újabb események régebbi események további események
05:56
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
05:51
wadbikaiy új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
21:32
Új cikk került fel a weboldalra
20:58
Black Ice új cikket töltött fel
14:19
Ilona új cikket töltött fel
04:30
MichaelNem regisztrált a weboldalra
04:30
KennethJek regisztrált a weboldalra
19:26
Virág új bejegyzést írt a naplójába
12:04
Rosariogeown regisztrált a weboldalra
13:29
BruceDop regisztrált a weboldalra
11:13
Virág módosította a naplóbejegyzését
11:12
Virág új bejegyzést írt a naplójába
23:48
emillio módosította a cikkét
23:47
emillio új cikket töltött fel
21:00
Black Ice módosította a cikkét
20:58
Black Ice új cikket töltött fel
16:14
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
16:12
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
15:46
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
22:58
Ilona új bejegyzést írt a naplójába

Darabka élet avagy életem darabjai

2018. november 28. - Látogatók száma: 34

Megszülettem, mert minimum hárman így kívánták: Anyám, Apám és a Jóisten.

Abban a szellemben maradtam egyke kislány, hogy annak az egynek adhassanak meg mindent. Nem egyszer elhangzó mondat volt apámtól, hogy ne akarj kis tesót, mert így ezt az egész tábla csokit megeheted, anélkül, hogy meg kéne felezned.

Gyermekkorom békésen zajlott, akkor még nem észleltem az irányíthatóságom semmilyen formáját. Szorgalmas, csendes, jóravaló gyerek voltam, aki talán gátlásosabb az átlagnál is.

A sok tiltás, a zajló élettől való elzárás (eufémiával élve: kímélés) arra szocializált, hogy megszokjam a körülöttem történő – de engem be nem fogadó – életeseményeket, színeket, világot. Ekkor fogalmazódott meg először bennem a „szürke kisegér” gondolata, mellyel magamat illettem. Elkezdtem naplót írni és affélékről álmodozni, hogy talán majd érzek másképp is, érnek majd kellemes események, amiből majd a hernyóból pillangó lesz.

Az egész lényem valami olyan szendeséggel és szerénységgel volt átitatva, hogy még a levegőt is csendben vettem, hogy még véletlenül se zavarjak vele senkit. A helyi könyvtár és az abban levő pszichológiai könyvek nyújtottak egy olyan menedéket számomra, amivel ezt a fajta „milyenségemet” el tudtam viselni, meg tudtam érteni, tudtam fejleszteni. Ám hiába tudtam, hogy komfortzónát kell elhagyni ahhoz, hogy változások történhessenek az életemben, ezt 16-7 évesen még nem tudtam gyakorlatba ültetni. Csináltam a feladatomat, ami az volt, hogy tanuljak. Rendületlenül. Hétköznaponként. Hétvégente. Tanulni. Tanulni. és ha nem ment (mert nem ment) tanulni.

Tehetségesnek bizonyultam a sport területén, amit a kézilabda csapatba való beprotezsálással is szeretett volna testnevelő tanárom jelezni. Szüleim akarata teljesült: nem. A gyerek tanuljon.
Noha ez volt az ukáz, nem ment. Némi figyelemzavarral bizonyára küzdöttem, nehezemre esett a fókuszálás, ám lehet célszerű a szabadság hiányára fogni. Ennélfogva a gondolataimba menekültem „játszani”. Nagyon sok képzelgéssel és gondolatban történő elkalandozás vitte el a figyelmem, ami észrevétlenül történt meg velem és órák teltek el, pedig a könyv fölött ültem. Ezzel a furcsa hozzáállással (mert végül aztán non stop ott ültem) kitartásra tettem szert. Nem megy, de addig ülök ott, amíg nem megy… Így aztán állandóan ültem. Még mindig nem tudtam, hogy mi a baj velem, de éreztem, hogy ennek talán nem ilyen körülmények között kéne működnie. Később szüleim elvittek egy agykontroll kurzusra, gondolván, hogy ott majd megtanítanak tanulni. Voltak hasznos momentumai ennek a rendezvénynek, de nem ért célt és nekem ugyanolyan nehéz volt.

Majd elkezdett foglalkoztatni, hogy vajon ki-mit gondol rólam és ez erőteljesen hatott rám vissza, mikor jelezték „túl halk szavú vagy, olyan kis visszafogott, érzékeny, pirulós stb…” Zavart, hogy mindaz amit magamról tartok és zavar, azt látják kívülről is. (És még megfejelte az élményt a fogaimon hordott fém fogszabályzó is.)

De ne higgye a kedves olvasó, hogy mindezek után a szüleim azt érezték, hogy életük legjobb gyerekét nevelték ki. Nem. Ebben az életszakaszomban kaptam meg apámtól azt a jótékony mondatot, hogy „Te egy senki vagy!” .

Akárhogy forgatom ezt a fordulatot, nem tudom alóla felmenteni, nem tudom megbocsátani. Ezért a mai napig haragudnom kell. Egy serdülő életében ez predesztináló mondat. Szinte elátkozás kategóriája.

Aztán a jövőbeli dolgok is csak azt erősítették, hogy én ne legyek senki, hiszen én = ő vagyok. Az valamit is számító, amit ő gondol. Annak van nyoma, amit ő tesz. Az az előre mutató és jövedelmező, amit ő cselekszik meg. 8Olyan, mint film, hobbi, kikapcsolódás. Semmi ilyet nem ismer/t.) Így arra sem egyszer volt példa, mikor a rokoni asztalnál véleményre emeltem a számat, alulról bokán lettem rúgva, hogy én pedig ilyet ne mondjak, mert mit gondolnak akkor rólam, ha ezt tovább viszem…

A tízen éves korom tehát a 7 toronyba zárt hercegnő históriája, némi csipkerózsikás álomkórral meghintve. De ők mindennél jobban szeretnek, féltenek és mindent megadtak nekem (ami egyezett az ő elképzeléseikkel.)

Amelyik szülő ismeri a gyerekét, az elgondolkozik azon, hogy miben is volt jó, miben tudna majd kiteljesedni, mit válasszon hivatásának.
Az ifjúkori hobbim miatt a lélektanhoz egész jól konyítottam és gyakorlatban is mindig bebizonyosodott, hogy ha valami megy, az az empátia és a másikra történő ráhangolódás, segítség nyújtás. Általános iskolában rajz tagozatos voltam, így ahhoz is volt némi pozitív társításom. (Szülői mondás: abból nem lehet megélni.)

Általánosan voltam jó mindenből, volt ami korrepetálásra szorult és volt, amivel még többet kellett foglalkoznom otthon. Mikor a pályaválasztásra került a sor, én bevonultam a szobába, mondván, hogy képtelen vagyok döntést hozni az életemről. 600 oldalas pályaválasztó könyv, amin kódok, betűk iskolák nevei vannak. Én pedig későn értem és olyan lelki háttérrel ( hogy én itt senki nem vagyok) vágyaim se voltak (lehettek). De egyben biztos voltam: nem maradok a városban.

Kitalálja a kedves olvasó, hogy milyen pályát szántak nekem a szüleim a fent vázoltak szellemében?

A jogi pályát.

Méltán lehet felnevetni.
Mi volt az oka? Jó apám vélhetően titkos vágyát élte ki ebben, továbbá biztos állást kívánt nekem a jövőben, illetve s a társadalom becsült tagjává próbált avanzsálni általa. (Még úgy is, hogy csak költségtérítésesre voltam jó.)

Akkoriban kellően tudatlan voltam ahhoz, hogy ne lássam mit vállalok ezzel, illetve annak a fényárban úszó örömétől se tudtam szabadulni, hogy mindehhez Pécsig kell mennem, 190 km-re távol a szülőktől.

Nem nehéz kitalálni, hogy életem egyik legmeghatározóbb időszaka következett . Önállóságra tettem szert, megtanultam idegenekkel kommunikálni, a szemináriumi felszólalások alkalmával az önbizalmat kezdtem építgetni, a vizsgaalkalmak pedig drasztikusan megnövelték a stressztűrő és a küzdési képességemet. Barátságok és szerelmek szövődtek. Egy baj volt csak. A tanulás.

A világ legtermészetesebb módján zajlottak ezt követően a dolgok:
A szüleim a távolból is az állandó figyelmük központjában kívántak tudni (tudott kódok,l esegetett vizsgák stb). A tanulás részemről a háttérbe szorult, mert a világ, amibe kerültem színesebb és izgalmasabb volt, mint addig bármi, illetve mert sosem tudtam fókuszáltan tanulni. Így hát állandó veszekedésben éltünk, mert nyiladozó tudatom és kinyílt csipám észlelte ezt a fajta birtoklási vágyat, a ki nem mondott,de éreztetett „mi egyek vagyunk és nem lehet saját életed, amíg én azt nem mondom” életszemlélet kicsapódott bennem. Az életembe kerülő férfi ellenségnek számított számtalan dolog miatt.

Egyetem megkezdése utáni harmadik évben választás előtt álltam. Kiszállok-e? Fél év passzív időszak következett. Otthon. Félig nyomás, félig saját akarat hatására újabb tanulással telt, hogy amint visszamegyek, le tudjam első körben azokat a vizsgáimat tudni. Az minden volt, csak élet nem. 22 évesen, újra otthon, a semmiben, szülőkkel a fej fölött és „tanulj”. Dolgozni szerettem volna, pénzt keresni, emberek közt lenni,de a válasz az volt, hogy nekem erre nincs szükségem, majd ők adnak, amire kell én csak koncentráljak a tanulásra. „Neked csak egy dolgod van!” Én voltam a hálátlan, aki mindezt nem becsüli, amit kap. Közben persze fuldokoltam. „Mert a jó dolgodban azt se tudod mit csinálj!?”

Majd’ 9 évig tartott az 5 éves egyetem elvégzése a 4db havi szinten következő államvizsgával, aminek sikertelensége esetén újabb fél év elteltével lehetett próbálkozni. És én addig mit csináltam? Tanultam. És a kudarcaimból építkezve művészeti tevékenységbe kezdtem. (Írtam, rajzoltam,festettem.)

Egy dolog éltetett. Láttam kik végezték el és én annyira már tartottam magam, hogy ne hagyjam, hogy én ezt ne vigyem végig. Büszke voltam, mikor talárban ott álltam a pulpituson fehér kesztyűben kezet foghattam A Nagyokkal, de sajnos már 28 éves voltam. Nem láttam magam a szakmába,de máshoz nem értettem, lenyesték a szárnyaim álmodni, illetve egzisztenciálisan szintúgy. Elérték, hogy ők és én legyünk ebben a szűk körben.

Elköltöztem a vágyott Budapestre, ahol nagy örömöm leltem és már ismerősként tértem ide vidékről. Elhelyezkedtem, de se anyagilag, se szellemileg nem kielégítő. Szüleim hébe-hóba támogatnak. Viszonylag elégedettek. Továbbra is harcolok velük, hogy az életemben ne vegyenek részt olyan mértékben, hogy megmondjanak mindent, amibe csak bele lehet szólni. Továbbra is gyerekként kezelnek, noha pszichológust is felkerestem ezzel a mázsás súllyal, mert vesztesége is volt ennek a történetnek, mint a nagyfokú szülői kontroll. 5 évig nem találtam párt, továbbra sem merek célokat kitűzni, mert azokat vétózzák és bírálják… Ha kijátszom őket, félek a haragtól, a bosszútól, hiszen nem egy befogadni kész, más véleményre nyitott szülőpárral rendelkezem.

Szóval hurrá! Elértem, amiért évekig gürcöltem. Doktor lettem.

30. életévem betöltésével jobban kínoz a gondolat, hogy talán nem érte meg, mint az ellenkezője. Vagy megérte, de túl nagy árat fizettem ezért. Hálás vagyok a jog és a munka által megismert embereknek, de összességében továbbra is gúzsba van kötve a kezem. Most a párkapcsolatom esik bírálat alá. „Nem elég jó neked!” (Holott én is csak azért vagyok ott ahol,mert nyomtak, segítettek. Ám ez nem mindenkinek adatik meg. Dobjam sutba, mert nem elég jó a háttér?)

Lehetőség adódott egy grafikai munkát kivitelezni, hogy bizonyos termékeken szerepeljenek. Honorálták a munkámat és én nagyon boldog voltam miatta. Első reakció: aztán hány órádat emésztette ez fel?

Azt érzem, hogy nem tehetek meg akármit, mert a szüleim Demoklész kardjukkal felettem köröznek és bármikor lesújthatnak. Nincs egy jó szó, egy „ez igen” vagy „ügyes” Nem látok magamban erőt, potenciált a változtatásokra, mert azt érzem, hogy mindent beleinvesztáltam abba a 9 évbe.

Közben meg akarok felelni mindenkinek. Azt akarom, hogy továbbra is én legyek a makulátlan, a megbélyegezhetetlen, mert már nem bírom elviselni a szekálás semmilyen formáját.

Szeretnék létezni, a saját életemet, vágyamat élni… de nem tudom hol a határa annak és hol van a bennem bujkáló szülőknek az akarata, képzete….

Úgy kell megtanulnom létezni, hogy felülírom az a kódolt programot, ami bennem zsigerileg él. De vajon nem késő-e…?

A cikket írta: Lulu

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: