Lélekvesztő (útvesztő) kisregény 2.

Látogatók száma: 38

2. fejezet: Fekete és fehér

Mamukám egyszer fekvőbeteg lett. Na, megállt az élet. Mi lesz most velünk, ha nem segít senki? Mert, hogy anyám nem segít, az biztos. Szegény kis mama tüdőgyulladást kapott, magas lázzal, és anyám persze nem segített.
Ahhoz, hogy egy kislány, egy csecsemő, egy féllábú idős ember, egy beteg asszony, és egy nagybeteg valahogy meglegyen, Csabára kellett levelet írni haza, ki tudna feljönni segíteni.
Mariska nagynéném jött, lelkesen. Igen ám! De két hetes csecsemővel, s hat éves kisfiával együtt. Ugyan, hová is tette volna? De jó lelkével nem nézhette a mi kínlódásunkat. Így aztán jött a két kolonccal. Sajnos csecsemőjét Kati nagynéném leejtette a padlóra, két hétig feküdt a pici a klinikán. Megrázó esemény volt, bár kislányként felfogni ezt igazán nem tudtam. Mi Öcsivel néha nagyon jót játszottunk, de a pici lakásban mindig idegesítően útban voltunk. S én, a világtól való félelmeim miatt nem voltam egy könnyű eset. Így visszagondolva bizony sok kemény percet szerezhettem a családnak a folytonos nyafogásaimmal. De moziba elengedtek, a Csipkerózsikára. Óriási élmény volt! Voltunk a vidámparkban is. De az valahogy nem érdekelt engem. Nem teljesen fogtuk fel az otthoni helyzet súlyosságát, akkoriban még bele is lehetett könnyen halni kétoldali tenyérnyi tüdőgyulladásba, és mellhártya is. A csöppség is lehetett volna örökre agy-sérült. De aztán mamukám felépült, a kisbaba meggyógyult, tata leutazott Csabára nyaralni testvéréhez, nyugodtabb lett kicsit az élet. Kati is sokat volt kórházban. Miután a másodikat kijártam, anyám rögeszméje lett, hogy télen-nyáron szakszervezeti gyerek üdülőbe
küldjön üdülni két-két hétre. Nekem nagy bűnöm volt, hogy nem örültem, sőt, féltem nagyon. De ugyan, mitől is nem féltem én akkoriban?
De nem volt mese, mennem kellett. Én is azt mondtam, amit mamikám szokott, amikor nagyon el van keseredve: „ mennék én inkább lé a fődrű, ki a világbú…”
Az első hely, ahol üdültem, szülinapomat, karácsonyt, szilvesztert is magába foglalta. Hatalmas hó, hózivatarok. Nagy hideg, és én nem mertem szánkózni sem. Se jégen csúszkálni, semmit, rendes meleg ruhám nem volt, jó magas hócsizmám se.Vacogva dideregtem, és ámultam a csodás tájon. Szidtak félelmeimért, kinevettek, hogy a hógolyótól is rettegek, de jobb volt álldogálni toporogva, és csodálni a havas fenyőket, melyek időről időre leráztak magukról egy adag havat, hogy férjen az újabb adag a helyükre. Az óriási hegyek fehér csúcsa nézett rám mindenünnen, ahogy forogtam önmagam körül. Fák, fehér bokrok néztek rám kikukkantva hófehér bundájuk alól. Csikorgott lábaim alatt a hótakaró. Jégcsapok csillogtak és könnyeztek a déli napsütésben a fenyők ki-kibukkanó zöldjéről függve, bizony foga volt a napnak. Szinte látom magam, az elhízott, ügyetlen, örökké rettegő kislányt. (Mamikám azt mondta mindig: „Az a tiéd, amit megeszel, majd ha beteg leszel, lesz mibű léadni, né törődjél te séhová” ) Nagyon vártam naponta a levelet, mi van otthon mamáékkal, ki segít? Hiányzott reggel a cikóriakávés tejbe aprított száraz kenyér, délelőtt a pirított cukor tea. Kenyérhéjat aprítottunk bele, hogy barnább legyen, kesernyésen édes. Délután forró zsírban megmártott kenyeret ettünk vöröshagymával, este meg zsíros kenyeret fokhagymával. Hát emiatt a szegénység-szülte ételek miatt híztam én el jó kövérré, százhetvenkét centihez hetvenöt kiló…
Itt az üdülőben azt sem tudtam sokszor, mit tettek elém, s hogyan kell megenni. A vasárnapi kakaóhoz tejszínhabot adtak külön kis tányéron, és azt hittem én tudatlan, hogy vaj, rákentem a kalácsra. Mindenki fetrengve röhögött rajtam. Vacsorára spenót volt első este, s a mellettem fekvő lánynak nem hitték el, hogy nem bírja megenni, belé kényszerítették. Az egészet az én ágyamra hányta. Nagyon sajnáltam szegényt, és féltemben, nehogy velem is ez történjen, mindent megettem. Szegény kislány sírt akkor éjjel, de leszidtak minket, amikor vigasztaltam.
