Angyali mese 3. rész

Látogatók száma: 36

Vajon igaz?

Angyali Mese III. rész
Felnõtteknek, és nagyra nõtt gyerekeknek
-Az Igaz Szerelem-

Prológus: Minden ember, mikor megszületik, ha kéri, ha nem, kap egy Õrangyalt, aki vigyáz rá egész életében, aki halálakor az embert átkíséri a másvilágra. Emellett kapunk egy szellemi vezetõt is, aki abban segít minket, hogy megoldjuk azokat a problémákat, amiket meg kell oldanunk, s segítse szellemi lelki fejlõdésünket. Hogy az alábbi történet igaz-e, vagy sem, azt elég, ha én tudom...de nekem az Õrangyalom súgta...

Történetünk az Ókorban kezdõdik. Egy nagy világ hatalmas uralkodójának a feleségérõl lesz szó. Gyönyörû nõ volt, szó valódi értelmében. Földöntúli szépség, tele igazságérzettel, aki nem tudta elfogadni királyának kegyetlenségeit, s folyamatosan szót is emelt ellene. Uralkodónõ létére mégsem volt boldog. Be volt zárva egy szép fényes kalitkába, segélykiáltását senki nem hallotta meg, még a közvetlen környezete sem.
Mindenki azt látta, amit látni akart benne. Egy uralkodónak a felesége, akinek megvan mindene, amit csak akar, semmiben nem szenved hiányt,
és boldogan él. Csak épp azt nem látták, mi van a színfalak mögött. Mennyi megaláztatás, mennyi fájdalom, kudarc, és lelki sérülés. Senki nem állt mellette. Csak én. Én voltam az Õrangyala. Láttam, s átéltem félelmeit, magányát, szerelmeit, mindent átéltem, éreztem, amit Õ érzett. És elkövettem egy súlyos hibát. Nagyon megszerettem. Angyal létemre szerelembe estem. Nem lett volna szabad, ma már tudom. Akkor nem tudtam.
Próbáltam hozzá szólni nappal, éjjel, mindenkor, de fülei rám, süketek voltak. Nem hallott meg. A szépsége olyan földöntúli volt, mintha õrizte volna másvilági szépségét, tisztaságát. Talán ezért is szerettem bele. S eljött a nap, mikor nem bírta tovább. Önkezével vetett véget az életének. Nekem pedig ott kellett állnom mellette, végignéznem, átélnem azt, amit Õ él, s aztán hazakísérni. Szörnyû volt. De eljött a pillanat, amit annyira vártam már. Ott állt elõttem Õ.
-Ki vagy?-kérdezte- S hol vagyok egyáltalán?
-Én az Õrmagyalod vagyok. Melletted voltam egész életedben, átéltem, amit átéltél, éreztem, amit éreztél, s lám, most sem hagytalak magadra. Azért vagyok itt, hogy hazakísérjelek. De tudd meg: Eldobtad magadtól az életet, s ezért büntetésben lesz részed, mert a sorsod nem ez volt. De én is büntetve leszek, mert megszerettelek. Szerelmes lettem beléd, s ezt nem lett volna szabad. Ha humorosan akarok fogalmazni, akkor mindketten megyünk raportra a fõnök elé, s magyarázkodhatunk. Aztán meg vezekelhetünk, ki tudja meddig.
-Miért?
-Azért mert neked a sorsod az volt, hogy felfedezd a szabadságodat, kiteljesítsed önmagad, megöld a férjedet, s király helyett király légy egy birodalomban, mely az igazságosságra épült volna eztán. Egy egész nép sorsát rontottad el hibás lépéseddel. Én próbáltam súgni neked, próbáltalak figyelmeztetni, de nem hallgattál rám. Meg se hallottál.
-Most mi lesz?-kérdezte félelemmel a szemében.
