Egyszer volt család
Látogatók száma: 78
A család szent és sérthetetlen! Az egyszer volt összetartozás, ha meg is szűnt a kibékíthetetlen ellentétek miatt, sem oldhatja fel azt a köteléket, mely a szülőnek a gyerek felé való kötelességét kellene, jelentse… Miért csak az egyik szülőre vonatkozik?
Alig győztem kivárni, hogy megérkezz. Ahogy megláttalak, ismét elpattant bennem valami, potyogtak a könnyeim és te egyre kérdezted. – Mi történt? Az, hogy anya lettem! Igaz apró teremtményt hordoztam akkor még a szívem alatt, de anya, és csak egyre sírtam, miközben magadhoz öleltél, a magasba emeltél és pörögtél velem. Nem győztél vigasztalni… Boldogságot éreztem akkor. Már nem féltem. Nem volt semmi okom kételkedni benned, azt a keveset is eloszlattad. Őszintének tűnt az örömöd. Mély nyomot hagyott bennem ez a pillanat és ami ezután következett… Amikor kikövetelted az ülőhelyet a buszon, pedig mennyire szégyelltem magam, hiszen tudtam volna állni, nem betegség volt ez, csak pocakkal járó állapot…, és elképzeltem, amikor rohansz egy megállót, mert eljött az ideje…, a kis ruháit, pólyát is te vasaltad, mert nem készültem fel időben az érkezésére…, korai baba volt…, az első fürdetését is te követted el, mert olyan törékeny volt… Ezekbe az emlékekbe kapaszkodtam nagyon, de nagyon sokáig, miközben minden nehézséget leküzdve igyekeztem megfelelni e magasztos érzésnek, anyaként.
De te apa voltál e akkor, amikor felnövekvő gyermekedet eltaszítottad magadtól tíz év elteltével? Azok a magasztos pillanatok eszedbe jutottak e valaha is az eltelt évek, évtizedek során? Mit számított, ha első gyermeked megtagadtad, akkor, amikor minden nehézség előtt állt még. Az élet kegyetlen részéből még csak egy kis ízelítőt kapott. A neheze még ez után következett, de te erről már nem akartál tudomást venni, nem csak azért, mert a kapcsolatunk megszakadt.
A megaláztatások, újabb és újabb tartási perek után a gyakorlatban magunkra maradtunk. Belefáradtam. Ezzel elérted, hogy anyagilag se kelljen gondoskodnod a gyerekedről a jövőben. Mégis reménykedtem, bíztam benne sokáig, talán élsz a láthatás lehetőségével alkalmanként, legalább születés-, vagy névnapokkor, ünnepekkor. Nem egyszer tettem kísérletet erre, legutóbb egy gyereknap alkalmából, mert látni szeretett volna. Újabb megaláztatás követte a próbálkozásom. Csak ezt értem el vele, semmi mást. Neki egy csalódást. - Miféle? Milyen érzés? Vagy, Ki? Miféle anya akadályozott meg abban, hogy első gyermekedről egész életére megfeledkeztél?
Kényszerű feladásomat a beletörődés követte, de még akkor sem adtam fel, amikor már gyermeked számára idegen próbált a helyedbe lépni. Hiába. Egyszer azt mondtad nekem, miután csalódtál a második házasságodban is, hogy bennünket akartál megkímélni attól az asszonytól. Nem tudtad, hogy harcos vagyok? Mindent megtettem volna, hogy elérjem a célom, a gyerekemért, ha te nem adod fel.
Eltelt már, több, mint harminc év az óta, hogy elváltunk. Már rég lemondtam arról, hogy valamikor is úgy fogunk találkozni, mint egyszer volt család. Mindent meg tudtam volna bocsájtani neked, ha egy percre láthattam volna a megbánás egyetlen apró jelét rajtad, amikor megölelitek egymást és a lányod arcán a boldogságot…
Honnan van az emberben ez a mélységes sötétség? – kérdeztem nemegyszer magamtól. Ha már megadatott többször is, hogy apa lehettél és csak az, az egy-két alkalommal sikerült kimutatnod az érzéseidet a gyereked felé, és soha többet. Erre nem lehet magyarázat a kettőnk között megszakadt kapcsolat. Erre már nincs bocsánat.
Mára sajnos tudom, hazugok voltak azok, az örömmel teli pillanatok, mint ahogy az egész életedben egyik kudarcodat a másikra halmoztad. Egyike voltam a kudarcaidnak, most már tudom. Immáron több kapcsolatot is magam mögött tudva… Élsz valahol? Ki tudja? De, ebbe már bele sem merek gondolni. Még azt sem tudhatom, hogy meghaltál? Így még a vég sem lehet emberhez méltó.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Évi !
Ez mély seb ám bennem is. A válásunk után a volt férjem nem igazán akarta látogatni a gyerekeket, mert a volt anyósom és sógornőm új feleséget választottak Neki. Aztán mikor iskola végett kötelező volt egy találkozó a gyerekekkel, akkor pár mézes- mázas szó, egy találkozó, és aztán be sem engedése a gyerekeknek, mert fáj az új nej feje. Na a gyerekek nem hülyék, csak kicsik voltak, de ennyi elég is volt. Ma már apuci kapaszkodna, csak nincs kibe, mert egyik gyerek sem kíváncsi rá, mivel mikor nekik lett volna szükségük Ő sehol nem volt. Hát a pofon visszajárt !
Jó kis írás!! Valóban a család legtöbbször csak anyát jelent.
Puszi Éva.
Ez az a téma, ami soha nem évülhet el, mert mindig valami vagy valaki felidézi. Elég, ha csak ránézek.... vagy látok egy családi jelenetet... Te megérted ezt és mindazok, akik hasonlót átéltek.
Puszi,
Éva
Ez mély seb ám bennem is. A válásunk után a volt férjem nem igazán akarta látogatni a gyerekeket, mert a volt anyósom és sógornőm új feleséget választottak Neki. Aztán mikor iskola végett kötelező volt egy találkozó a gyerekekkel, akkor pár mézes- mázas szó, egy találkozó, és aztán be sem engedése a gyerekeknek, mert fáj az új nej feje. Na a gyerekek nem hülyék, csak kicsik voltak, de ennyi elég is volt. Ma már apuci kapaszkodna, csak nincs kibe, mert egyik gyerek sem kíváncsi rá, mivel mikor nekik lett volna szükségük Ő sehol nem volt. Hát a pofon visszajárt !
Jó kis írás!! Valóban a család legtöbbször csak anyát jelent.
Puszi Éva.
Nem kell, hogy egyetérts velem, de ne rontsd a levegőt az ilyen véleményeddel, ami gyáva, rosszindulatú és mérgezi a lelket, nem csak az enyémet, de sokunkét a jövőben.
Ha tudnám ki vagy, akkor letiltottalak volna, de így itt maradsz egy gonosznak!
Már megint egy "jóakaróm". Ki érti ezt? Pedig hányszor mondtuk, hogy nem az írót, hanem a témát értékeljük.
Ha azt hiszi engem érdekel, rosszul gondolja, de szó nélkül nem fogom hagyni egyszer sem, mert tudnia kell, tudom. Nála nem az írás a szempont, hanem a személy. Gyermeteg, mondhatni rosszindulat. :-)
Igen túléltük és ez a lényeg! Hogy milyen áron, hogy mit adtunk érte a saját életünkből, az már mellékes ennyi idő után. Amit talán sosem bocsátok meg magamnak, hogy ilyen apát választottam nekik.
Te is tudod, hogy ez nem így van. Megbocsátani? Mit? Azt, amiről nem tudhattál előre? Ilyet ne is gondolj. Szeretted, szeretett, akkor az embernek nem ilyen gondolatai voltak. Azzal volt elfoglalva, hogy építette az életét és nem fordítva. Berendezkedett a családi életre. Ez egy ideig talán kölcsönös volt. Aztán valamitől elromlott. Itt van a bibi.Tudjuk vagy nem, mitől, de tény. A végeredmény sehogy sem tetszik. Ezzel kellett szembenézni, erre volt idő elég...
Az újrakezdés buktatóit mindketten megismerhettük, a saját bőrünkön megtapasztalhattuk. Csak eggyel nem számoltunk, a gyerekkel, aki minderről nem tehetett, de a következményeit neki ugyanúgy viselnie kellett, mint a szülőknek. (Nagyon sok lemondás, értetlenség, hiányérzet...) Mert nekem ne mondja senki - tisztelet a kivételnek - hogy van élet a másik után. Legfeljebb rovatban. Van, persze, hogy van, de milyen?
