boldogság lopódzott nehéz életünkbe. Érezzük azóta is, már tíz éve, hogy házasságunk örök összetartozás, ahogyan azt harminchét éve megéreztük, s három év múlva esküt tettünk rá, hogy jóban – rosszban együtt leszünk. Ha gyermekeink így boldogok, elfogadjuk a gyűrűs menyasszonyt kilenc éve, elfogadjuk, hogy nem lesz unokánk.
Hálával befogadjuk a fényt, ami a szeretettől beragyogja életünket, mert ez a legnagyobb ajándék, mit ember kaphat.
A cikket írta: Áné Ági
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nem is tudom mit írjak....
Kérlek, adj kis időt számomra, hogy lerakódjanak a gondolataim!
Nem felejtelek el. :)
Ma sikerült végig olvasnom Ági.
Nem is tudom mit írjak....
Kérlek, adj kis időt számomra, hogy lerakódjanak a gondolataim!
Nem felejtelek el. :)
Akkor most megpróbálom összefoglalni írásod mit váltott ki belőlem.
Sokszor csapkodtam itt arcomhoz a tenyerem olvasás közben. Csodálkoztam azon, hogy egy piciny gyermek mennyi minden megy keresztül. Koromból kifolyólag visszaemlékeztem saját gyermekkoromra is, így hol kisgyermekként, hol nagymamádként képzeltem magam bele a sorsodba. Olykor eltörpültek az én régi sérelmeim.
Ha azt mondom nehéz életed volt, nem lódítok vele. Ám tudd! Ezekre, amin te átmentél, nem is mindenki képes. Édesanyád viszont soha nem fogom megérteni. Bár nem is próbáltam. Nincs mentsége nálam. Bántani sem szeretném őt, de erre szoktam én mondani, vannak az anyák, és vannak a szülő nők.
Örömmel olvastam olyan szavakat is írásodban, melyeket rég hallottam.
Fájdalommentes napokat kívánok szeretettel neked!
Üdv: L
Szia, Ági!
Akkor most megpróbálom összefoglalni írásod mit váltott ki belőlem.
Sokszor csapkodtam itt arcomhoz a tenyerem olvasás közben. Csodálkoztam azon, hogy egy piciny gyermek mennyi minden megy keresztül. Koromból kifolyólag visszaemlékeztem saját gyermekkoromra is, így hol kisgyermekként, hol nagymamádként képzeltem magam bele a sorsodba. Olykor eltörpültek az én régi sérelmeim.
Ha azt mondom nehéz életed volt, nem lódítok vele. Ám tudd! Ezekre, amin te átmentél, nem is mindenki képes. Édesanyád viszont soha nem fogom megérteni. Bár nem is próbáltam. Nincs mentsége nálam. Bántani sem szeretném őt, de erre szoktam én mondani, vannak az anyák, és vannak a szülő nők.
Örömmel olvastam olyan szavakat is írásodban, melyeket rég hallottam.
Fájdalommentes napokat kívánok szeretettel neked!
Üdv: L