Otthonról azt írták, mamika nem bírta egyedül, tata leutazott a testvéréhez. Ott ápolták az ishiászát. Csoda érdekesnek találtam, hogy bátyjának olyan baja is volt, hogy ha vérzett az orra, kórházban tudták csak elállítani.
Rettenetesen sajnáltam tatát, mert minden nap kiment a nővér oltást adni, és számomra ez borzalmas volt akkor.
Ott az üdülőben egyszer sírtam, és a pszichológusnő azt mondta, örüljek, mert családom van, ő nevelőotthonban dolgozik, és tudja, milyen borzalmas, ha egy gyereknek nincs családja. Hát ezután nagy nehezen visszafojtottam könnyeimet és panasz se hagyta el a számat.
Kötelező éneklés, rajzolás, torna, tánc, és sok- sok gúnyos kiröhögés. Nos, ezek voltak az én ünnepi ajándékaim. Micsoda félelmetes világ vett körül! Csak innen látom, ebből a távolságból, hogy nem a világ volt az oka. Kizárólag az én bezárt gyerekkorom.
Kötelező volt bugyi nélkül aludni, ezt iszonyú csapásként éltem meg. A mi családunkban nagy volt a szigor. Ilyen szégyenteljes viselkedést szinte el se tudtam addig képzelni. A közös tusolás is rémálom volt, vágytam tisztálkodni, de igyekeztem elbújni, hogy ne kelljen mások előtt meztelenkednem. Jaj, nagyon szégyenlős kislány voltam!
Mikor hazaértem, mamika a hófehér hajával, fekete, foltozott házi ruháinak egyikében, a belészúrt elmaradhatatlan ziherejsztűvel, egészen összeaszott. Hatvan évével nyolcvannak látszott. Három elemit járt, de rengeteget olvasott, mert már alig bírta a munkát.
Hoztuk a gyári könyvtárból a sok könyvet, mert én is sokat olvastam. Katin szegénykén úgy lógott a gönce, hogy rossz volt nézni, kezei nem engedelmeskedtek, de nem nagyon engedett segíteni. Tata hazajött, ő erős, magas ember volt, a lakásban is sapkát hordott kopasz fején.
Szobánkba az öt ágyon kívül csak az asztal a székekkel, egy sifonér, és a varrógép fért, nem is volt más egyebünk. Ha jött családtag, én a földön aludtam. Inkább, mint bekéretődzek anyámékhoz. Egyszer ott volt két nagybátyám, s a kemény föld miatti pityergésem miatt egyik szállodába ment aludni éjnek évadján, másikuk azt mondta, soha be ne tegyem lábamat hozzájuk. Mama szomorú volt, sírt is, és én ezt soha el nem felejtettem. Nem szóltam, nem ettem, és amikor legközelebb lementünk vonattal, én kint leültem az árokparton, úgy kellett berángatni. Már a vonaton is csak ettem egyenként a csomag mazsolát, fájlaltam derekamat a négy órás úton, és mindenáron ki akartam hajolni a nyitott ablakon. Kikönyörögtem ugyanolyan hálóinget, mint mamáé, és sajnos leejtettem a táskát, mamika csodás sötétzöld –imakönyv- alakú kulacsa eltörött, pedig ajándékpálinka volt benne, és elázott minden, a szép hálóingek is csupa bűz. Mamikám hálóingén sárga alapon voltak a piros rózsák, enyémen fehéren, és mindenáron cserélni akartam. Csodálatos –őszibarack formájú hamvas, gesztenyével töltött-süteménnyel vártak. Furcsa volt, hogy nagybátyám evés közben is ivott vizet, és azonnal evés után is.
Időközben tíz éves elmúltam, és anyám egyszer azzal jött, aludjak náluk egy este, Béla bácsi nem lesz otthon. Szomorúan mentem. Mondta anyám, üljek be egy kád vízbe, s bejön beszélgetni. Féltem, ugyan mi sül ki ebből? Hát elmagyarázta, hogy hamarosan nő leszek, mi vár havonta, hogyan kell vattát használni, naptárba írni, és ha érintkezek fiúval, akkor gyerekem lesz. Nem mertem én kérdezgetni, le voltam sújtva. Bizony három hónap múlva piros lett az alsóneműm. Kati vattájából téptem, odatettem, és imádkoztam, ne AZ legyen még, valami más betegség legyen…Sajnos AZ volt, és én ügyetlen voltam, mégis másik fehérneműm is foltos lett, hálóingem is, és engedtem rá a forró vizet, de nem jött ki, akkoriban a vastag pamut rózsaszín bugyikat nehéz volt mosni, vízhólyagos lett kezem, majd kifakadt, égett, vérzett. Mit tudhattam én, hogy hideg vízbe kell áztatni… Kínomban odatettem vizesen a szennyesek közé. Mama észrevette, s ő is elmondta, vattát kell a bugyiba tenni. Annyira szégyelltem magamat, hogy ráordítottam:”hamarabb tudtam, mint te!” Nem tudtam, baj-e, hogy nagy alvadékok is jönnek, és mellette csorog ki a sok vér.
Kati szidott, mire kell nekem az ő vattája, mondtam:” arra, amire neked „ Azt is szégyelltem, hogy mama „dicsekedett” rokonoknak fejlettségemmel. Tata megunta, hogy torna alóli felmentéseket írjon megfázás miatt, s rám kiabált:” tizenegy éves nagy szőrös picsájú, menj anyádhoz íratni, és vetetni vattát” Hát mentem, anyám meg nem adott csak egy csomagra, mondtam, hogy ez kevés nekem, és rám kiabált:” eszed te a vattát?” Az üdülőkben is piszkos lett ruhám, a szék alattam, és rengeteget kínlódtam, hogy én állhassak az utolsó sorban, ne lássák meg, ha mosok, ne kelljen közös tusolás, sokat kínlódtam emiatt, és görcsoldóról, fejfájás csillapítóról még csak nem is hallottam. A suli WC- ben is vigyáztam, ne lássák, amikor a becsomagol szemetemet a badellába dobom, ne üljek szoknyámra, ne lássák a csomagot zsebemben. Nem fürödhettem a Balatonban, nem tudtam igazán a csodás tájat sem élvezni. Volt a szavalószakkörben egy fiú barátom, és nem tudtam, a kézfogástól lehet-e gyerekem, hát így amikor késett a ciklus, nyomorgattam fájós hasamat, hogy jöjjön meg a menses.
Nagyon sokat szenvedtem már akkor is menstruációs gondok miatt. Női mivoltomat nem akartam elfogadni, ezt is büntetésnek éltem meg. A nőiség számomra annyira kegyetlen lét volt, hogy férfi szerettem volna lenni. Végtelenül nehéz erről írnom, félek, olvasóim szívesen kihagynák ezeket az oldalakat, de ez egész életemen végigkísér, és őszinte szeretnék lenni, amit naplómba akkor hevenyészve bekörmöltem, úgy érzem, nekem, Juditnak, nagyon fontos. Ma is meglévő szégyenérzetem, s akkori szégyenkezésem miatt még így is csak töredékét mondom el gondjaimnak, amivel egyedül maradtam egy szigorú családban, barátok nélkül. Egy tanár néni nagyon szeretett, elmondtam neki néhány családi dolgot, de női gondokról neki sem mertem. Egyszer két hónap kimaradás miatt anyám nőgyógyászhoz vitt, hogy terhes vagyok-e, és bejött, sőt: bent maradt a vizsgálat alatt is. Iszonyúan megalázó volt! Megkérdezésem nélkül, mintha csak egy állat lennék, egy tárgy, egy gép, átbeszéltek fejem fölött, azt tettek velem, amit akartak.
Kezdtem megérteni, mi a fekete és a fehér, : a jó, és a rossz.
Gyakran szavaltam ünnepségeken, beválasztottak színjátszó szakkörbe is. Én játszottam tizenhárom évesen Pegotti-dajkát a Copperfield Dávidban. Nagyon szerettem Dickens-t. A fiú, akit itt megszerettem, szintén ide járt. Nagyon sokat beszélgettünk versekről, színjátszásról.
Egy könyvtár felolvasó estjén mi adtuk a saját duónkat elő, nagy sikerrel. Óriási élmény volt ez nekem, kikapcsoltam a világot, mások bőrébe bújtam. Csak az a rémítő izgulás ne lett volna mindig úrrá rajtam!
Ezenközben tata egyre betegebb lett, le kellett vágni tövig a csonkját, de az már nem gyógyult be. Nem volt ideje. Tata meghalt a kórházban. Rettenetes volt! Azt kérte, Csabán temessék el, s mamám keresni kezdett a gyerekei segítségével csabai lakást, hogy járhasson a temetőbe, és segítsék a gyermekei. Engem nem vihetett magával, bele voltunk betegedve a bánatba. Anyámékhoz kellett költöznöm, sivár élet várt rám. Rideg anyám, és hallgatag párja. Ekkor már titokban jártam mostani férjemmel, gimnázium első osztályában. Nyárra hazaengedtek mamához, és meglátogatott szerelmem. Mariska nagynéném, aki gondozta mamát, elengedett egész napra azon a csodás négy napon este tizenegyig, csak azt kérte, ne ott csináljunk gyereket. Egész nap sétáltunk és beszélgettünk, mint Debrecenben is egész délután, bujkálva, sosem veszekedtünk, és soha nem fogytunk ki a szóból. Akkor ment fel a Holdra az első ember, de mama azt mondta, ez csalás, mert ezt Isten nem engedné meg. Ekkor volt az első táncdalfesztivál, de TV nem volt, s amúgy sem érdekelt minket. Mariskának ekkor már négy gyermeke volt, s Katival, Öcsikével, velem, Sadrival tízen laktunk egy szoba-konyhában, de nem törődtem a nehézségekkel, nekem nem volt kellemetlen, jó volt minden, úgy ahogyan volt.
Tudtam, hogy mindenki azt hiszi, szex is van már közöttünk , de mi három évig kitartottunk szüzességben mert azt akartuk. Amikor először együtt leszünk, ne kelljen védekezni, gyerekeket akartunk sóvárgó szeretettel. Másodikos voltam a gimiben, amikor mamikám meghalt. Vele akartam halni. Elhittem, hogy megszakadhat a szív, és én a temetésen beleesem a sírgödörbe holtan. Anyám a hajamba tett fekete szalagra gúnyos megjegyzést tett. Vége volt a világnak, ha szerelmem nem lett volna, biztosan belepusztulok. Így is annyira tönkrementem, hogy anyósom biztatott, kérjünk szaporán gyámhatósági engedélyt, s házasodjunk össze, mielőtt megbolondulok. Egy iszonyú karácsony után január ötödikén beadtuk a kérelmet sebtiben. Ezerkilencszázhetven, a nagy-árvíz idején volt első randink, azóta három év telt el. Ezen a Karácsonyon anyám akarata szerint meghívtuk Pétert, szerelmemet, hogy délután jöjjön. Engem, legnagyobb megdöbbenésemre elküldtek otthonról, és párom utólagos elmesélése szerint anyám elmondta neki, ugyanolyan büdös, lusta, hazug, kurva, gyilkos leszek, mint az apám, és ha elvesz feleségül, megy még panaszra anyámhoz.
Ezek után Szilveszterkor előbb szobafogság volt ígérve, majd az utolsó pillanatban közölték, kettesben akarnak szilveszterezni. Az utolsó percben kellet elrohanni Péter nagymamájáékhoz, ahol tradíció volt a családi ünneplés, hogy egy személlyel többen lehetünk-e?? Amikor hazaértem, csak szidás fogadott, s egy másolattal írt szerződés, hogy házimunkáért kapok reggelit, amit találok, és minden ügyemet intézzek ott, ahol pénzért kitart egy kurafi, mert amilyen vagyok, úgy nem szerethet önmagamért senki. Enyém a gyerektartás, a családi pótlékért ott aludhatok, némán.
Így éltem április tizenkilencedike Húsvét szombatig, mert ekkorra kaptuk meg a gyámhatóságtól a korkedvezményes házasságkötési engedélyt. Az egész esküvőből csupán a rettegésre emlékszem, hiszen ott volt apám, anyám, anyám második férje is.
Csak úgy adták meg az engedélyt, ha van lakás, tehát apósom intézett házfelügyelői lakást, földszint, salétrom, penészbogarak, dohszag, de nekünk a PARADICSOM volt!
Sikáltam térdelve a padlót, a követ, pucoltam az ajtókat, ablakokat, berendeztük használt bútorokkal, legtöbbjét kézben cipeltük oda, hogy még a házasság előtt rendben legyen minden. Akkor már dolgoztam gyárban három műszakban, és a lakásba jártam, hogy ellássam a házfelügyelői teendőket. Rettenetes fájdalmaimra mondta anyósom, egy asszonynak mindig fáj a dereka. Anyám lakását takarítottam, azután anyósoméknak segítettem, és a leendő lakásban, ahol csak míg házmesterek vagyunk, addig lakhatunk, ott várt a rettenetes munka.
Három ház volt a körzetünk, az egyik sarokház, nagy utcafront, egy-egy emelet tető nélkül, három udvar, három függőfolyosó, mosókonyhák, udvarok, hat közös WC, kilenc darab rozsdás kuka, amiket ki kellett hordani a sarokra hasamhoz fogva cipelve, és az udvari kútnál kimosni klórmésszel, azután a kutat is kimosni, el sem tudom így egyszerre mondani, mi minden…Öreg nénik laktak ott, lenéztek engem, tizenhét éves lányt, kioktattak, de nem bántam én semmit, csak el anyámtól. Ha mindent elsöprő szerelmünk, szeretetünk egymás iránt vőlegényemmel nem lett volna, nem tudom, hogyan bírtam volna ki… Olyan boldogok voltunk, ha együtt sétálhattunk, beszélgethettünk, náluk lehettem családjával, akikről úgy éreztem, szeretnek. Néha kártyáztunk, TV-t néztünk, nagyon jó volt velük lenni. A várakozás a boldogság közeledésére nagyon csodálatos érzés volt. Már enni is tudtam, pedig ( hála az égnek) lefogytam hatvan kilóra.
Az esküvő után a taxi csupán a sarokig tudott a sártól bejönni, onnan este nyolckor gyalog evickéltünk esküvői ruha-fátyolban új otthonunkig. Biztosan sok ablakból figyeltek.
Megálmodott Édenkertünkben levetkőztünk, s nászéjszaka nélkül lefeküdtünk aludni.
Húsvét vasárnapjának reggelén apósom ébresztett, hozott enni, és segített a hátunk mögé akasztott lepedő előtt fényképezkedni. Férjem fotózott akkoriban, ő hívta elő a képeket is a sötétkamrának berendezett spájzban. Pénztelenségünk miatt nem volt nászút sem, húsvét után mentünk dolgozni, hiszen mint fiatal munkaerők, csak tizenegy nap szabadság járt, az kellett a nyári festés-mázolásra. Fények és árnyak váltakoztak szerény életünkben. Már a kezdet kezdetén voltak a szex-szel gondjaink, de szégyenünk nem engedte, hogy segítséget keressünk.
Vártuk havonta a kisbabát, de csak a polc hátulján vasalódobozban rejtegetett vatta volt szükséges rossz. Minden-de minden munkát, a legapróbbtól a legnagyobbig egyedül végeztem. Bejött novemberben az igazi tél, hajnali négykor már a havat hánytam, utána ágyba vittem páromnak a reggelit és kávét, majd tízórait és tiszta ruhát, termoszba kávét s teát csináltam neki, és kínkeservesen emelgetve a lavórt, lemosakodtam, mentem a gyárba.
Hatkor már munkaruhában kellett a gép mellett állni, nem volt mese. Munkatársaim szidtak, mert a szalagon lassú voltam, nem tudtak miattam haladni, keresni. Nehéz munka volt nagyon. Születésnapomon, a tizennyolcadikon, december huszonharmadikán, egész délelőtt a bűzös-hideg potyogtatós WC mellé térdepelve hánytam és hánytam. Vérezni kezdtem két hét cikluskésés után. Hazaengedtek. Anyósom azt mondta, ez terhesség esetén is előfordulhat. Ezért végigcsináltam az ünnepi munkálatokat, s mert férjem negyven fokos lázas tüdőgyulladásban feküdt, hordtam a jégen a kukákat, és mindent egyedül végeztem nagykorúságom első Karácsonyán is. December huszonhetedikén elindultam az udvari közös WC-re, lehajoltam a szekrényből kardigánért, s úgy maradtam a fájdalomtól. Kértem férjemet, próbáljon úgy lehajolva segíteni arccal az ajtó felé fordulni, s már amikor a földön fekve magamhoz tértem, párom törölte alattam fel a vizeletet, mosta ki bugyimat, felsegített nagy kínok között az ágyra, odahozott egy vödröt, s arra fordítva ráhúzta fenekemet, mert hasmenés is rám jött. Pokoli szégyen volt ez nekem, elmondhatatlan! Kihívtuk a doktornőt, aki mentővel vitetett a női klinikára. Húszhetes terhesség fenyegető vetéléssel, s gerincbecsípődés, ishiász és ülőidegzsába. Hormoninjekciókat, nyugtatókat, hormontablettákat, szigorú fekvést szabtak ki rám. Állva ettem, ülni nem tudtam, négykézláb másztam fel ágyamba, de boldog voltam a kisbaba miatt, nem hittem én, hogy elvetélem, azt sem tudtam, mit jelent az. Rettenetes élmények voltak az én szégyenérzetemnek a női klinikán kiszolgáltatva, fehérnemű nélkül szorítani lábaink között a papírvattát, sőt, gyűjteni hánytálban az éjjeliszekrényen mások előtt, s viziten az orvosok nézegették és szagolgatták. Iszonyú volt!! Szilveszter hajnalán pokoli altesti görcsökre, rettenetes gerincfájdalomra ébredtem, melyek időről időre hullámokban borítottak el, egyre sűrűbben és erősebben, hosszabban. Mire férjem jött látogatásidőben, már csak szorítottam kezét, mozdulni sem bírtam, majd erős székelésérzést érezve megkértem páromat, menjen haza, és boldog új évet mindenkinek. Ő szót fogadott, én lemásztam az ágyról, mely csupa vér volt, elindultam a mellékhelyiségbe, a toaletten kínlódtam verejtékezve, hatalmas alvadékok estek ki belőlem, majd próbáltam a mosdóban kimosni titokban felvett bugyimat. Jött a nővér, akit riasztottak tapasztalt szobatársaim, akik már férjemet nem érték utol a hírrel: ne menjen el, biztosan műtenek, mert biztosan elvetéltem. A nővér leszidott, mért húztam le a WC-t, mért dobtam ki a vattát, kereste a badellában a kisbabát az alvadt rögben, s mondta, nem találja, visszakísért
az ágyamba, s elment orvost keresni. Mivel szilvesztereztek, csak január másodikán vizsgáltak meg. Addig feküdtem halálra rémülten, csökkentek fájdalmaim és alig véreztem, de rettegtem. Amikor egy orvos megvizsgált, undorodva fogott meg s mutatott fel egy kis szelet papírvattát, mi véletlenül rám ragadt, és kérdezte: „ez itt micsoda? „De hisz nem adott időt lemosakodni… Pokoli szégyen öntött el, s félelem. Az orvos éppen-csak futólag megvizsgált gyorsan, alig éreztem, és azt mondta, vaklárma volt, feküdjek tovább, szedjem a gyógyszereket. Két hét múlva szivárgó vérzéssel, kis fájdalmakkal – hazaengedtek, feküdni és gyógyszert szedni. Így tettem, állandó félelemben, mert állapotom nem javult. Férjem mindent elvégzett. Kitaláltuk, legyen a kisbaba Tom. A legközelebbi vizsgálat február hatodikán volt, a körzeti nőgyógyász szerint a baba nem fejlődött, békavizsgálatot kell végezni. Megtörtént, s kimutatta: nem vagyok állapotos. Nyolcadikán beutaltak a kórházba, kilencedikén kikapartak, s megállapították, halott magzati darabok, és méhlepénydarabok üszkösödtek bennem, csoda hogy élek a hullamérgezéstől. Másnap, pénteken hazaengedtek, s hétfőre munkaképesnek nyilvánítottak. A munkahelyen még nehezebben álltam meg a helyemet, kivérezve, legyengülve, állandó mély szomorúságban szédelegtem, gyakran elájultam. Iszonyúan féltem, hogy soha többé nem lesz gyermekem. Sokat sírtam, s anyám átkára gondoltam akaratlan, hiszen nem vagyok babonás. Az orvos által kiszabott három hónap védekezés után ismét vágyakozva vártunk várandósságra. Türelmetlen voltam, nem tudtam másra gondolni. Nyáron végre felcsillant a reménysugár. Hathetesen már mentő vitt.
Ismét a rettegő várakozás elhagyatottan a klinikán, fekve, keserűen. Hála Istennek, megállították a folyamatot, és Ria lányomat megmentették. Végig feküdni kellett, orvosságokat szedni, s rettenetes gerincfájdalommal, de már egyre jobban reménykedve várni, hogy ez a baba már életben marad. Olvastam, kézimunkáztam, aludtam, és egyre jobban próbáltam hinni, hogy életünk jobbra fordul. Párom elvégzett mindent, s biztatott. Néha kiültem a gangra, az udvarra, ahogyan az időjárás engedte, és gyönyörködtem az eperfában, a szőlőlugasában szomszédunknak, a zsenge fűben, a kék égben, kis világomban. Az utolsó hónapban felszabadított az orvos, és én ezt úgy értelmeztem, mindent lehet. Elvégeztem a házimunkákat, főztem, mosogattam, takarítottam, sétáltunk, s hála az égnek : már házmesterség nem volt, jóhiszemű jogtalan lakáshasználók lettünk. Ezért férjemre semmi munka a nagymosáson kívül nem maradt. Vasaltam a pelenkákat, pici ingecskéket, berendeztem a kiságyat, a kölcsön – babakocsit jól kimostam. Már volt egy rezsónk, nem kellett a sparheldba begyújtani, kályhába sem, mert olajkályha is volt, s lett kis hűtő, minicentrifuga, használt mosógép. Bizományiban vettünk matracot a kiságyba, akciósan az ágyacskát. Örököltünk babaruhákat is, férjem készített kis szekrényt, én a kiságyra horgoltam – kötöttem pelenkatartót, kaptunk ajándékba kicsi edénykéket. Tervezgettünk, álmodoztunk, hittünk a szép jövőben, de a félelem ott volt bennem. No, nem a szüléstől, azt a vetélés kínjai kiölték belőlem, de a rám szabott hormonoktól, vérnyomáscsökkentőktől, nyugtatóktól nem csak elhíztam, de depressziós lettem, a sok kín is biztosan közrejátszott. A magány egész nap, amikor a derékfájástól lefeküdtem kicsit, s jöttek sötét gondolatok, elborított a rettegés mindentől. De csodás volt sárga, halványzöld, fehér holmikat venni, hiszen nem tudhattuk, kisleányunk lesz-e, vagy kisfiunk. Elterveztük álomjövőnket, bíztunk megvalósulásában, ha sokat dolgozunk és szeretjük egymást… Részletes terveket készítettünk hozzá.
Párom szúnyoghálót szerelt az ablakokra, és szúnyoghálós ajtót a konyhaajtóra, mert onnan jött napocska, a szoba felől csak a por – zaj – bekukucskáló emberek. Elérkezett kilencszázhetvenöt ötödik hó ötödike. Éppen hogy csak elment párom dolgozni,
elment a nyákdugó. Nekiálltam kitakarítani, főzni, mosogatni, kávét feltenni, virágokat öntözni, hiszen az állandó erős gerinc – alhas fájdalmon kívül csak pici rózsaszín váladék jött. Meg akartam felelni anyósomék szigorú elvárásainak, és vártam, közben tettem-vettem, mindent előkészítettem a babástól való hazatéréshez is, pelenkával letakart kifőzött edények, a gyenge orosz tea leírása, a piszkos – pelenkás vödör előkészítésének leírása, s egyszer csak ott volt férjem, s apósom.