Hogy is képzelheti az az anya, aki az érzelmi megpróbáltatások után új életet képzel el, hogy ez a másiknak ugyanazt fogja jelenteni. Több sérült ember van már jelen (elváltak..., egyedülállók..., gyerek itt is ott is...) Akkora elfogadás, empátia szükséges egy következő kapcsolat felépítéséhez, hogy na... Hát így múlt el ennyi idő!
Az életünk minősége szenvedte meg...
Pussz,
Éva
Igen. Azt szokták mondani, ami nem öl meg, az megerősít. Igen ám, de milyen áron valósulhatott ez meg? Magunkat ostoroztuk sokáig, mert nem egy leányálom elváltnak lenni. A "világot" nem érdekli. A túlélés helyeződött előtérbe. Érzések és megértések nélkül, csak egyedül magadra számíthattál. Mások? Még a gyengeségedből is előnyt kovácsolhattak, mert beleadtál apait-anyait... Helyette. Mit is kaphatott volna tőle, ha mégis marad? Hiszen alig-alig volt vele. Járta az országot és tudod, ahány kikötő, annyi nő. Én meg itthon rágtam a kefét. Ezt utólag másként magyarázni? Halott embernek a csók, olyan. Ezt csak mi tudhatjuk, akik átéltük. De túléljük! :-)
Szia Éva!
Babenkó megelőzött, épp azt akartam írni én is, hogy ez nem a te kudarcod! Az ilyen "apát" semmivel nem lehet a család mellett tartani, de magunk közt szólva, nem is érdemes. Még akkor sem, ha egyedül sokkal nehezebb. Egyedül a gyerek miatt szörnyű az egész, aki még nem érti meg a kedves "apuka" viselkedését.
Pussz,
Tündér
Én tudom és érzelmileg már rég feldolgoztam volna, ha naponta nem emlékeztetne rá, ha egy ünnep közeledtével nem az jutna az eszébe és nem említené meg hol van, mi lehet vele? De most már, hogy felnőtt meg tudom értetni vele, hogy semmi értelme nem lenne a találkozásuknak, mert ennyi kihagyott idő eltelte után az nem őszinte, itt nem lehetne szeretetről beszélni, aki a kötelességét is elmulasztotta.
Nem tudok mást mondani neki sem, egy ilyen apát el kell felejteni. És ha régen, míg kisebb volt, nem tüntettem fel negatívan, most hogy már felnőtt, kénytelen vagyok nevén nevezni a dolgokat. Megkímélve ezzel őt és magamat is további kérdések feltevésétől. Ne akarja, ne szeresse...
Pussz,
Éva
Babenkó megelőzött, épp azt akartam írni én is, hogy ez nem a te kudarcod! Az ilyen "apát" semmivel nem lehet a család mellett tartani, de magunk közt szólva, nem is érdemes. Még akkor sem, ha egyedül sokkal nehezebb. Egyedül a gyerek miatt szörnyű az egész, aki még nem érti meg a kedves "apuka" viselkedését.
Pussz,
Tündér
Amikor elváltam egy alkoholba fulladt embertől, úgy éreztem, kudarcot vallottam a párkapcsolatomban és magára hagytam.. Később az évek teltével rájöttem, hogy nem én vallottam kudarcot, hanem az az ember, aki az önsajnálaton kívül más érzést nem ismert. Sem velem szemben, sem a gyerekeivel szemben.
Nem mi vallottunk kudarcot Éva, hanem ők. Mi vállaltuk a harcot, az éjszakázást, a második munkahelyet azért, hogy embert neveljünk azokból, akiket közösen hoztunk a világra.
Most én vagyok az, aki megöleli a babaillatú unokákat, őt nem érdekli hogy a világon vannak, pedig tudja. Még egyetlen egyszer sem volt rájuk kíváncsi.
Nem mi vallottunk kudarcot Éva, hanem ők. Mi vállaltuk a harcot, az éjszakázást, a második munkahelyet azért, hogy embert neveljünk azokból, akiket közösen hoztunk a világra.
Most én vagyok az, aki megöleli a babaillatú unokákat, őt nem érdekli hogy a világon vannak, pedig tudja. Még egyetlen egyszer sem volt rájuk kíváncsi.