újabb események régebbi események további események
19:06
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
15:12
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
16:04
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
17:21
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

Szemünk fénye!... 4. rész

Látogatók száma: 50

Azt hittem már nem lehet elvenni tőlem semmit, hogy az életnek értelme van, és egyszerre rádöbbentem, semmi se lehet olyan fontos, nem számít, csak egyedül ő.

Mindössze két hétig tartott ez a pokol, mire visszakaptam a lányomat. Hazajöhetett végre, bár nem a saját lábán, tolókocsiban hozták, de itthon volt. Sorban jöttek a látogatók. Azok is, akik addig észre se vették, hogy létezik, álszent kíváncsiskodók, a rokonság. De hiába állták körül az ágyat, én tudtam, nekünk már nem segíthetnek, mert, ami ez után jön, megint csak ketten fogjuk megvívni, és akkor már nem lesz ott senki.

Mindig is egyedül voltunk, ketten a lányommal. Hogyan jutottunk el idáig, hogy csak most, a legnagyobb bajban kérdezik meg. Segíthetek?
Mindketten nagyon elesettek voltunk ekkorra már. Erre nem lehetett felkészülni, amilyen váratlanul jött, olyan tartósan jelen volt az életünkben. A gondom, hogyan fogom a lányomat helyrehozni, ápolni, felerősíteni, ugyanakkor a munkámat is ellátni, igen vegyes félelemmel teli érzésekkel töltött el. Tehetetlennek éreztem magam és végtelenül fáradtnak.

Szerettem a munkámat. Annak éltem mindig és szenteltem a legtöbb időmet. Soha nem voltam többet távol öt napnál, csak amikor szabadságra mentem. Tudom, hogy ez kritika is egyben rám, mint anyára nézve, de ez volt az igazság. Magamnak nem állíthatok valótlant. A mindennapi elfoglaltság adott erőt a túlélésre. Ez az új helyzet, ezt a biztos és állandó folyamatot vágta átmenetileg ketté, és aggódva néztem az újabb kihívás elé. Vajon képes leszek-e betölteni azt az anya-szerepet, amit korábban hiányosságokkal és feltételekkel végeztem csupán, kényszer szülte magányom mellett? Féltem.

Nem akartam ilyenekre gondolni, mégis benne voltak az agyamban és ez is bántott. De tudtam, képesnek kell lennem rá és meg kell minden tőlem telhetőt tenni, hogy sikerüljön.

A félelmem csak átmeneti volt, de elég ahhoz, hogy majdnem összeroppantson. És azt nem engedhettem meg akkor magamnak.

Nem, azt tudtam, semmi sem lesz már úgy, mint régen. Valami elveszett és ez nem marad következmények nélkül.

Minden megváltozott. A zárt, levegőtlen, fertőtlenítő szagú kórterem után birtokba vehette a kis szobáját, ahol rend, tisztaság, kellemes illat, és a tárgyai vették körül. Igen, itt meg fog gyógyulni. A legfinomabb kajákat fogom készíteni..., olyanokat, amiket szeret. (Ott, a kórházban enni se tudott, hiszen az étel, amit behozott a nővérke, számára szinte ehetetlen volt, ahogy elnéztem. Megpróbálta felemelni a kanalat. Erőtlen kezével a szájáig is alig tudta vinni. Kétszer is meggondolta a következő lépést, és mire eljutott volna odáig, hogy le is nyelje, már vitték is el a tányérját...
Ha fázott, mert kinyitották rá az ablakot, ha melege volt,... alkalmazkodnia kellett a többi beteghez, ami nem igazán ment neki. Nem értette, miért nem az történik, amit ő szeretne, hiszen ő beteg. A saját fájdalma, szenvedése megakadályozza abban, hogy megértő legyen a másikakkal szemben, akik szintén szenvedtek, de számára idegenek.)

A következő napok csak róla szóltak. Semmi se volt fontosabb, semmi se számított, csak egyedül, Ő.

Tudtam, hogy az elkövetkezendő napokban milyen megpróbáltatások elé nézek, mégsem gondoltam akkor, hogy nem fogom egyedül bírni. A szenvedései, a kórházban töltött idő, a vele történtek, a fájdalom szinte kibírhatatlanná tették. Éreztem, segítségre lesz szükségem, képtelen leszek elérni, hogy hallgasson rám, hiába a gyógyulása érdekében teszem. Akármilyen gyenge volt, fel kellett kelnie, elmenni a fürdőszobáig. (Soha nem ápoltam még beteget. Ha gyermekként át is esett a betegségeken, az ellenállása nem volt ekkora.) Mos fájdalmai voltak, meg kellett értenem mekkora erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy felkeljen és tegyen pár lépést. A csont és bőrre lefogyott, 35 kilós kis teste, görnyedt tartása nem hagyott kétséget afelől, valóban kínszenvedés az a pár lépés is. Felhagytam a próbálkozással, odakészítettem mindent, amire szükségem lehet, és az ágyban a legnagyobb óvatossággal lemosdattam tetőtől talpig. Akkor megláttam a hátát, ami tele volt felfekvéses sebekkel, a kis alsó testét, ami élő eleven piros hús volt a hosszan benne felejtett nemtörődömség következményeként. (Úr Isten mit tegyek! Erre nem készültem fel.)

A tehetetlenség jelei kezdtek eluralkodni rajtam, de ezt nem láthatta meg. Ápolónőre van szükség! Visszakaptam a lányomat, de hogyan? Csak az étkezésre vonatkozó tanáccsal láttak el, erre nem készítettek fel a kórházban. Ez már az én képességeimet meghaladta.

Reggel az első dolgom volt, hogy sürgős segítséget kérjek a körzeti orvostól. Pár órán belül egy ápolónőt küldött ki hozzánk, aki ellátta mindennel, amire szüksége volt. És a lányom mindenben, ami nekem addig nem sikerült, vagy csak nagy erőfeszítések árán, szót fogadott. Annyira, hogy az egy hónapig tartó kezeléseket, fürdetéseket különösebb ellenállás nélkül tűrte. Pedig nem volt ínyére beállni a zuhany alá.

Folyt.köv.

A cikket írta: zsoltne.eva

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

megtekintés Válasz erre: Tündér

Kedves Éva!

Ez borzalmas, amit ki kellett állnotok mindkettőtöknek...

Pussz, Tündér

Nem hiába mondom mindig... mindketten kemény csajok vagyunk! :-)
Ez a betegsége őt nagyon megváltoztatta. Még konokabbá, elszántabbá tette és egyben felnőtté is.

Puszi,
Éva
Kedves Éva!

Ez borzalmas, amit ki kellett állnotok mindkettőtöknek...

Pussz, Tündér
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: