Kísért a múlt!

Látogatók száma: 60

Ki vagy te, aki feldúlod egy család békéjét, jössz valahonnan, szinte a semmiből tűnsz elő, tarolsz, mintha a világ érted lenne..., semmibe veszel szokásokat, felrúgsz szabályokat, hátat fordítva mindennek, elfordulsz a segítő kezektől?…

(Mint ahogy a címe is adja. Ez a cikkem is a közelmúltra vezeti vissza az olvasót. Nem igazán tartott számot, pedig az életből merített ilyen és hasonlókkal vagyunk tele. Már aki.
Közelednek az ünnepek és mi változott? Semmi sincs befejezve. Legfeljebb valahol abbahagyva. "Eltűnt személyek nyomában.” Ez lehetne a következő cím.

A lelkünk mélyén a feldolgozhatatlan c. rovatba tettem, mert oda is való. Rajtam, vagy pár emberen kívül mások sorsa érdekelhet e valakiket? Ez a kérdésem.
Annak örültem, hogy egy-két embert azért igen. Számomra a kérdés mégis nyitott maradt, ezért emlékeztetek rá újra és újra.)

*

A történet 2010-re, novemberre nyúlik vissza, amikor feltűntél szinte a semmiből.

Amikor utoljára hallottam felőled, apád temetésén mondták, azért nem vagy jelen, mert a börtönben a büntetésedet töltöd. Nem tudtam bővebb információt szerezni, a hely, az idő sem adott erre lehetőséget... Emlékeztem viszont rád, amikor ott ültél a kis padon azon szerencsétlen emberek társaságában, akiknek nem volt fedél a fejük fölött. A hajléktalanok voltak akkor a barátaid. Nem értettem mit keresel közöttük. Odamentem hozzád és megkérdeztem, nincs-e valamire szükséged? - Ha bajban vagy, tudod hol találsz... Azt mondtad, nincs semmi baj... De én akkor megértettem, ezt az életet magad választottad.

A büntetésed lejárt és az első utad hozzám vezetett. Ott álltál az ajtóm előtt, fülig érő vigyorral a képeden. Jól állt neked. Olyan mókás, kedves, barátságos volt akkor ez az arc. Kérted segítsek, nincs hová menned. Az ajtók sorra csukódtak be előtted. A tesódé is. Megsajnáltalak. Elmesélted addigi kálváriád, az életed, hogyan jutottál idáig. Felajánlottam, nálunk otthont találsz, ha hátat fordítasz addigi rossz életednek, ahhoz tudok segítséget nyújtani. Mindent megígértél akkor.

Ismertem a szüleidet, a gyerekkorodat, a fiatal felnőtt éveidet, odáig, hogy ott voltam az esküvődön,...de teljes mélységében nem az életedet, ami kisiklott egy rossz pillanatodban. Nem foglalkoztam vele, de érdekelt, hogy mit, miért tettél, mennyire voltál okozója a bajoknak. Te mindent megmagyaráztál és nem firtattam tovább. Itt helyed lesz nálunk - mondtam, azokkal a feltételekkel, hogy új életet tudj kezdeni, beilleszkedni, munkát találni, nem folytatni azt, amit addig.

Hoztad a kis motyóidat, csomag-csomag hátán, azt kerülgettem napokon keresztül. Szinte új élet költözött be, vidámságot, humort hoztál magaddal az otthonomba, a cuccaidon kívül hoztad a formád. Mókás egy emberke voltál. Átnevettük szinte az egész estét, éjszakába nyúlóan röhögtük ki magunkból a sok rosszat, ami az életünket keserítette. Mindenből viccet csináltunk a kezdetekben.

Aztán minden egészen más alakot öltött. Szép lassan visszaváltoztál pillangóból hernyóvá. Az ajtók nem nyíltak ki előtted, mint hitted. Nem kaptál munkát, nem volt pénzed. Azt a keveset, amit magaddal hoztál hamar elköltötted. Segítettem amennyire tudtam abból a kevésből, amim volt, hogy ne halj éhen. Akkor ránk is ránk járt a rúd. Nehéz időszakok következtek. Jöttek az ünnepek, a karácsony közeledett. Vártuk, hogy leessen az első hó, hogy munkát kaphass végre,... a hólapátoláson kívül sehol nem tartottak rád igényt. Sikerült is négy napot dolgoznod. Boldog voltál. Veled együtt örültünk mi is. Azt hittük itt a Kánaán! De nem tartott sokáig. Annyi volt mindössze, hogy meg tudtad venni magadnak a cigarettádat, az a pár ezer forint hamar elfogyott. De volt egy üveg pezsgőnk, ittunk egy-egy sört és ha rövid ideig is, de jól éreztük magunkat.

Eljött a karácsony, nem fértél sehogy sem a bőrödbe. Jöttél-mentél mint a fájás. Tudom, hogy akartál valamit kezdeni magaddal, de nem ment. Az álbarátaid sorra cserben hagytak. Nem tudtad mi tévő légy. Felforgattad a lakást, akkora tenni vágyás volt benned, hogy szinte sajnáltalak. De azon kívül, hogy hagytam csináld, kedvedre „csiszikölj”, tégy, amit szeretnél, az a valami enyhítésére, ami hiányzott, egyéb dologban nem tudtam segíteni... Azt nem engedhettem meg, hogy ide hozd a hajléktalan barátodat. Nehéz napok voltak azok.

Aztán eljött a szilveszter estéje,... egyre nehezebb volt az élet nem csak neked, kijutott többünknek... De összehoztuk azt a keveset. Legyen egy szép esténk, hogy az évet azért úgy fejezzük be, ahogy illik... Készültünk rá. Te elmentél egy kis időre, és mi vártunk, hogy haza gyere, de te nem jöttél... Elmúlt az éjfél, együtt számoltuk a perceket ismeretlen ismerősömmel a netten, a „feleségeken”, közben arra gondoltam, merre jársz?... Mit csinálsz?... Hol vagy?

Január elsején, délutánig semmi hírt nem hallottunk felőled. Akkor felhívtál telefonon és mondtad, hogy haza jöhetsz-e? Nem értettem a kérdésed, hiszen senki se mondta, hogy elmenj. Nem volt véletlen, mert bűntudat mardosta a lelked... Jól sikerülhetett a buli ahol voltál - gondoltam, mert a következő mondatod így szólt: - A cuccaimat szeretném elvinni.... én azt mondtam: - Ja? - Akkor minél előbb... Dühös voltam, és nem érdekelt a magyarázatod. Csak egyet akartam, ajtón kívül látni mielőbb. Már volt hova menned. Velünk nem törődtél, mi hogy éltük meg a tegnapot.

Elmentél. A várt segítséged nem érkezett meg, így egyedül „cuccoltál”. Mint karácsonyfán a díszek, úgy néztél ki, ahogy felpakoltad a csomagjaid a válladra, de valahogy akkor nem tudtam ezen mosolyogni.

*

Az események nem múltak el nyomtalanul bennünk sem. Egy ajtó azzal, hogy becsukódott mögötted megváltoztatott sok mindent. Te is tudtad, érezted nincs visszaút. Bekeményítettem. Megbántottál, nem csak engem. Megfeledkeztél arról az emberkéről, aki téged önmagadért, a nálunk eltöltött rövid idő alatt megszeretett. Ő is részese volt az időnek, velünk együtt nevetett, de legtöbbször rajtad. Nagyon vicces tudtál lenni. De csak addig tartott mindez, amíg a dolgok jól alakultak, ha hagyták, hogy a „hülyeség” érvényesüljön, mert az csak úgy dőlt belőled.
Már mi is visszazökkentünk régi hétköznapjainkba. Már körül tudtam nézni, mit hagytál magad után. Kezed nyomát láttam mindenütt, az edények csillogtak, villogtak. Sok időt töltöttél el ott a konyhában a lányom társaságában és a kezed nem állt le, miközben meséltél neki életed rosszabb korszakairól és ezt ő figyelmesen hallgatta. Nem is tudod mennyire mély nyomot hagyott benne az akkor látszólag számára érthetetlennek tűnő történeteid. (Mai napig emlegeti). Mindeközben én jó szokásomhoz hűen a gép előtt ültem és sorra írtam a sztorikat, amiket te szolgáltattál, mint főszereplő. Tizenöt rész készült el ittléted alatt. Kálváriád ihletett meg, aminek még most sincs vége, és a napok, amiket együtt töltöttünk... Esténként, amikor befejeztétek a konyhai ügyködéseket én felolvastam egy-egy részt, amire rábólintottál. (- Igen! Ez így volt. - mondtad akkor és a továbbiakban sem mulasztottad el újabb meglepetésekkel szolgálni.)

Akkor azért nem ért fülig a szám, amikor apránként fedeztem fel távozásod után, hogy a régi, jó szokásaidat nem felejtetted el, és nem tudtam mire is gondolhattál, biztos nekem nem lesz rá szükségem, megszabadítottál látszólag apróságnak tűnő, de nekem fontos dolgaimtól.
(Az nem a tiéd volt!) Megerősítettél abban a tudatban, hogy te nem tudsz megváltozni...

Emlékeztem mit is mondtál, amikor figyelmeztettelek... (- Sok lesz a számla!).. mert az ügyeidet jobb híján telefonon tudtad csak intézni, munkát keresni. Akkor még sok mondanivalód volt bárki számára... Azt felelted: - Hiszen ismersz! Januárban kifizetem.
(Te január elsején elmentél és én itt maradtam a nagy összegű telefonszámlával.)

Teltek, múltak a napok és csak hittem, hogy állandósul a távolléted. Hamarosan megjelentél. Nem gondoltam én akkor még azt, hogy nem akarlak soha többé látni. (Bármikor eljöhettél volna hozzánk, de már, mint egy ismerős.) El kellett utasítanom a kérésed. Nem tehettem mást. Megmondtam, egyszer betetted magad után az ajtót. Úgy többet, mint korábban, nem jöhetsz vissza! Alkalmat adtál és én a fejedre olvastam sok mindent. Először tagadtál, majd szépen, sorban beismerted, nem távoztál üres kézzel. Úgy érezted, hogy a tiéd, mert te vetted valóban abból a kis pénzedből. Fátylat rá.
- Akkor miért jöttél? - kérdeztem.
- Szükségem van a sím kártyára - felelted, mert nem tudsz telefonálni.
- Hiba csúszott a számításaidba, mert azt addig sajna nem tudom odaadni, míg nem fizeted ki. Az ígéreteidből már van egy pár - mondtam és nem engedtem a huszonegyből. Várj még pár napot és visszakapod, de még nem érkezett meg a segély, amit még akkor intéztünk együtt. -emlékszel?

Nagyon jól tudtad, hogy milyen helyzetben mentél el. Mi változott? Szerinted? Szerintem semmi. Ugyanolyan kilátástalan helyzetben vagyok, mint te - feleltem. Várnod kell pár napot.
Hirtelen ellenséges hangra váltottál, már követelted azt, ami pedig szerintem nem járt. De még mindig nem zárkóztam el, hogy megkapod, csak légy egy kis türelemmel. Nem voltál az. Elkezdtél fenyegetőzni, rendőrökről beszéltél, hogy a haverjaid, meg egyebek. Mindketten idegesek voltunk. Mégsem hittem egy percig sem, hogy beváltod a fenyegetést és ránk hívod a zsernyákokat. Tévedtem. Odáig mentél el, hogy a téren, fülkéből, de mégis kihívtad őket.

Nem tudtad, honnan is tudhattad volna, de egy világ omlott össze bennem, amikor megláttam őket. Gyűlöltelek abban a pillanatban. És ez a gyűlölet maradt meg bennem a mai napig, hogy ezt képes voltál megtenni velünk azért, hogy bebizonyítsd. - Mire vagy még képes?
Hamar megtudtam, mert nem jártál szerencsével. Nevetségessé tetted magad, de nekem akkor nem volt kedvem nevetni. Rosszul lettem ettől az egész cirkusztól.
Neked nem volt ez sem elég. Másodszor is megtetted velünk. Éjszakákat nem hagytál aludni, állandóan zaklattál, fenyegettél telefonon keresztül. Tomboltál. Megígérted, hogy ennek nincs vége. Feljelentéssel fenyegetőztél akkor.

Azok a napok, hetek rányomták a bélyegét a kapcsolatunkra. Soha többet nem akarlak látni! - határoztam el egyszer s mindenkorra. Bár mondtad, de nem váltottad be az ígéreted, ami engem nem érdekelt. Olyat tettél, ami megbocsájthatatlan. Elárultad azokat az embereket, akik rajtad szorult helyzetedben erőn felül, de megpróbáltak segíteni.

Késő bocsánatot kérned, bár megtetted. Vannak próbálkozásaid, de az én szívemet már nem tudod meglágyítani. Nem felejtem el azt, amit velünk tettél az év január 18-án és 28-án, amikor az otthonomban ránk küldted azokat a hatósági embereket.

*

Nem kis indulattal hoztam a hatósági emberek tudomására minden előzményét annak, hogy miért tartom magam annyira szilárdan a meggyőződésemhez, hogy alaptalanul vádaskodsz. Az előadottak és a körülmények megismerése után felhívták a figyelmemet arra, hogy a zaklatásaidat nem vagyok köteles eltűrni...

Annak ellenére, hogy tudtad, a sím kártyát a tartozásod fejében önként és magad helyezted el a lányom mobiljába és csak pár nap türelmet kértem, amíg azt pótolom és visszakapod mihelyt lehetőségem van azt pótolni, naponta kaptam a sürgető, és fenyegető telefonokat, kilátásba helyezve a feljelentést... Nagyon erős voltál akkor. Azokat a napokat én rémálomként éltem meg.

Minden másként történhetett volna, ha van türelmed kivárni ezt az időt. Ami be is következett napokon belül és te hol itt, hol ott bukkantál fel. Kerestelek a lehetséges tartózkodási helyeiden, még mindig nem megszabadulva a kiadásoktól, a saját költségemen. Az üzenetem egy szigeti tanyán élő családfőhöz ért el, aki átmeneti menedéket nyújtott számodra. Annak adtad át a telefont és magad helyett őt küldted hozzánk. Azt a nagy darab, roma embert, aki, érdekes módon nem is volt olyan riasztó, mint amilyen a híre.

Summázom.

A lányom mobilja az ellenőrzési körömön kívül volt. Nem tudhattam, nem is érdekelt, hogy milyen telefonokat bonyolított és kivel, és azt sem, hogy az általad a távolból rá töltött kétezer forintot időközben elcsacsogta. Azt is mondhattam volna kvittek vagytok... De ez sem volt neked elég. Most már ezt a pénzt követelted... Itt telt be a pohár. Rájöttem, hogy soha nem fogok tőled megszabadulni, ha mereven ragaszkodom az elveimhez és kifizettem a pénzt elismervény ellenében, de hozzátettem, hogy soha többé nem akarlak látni! Azt hittem ezzel vége.

Telt múlt az idő, talán hónapok múlva levelet hozott a postás onnan, ahonnan egyszer már szabadultál. Nekünk írtad a levelet, hogy nem haragszol ránk és szeretnéd velünk felvenni a kapcsolatot, amelynek az az egyedüli feltétele, ha aláírjuk azt a nyilatkozatot, hogy ehhez hozzájárulunk... Mindketten elolvastuk a leveled, a lányom és én.
Nem az én döntésem volt, de az én szándékomat is tükrözte a tette, amikor összetépte azt a levelet. Én talán megfontoltam volna, mielőtt ezt teszem. Ő nem mérlegelt.

Hiszed vagy nem, de nagyon haragudtam akkor rá, mert ilyet én nem tettem volna, még akkor sem ha egyszer kimondtam, nem akarlak többé látni, hallani se rólad, nem másítottam volna meg a döntésem. Még ha a levél sértetlen is marad, akkor sem írtam volna alá azt a nyilatkozatot. Ennyire mély nyomot hagyott bennünk, hogy feldúltad a családunk békéjét, jöttél valahonnan, szinte a semmiből tűntél elő, letaroltál mindent, mintha a világ érted lett volna, semmibe vettél szokásokat, felrúgtál szabályokat, hátat fordítottál mindennek, a segítő kezeknek.

Sajnálom, hogy idáig jutott a kezdeti jó szándékom és a történtek után már nem érdekel hogy alakul a továbbiakban a sorsod. De legfőképpen azt az embert sajnálom, akit sikerült félrevezetned, mert csak a jót kereste benned és talán volt alkalma egy keveset megismerni belőled a jobbik oldaladról, mégis csalódnia kellett és ez a lányom.

Azóta, hogy elmentél, szinte nem múlik el nap, hogy valamilyen érzelmi töltettel ne említené meg azt az időt, ami veled kapcsolatos, amit viszont én nagyon szeretnék mindenestől elfelejteni.

*

A történet egy kislányról szólhatott volna. De az csak volt! Ez most egy nőről szólt, aki egyedül nekiment a világnak. Nagyot akart álmodni, de egyszer csak a földön találta magát. Jó nagy zakót kapott! Hogyan jutott idáig?
„"Volt egyszer egy életem,
Anyám, Apám, Testvérem, Otthonom!
Volt egyszer egy férjem,
És lett egy gyermekem,
Szép otthonom volt,
De egy tönkrement életem!
Egyedül maradtam,
Rossz úton haladtam,
És mire észbe kaptam,
Mindenemet eladtam.
Semmim sem maradt,
Se anyám, se apám,
És éltem bűnös életem.
Apám ezért kitagadott,
Testvérem pedig elhagyott.
Rossz emberek kerültek utamba,
Mire az álomból felébredtem,
Én a börtönbe kerültem.
Most keresem az életem."