-Nem tudom. De azt igen, hogy a szerelmet, melyet Irántad érzek, be kell teljesítenem. Megszerettelek. S angyalként képtelen vagyok megvalósítani a bennem megfogant érzéseket. Ezért én leszületek a Földre, s várok rád, míg újra megszületsz, várok a szerelmedre, hogy beteljesítsük együtt.
-Én, én nem tudok neked erre mit mondani.
-Nem is kell. Lesz ami lesz. ez az én létem, én életem, a tied pedig a tied. De most leszel abban a helyzetben, hogy levond a következtetéseket elmúlt életeidbõl, s megtervezz egy olyan életet, mely méltó lesz hozzád. Most kövess. elviszlek haza. S remélem, egyszer még találkozom veled. Ne felejts el sosem, s szõj bele a következõ életedbe. Várni fogok rád!

Aztán az történt, aminek történni kellett. Õ elkezdett vezekelni, rosszabbnál rosszabb életeket kellett leélnie, megtapasztalnia. Én pedig, hátrahagyva az angyali létemet, leszülettem a földre, hogy várjak rá, s beteljesítsem a szerelmünket. Azt tudni kell, ha egy angyal saját maga által eldobja angyali mivoltát, s megszületik, akkor nem egy emberöltõt él általában. Teljesen nem felejti el angyali életét, kapcsolatba marad a szellemvilággal, viszont nem öregszik, nem lesz beteg, s nem hal meg. Megölni sem lehet. Ha megölik, feltámad, ahogy az írás tanítja. Mert nem halhat meg. Csak akkor, ha beteljesíti azt, amiért az angyalságát eldobta. Ha pedig önkezüleg vetne véget az életének, akkor a poklok poklára kerül a végtelenségig a sötétségbe kárhoztatva.
Így aztán megszülettem. Földi idõ szerint, olyan 1100 körül. Valahol a mai Európa területén. rendes emberek voltak a szüleim, semmiben nem szenvedtem hiányt, s azzal foglalkozhattam mindig is, amivel szerettem volna. Így aztán, mivel az angyalságomat nem veszítettem el teljesen, fogékony letem a mûvészetekre. Írtam, fesetttem, próbáltam kifejezni, megfejteni önmagam, s vártam Õt. Aztán, mivel az élet, már csak ilyen, sajnos nagyon hamar egyedül maradtam. Szüleim meghaltak, testvérem nem volt, s egyedül kellett talpon maradnom. El is kezdtem. NEm is vot semmi baj. Nõk jöttek-mentek az életemben, mert kerestem Õt. De mindig, miután megkaptam egy nõt, akár egy éjszakára, akár egy életre, mindig azt a hiányt éreztem. Nem Õ az. És nekem pedig Õ hiányzott. Nem találtam. Fogalmam sem volt róla, hol, merre születhetett újra, s hogyan találhatnám meg? Volt angyaltársaim sem mondtak semmit, amivel segíthettek volna. Megszegték volna ezzel az egyetemes Törvényt.
Aztán beleuntam abba az életbe, amit éltem. Ami házat örököltem, eladtam, s nyakamba vetem a világot, minden mindegy alapon. Valahol, majd csak találkozom Vele. Így történt, hogy hajózni kezdtem. Földrészeket fedeztem fel, nagy ember voltam, de Õt nem találtam sehol. részletezhetném a dolgokat, hogy mikor mit csináltam, az emberek szemében hogyan rendeztem meg a halálomat, s hogyan kezdtem új életet egy másik országban, vagy épp földrészen. Nagyon nagyon szenvedtem a hiányától. Fájt. Majdnem beleõrültem, de tudtam, nem adhatom fel.
Nem vethetem el magamtól az életet. Tudtam, hogy neki vezekelnie kell, sokat tanulnia, s fejlõdnie, s különben is, az Isten is megmondta, hogy eljön az az idõ, mikor vele lehetek. Így, ebben a nagy várakozásban, fájdalmakkal teletûzdelve eltelt vagy 500 év. Én pedig Franciaországban kötöttem ki. És nekem, innentõl indult az életem.
Egy gróf lánya volt, éppen az esküvõje elõtt. Hivatalos voltam a grófhoz, mivel a szomszédos birtokot vettem meg magamnak, s bizony illendõ volt bemutatkoznom. Én pedig, jó szomszédhoz illõen átmentem bemutatkozni. Akkor, ott a kastély udvarában a virágok közt láttam meg Õt. Azonnal tudtam, hogy Õ az. Hosszú fehér ruhában volt, éppen rózsákat szedett. Vörösesbarna haja csillogott a délutáni napsütésben, s ahogy rám nézett, azokkal aszemekkel, tudtam, hogy Õ néz rám. Nme bírtam uralkodni magamon. Azonnal megálltam a lovammal, s leszálltam hozzá.
Ez nagyon nagy illetlenségnek számított akkoriban, akár örök haragot is kiválthatott volna a szomszédból. Ennyi év várakozás után...Itt van elõttem. Felsegítettem a földrõl, mélyen a szemében néztem, s beszélni kezdtem.
-Hát itt vagy! Remélem, emlékszel rám?!
- Engedjen el, fogalmam sincs, mirõl beszél. Kikérem magamnak. Nekem võlegényem van, s nemsokára feleség leszek! Mit képzel maga itt?
- Több mint 500 évet vártam rád. Én voltam az Örangyalod, s beléd szerettem. Megölted magad, s én kísértelek a Túlvilágra. Akkor megfogadtam, hogy eldobom angyali mivoltomat, hogy beteljesítsem a szerelmünket. Nem emlékszel rám?- kérdeztem esdeklõn, könyörögve.
- Nem tudom, miféle szamárságokat beszél itt maga össze-vissza, de azonnal elvitetem innen. - szólt dühösen a lány.
Ekkor, kihasználva maradék angyali képességemet, kezemet a homlokára helyeztem, s felnyitottam a szemét,a mi addig csukva volt. Elájult. De tudtam, hogy mikor magához tér, tudni fogja az ok okozati törvényeket, emlékezni fog elõzõ életeire,s tudni fogja, hogy ki is vagyok én.
Aztán bejutottam a grófhoz is.
-Gróf úr! -üdvözöltem kedélyesen- Mivel én lettem az új szomszédja, úgy illendõ, hogy bemutatkozzam, s felajánljam barátságomat önnek. Ám sajnos egy esemény közbe szólt, s ezt a beszélgetést el kell halasztanunk. Az ajándékot,a mit önnek hoztam, természetesen itt hagyom, de mivel az életem gyökeresen megváltozott ma délután, még csak elfoglalni sem áll módomban az új birtokomat.
-Mégis mi történt? -kérdezte hüledezve a gróf.
-Sorsom kiáltott ma délután! Több mint 500 évet vártam valakire, akit ma megtaláltam, s nagyon kérem bocsásson meg nekem gróf úr, de sürgõsen cselekednem kell, s változtatnom az életemen. Ellenben hadd jegyezzem meg: Önnek is sorsa kiáltott ma délután, ,maga viszont nem hallotta meg! Úgyhogy a viszont látásra méltóságos uram, de nekem most rohannom kell!
Azzal háton fordultam, s sietõs léptekkel mentem lovam felé, a gróf pedig ott ült, dülledt szemekkel a székén, s értetlenül bámult maga elé, hogy most mi is történt tulajdonképpen....
Ahogy kiértem a kertbe Õ már ott várt rám. Megálltam mellette felsegítettem a lovamra, s bizony, menekülõre fogtuk a dolgot. Hála a sok tapasztalatomnak, s ismeretségemnek, hamar kereket oldottunk, s teljesen más, hétköznapi, gazdálkodó életet kezdtünk élni, nagyon messze, egy másik országban. Ez az ország Magyarország volt. Elõtte soha nem jártam itt, de ahogy ideértünk, azonnal szinte életemben elõször, itt a földön otthon éreztem magam. Teljesen más volt ez az ország, mint az összes többi, ahol eddig megfordultam. Itt az emeberek még úgy életek, ahogy az meg van írva. Bár sok háborúskodást kellett átélniük, mégis fenn, s megmaradtak. Itt kezdtünk új életet, ebben az országban, a Duna partján akartam megvalósítani szerelmünket. Nagyon szerettük egymást. Nem lehetett erre az érzésre földi szavakat találni. Szinte egy álom volt az egész. Egy este aztán valami történt. Szeretkeztünk. Úgy, ahogy az meg van írva, ahogy lennie kell. Nem ösztönbõl, hanem szerelembõl. Elmerültünk egymás szemeiben, megszûnt a külvilág, semmi nem érdekelt minket. Csak egymásra figyeltünk, s a szerelmünkre. Soha nem felejtem el azt az ölelést. Ezt kerestem évszázadokon át,s most itt van. Végre ölelhetem. Megérte! Ez a szerelem, ez bármit megér nekem, hogy beteljesedjen. Mohón csókoltuk egymásról az izzadságcseppeket is, s mohón, õrült mód merültünk el egymásban. Több volt ez, mint szeretkezés. Ez csoda volt. S erre a csodára, s arra, hogy most már csak vele lehetek, minden fájdalom megérte, amivel fizetnem kellett érte. Boldog voltam!
S legszívesebben az összes angyalnak kiáltottam volna, hogy gyertek, szülessetek meg, ezt éljétek át! Ez az élet. Ilyen nincs Odaát! Persze ezt nem tehettem meg. De akkor este, én megéreztem. Boldogságunk kezdett kiteljesedni. Feleségem állapotos lett. Akkor öröm volt ez számunkra, ami szinte kimondhatatlan lett volna. Boldogan teltek az elkövetkezendõ hónapok, vártuk a kis angyal érkezését,s teljes mód felkészültünk rá. Az már csak külön öröm volt, mikor kiderült, hogy két gyermeket vár. Ikrek lesznek! Két angyal fog megszületni az Õ ölébõl! Gondoltam mérhetetlen boldogsággal.
Nem sokkal a szülés elõtt, egy este házunk kertjében ültünk, s beszélgettünk. Ma is emlékszem minden szóra, ami ott, akkor elhangzott.
-Köszönöm neked.-mondta
-Mit köszönsz?-kérdeztem
-Ezt az egészet. Mindent, ami történt. Hogy szeretsz engem, s megtanítottál engem is szeretni, s boldognak lennem.
-Ugyan már. Én tartozom köszönettel neked. Te is megajándékoztál engem a szerelmeddel, s ráadásul most még két kis angyallal is megajándékozol nemsokára.
-És mondd csak! Megérte neked ez az egész? Megérte elveszíteni angyali mivoltodat, egy pillanatnyi szerelemért?
-Csak ezért érte meg. Az igaz szerelem nevében bármit megtenni, megéri. Nagy árat fizettem érte, de megérte.
-Mesélj, milyen angyalnak lenni?Még sosem beszéltél róla.
-Egyszerre felemelõ, csodálatos, és végtelenül szomorú is néha. És persze boldog is. Mert akire vigyázunk, azt meg is kell szeretnünk, az összes hibájával, ballépésével együtt. Bármit tesz, nekem szeretnem kell. Mert ez a dolgom, erre esküdtem. S át kell élnem mindent, amit az a személy él át, akire vigyázok. És tudod, hiába tudom, mindennek az okát, hiába tudom, miért van háború, miért van csecsemõhalál, miért van annyi borzalom és szenvedés, azért ez fáj is néha. Pedig mindennek, még a legnagyobb szenvedésnek, és fájdalomnak is mélységes mély okai vannak. Semmi nem történik ok nélkül, s minden mögött az Isteni akarat áll. Ha elfogadjuk, ha nem. El is utasíthatjuk. De akkor is ez az igazság.
-És mi van a szerelemmel?
-Ha valakit megszeretünk, felelõsséggel tartozunk iránta. Ha pedig elmúlik, akkor az a szerelem soha nem is létezett. Maximum valami lefokozott kistestvére volt a szerelem nevû érzésnek. De szeretni kell. Törekedni kell rá.
-Már nem félek a haláltól.
-Én sem. De attól igen, mi lesz, ha nélküled kell élnem.
-Ezt miért mondod?
-Azért, mert sajnos én halhatatlan vagyok. Csak egyféleképpen halhatok meg, úgy, hogy az sorsszerû legyen. Ha az az ember öl meg, akibe szerelmes vagyok.
-Ezt hogy érted? Én nem akarlak,s nem is foglak nem megölni, de még bántani sem.
-Tudom kicsim. De ha én mondjuk, eldobom az életem, akkor örök kárhozatra ítélnek. Legalábbis addig, míg a földön élet van. Ha mások ölnek meg, ha tetszik nekem, ha nem, ha akarom, ha nem, harmadnapra feltámadok, ahogy Jézus tette. Az a sorsszerû, ha úgy halok meg, ha az az ember öl meg, akit szeretek. Mivel én téged szeretlek, neked kell megölnöd. Persze nem itt és most.
-Nem értelek.
-Ígérd meg, hogy ha elmész innen, akkor vissza fogsz jönni hozzám!
-Megígérem. Amíg világ a világ, visszajövök hozzád,s minden életemben neked fogok élni. Boldogok leszünk minden életben!
-Ámen! Úgy legyen szerelmem!
Azzal lassan, lágyan megcsókoltam, s magamhoz szorítottam. Õt. A feleségemet.
Ekkor már egy ideje nálunk lakott a bábaasszony, mert a feleségemnél bármikor megindulhatott a szülés. Emlékszem arra a napra, kristálytisztán. Szép tavaszi nap volt. Március 28.-a. Kellemesen sütött a nap reggel, kertünkben csak nekünk szerenádod játszottak a kis madarak. Imádtam erre az érzésre ébredni. A nap csiklandozza az arcomat,a madarak csiripelnek a kertünkben, a feleségem pedig hozzám bújva, ébredezik. Nagyon nagyon szeretem Õt. Annyira boldog voltam, hogy azt nem lehetett szavakba önteni. Felkeltünk, megreggeliztünk, s én belovagoltam a városba, megvenni a következõ hétre való betevõnket, illetve az alapanyagokat hozzá. Hirtelen valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába, azonnal elindultam hazafelé. Alighogy beértem a kertbe,s leszálltam a lóról, a bábaasszony véres kézzel várt az ajtóban.
-Uram! Az Isten szerelmére kérem. Ne haragudjon rám. Az Isten akarta így!
-Mi történt?! MI történt maga vén banya, mondja már! -közbe rohantam be a házba.
A látvány,a mi ott fogadott...leírhatatlan volt...a feleségem tiszta véres lepedõn feküst, véres öllel, kitárulkozva. Mellette egy csendes kis csecsemõ, aki nem lélegzett. A másik oldalán pedig ott szuszogott egy másik.
-Szerelmem!-rohantam mellé az ágyra..MI történt itt?
-Szerelmem! Az Isten közbeszólt.-mondta könnyek közt- A kisfiunk meghalt, miután megszületett. A kislányunk él. Itt van veled. S én is benne élek tovább. Nemsokára el kell menjek.
-Nem! Nem engedem! Ezt nem teheted velem.
-Ne haragudj rám. Nem emlékeztem, hogy így terveztem, esküszöm neked. Ígérem, visszajövök. Neveld fel a kislányunkat. Én ott leszek benne.
-Ne, nem! Ezt nem teheted! Ennek nem így kell történnie. Annyi mindent át kell élnünk még, meg kell tapasztalnunk együtt!!!
- Kedvesem! Erre az életre...ennyi volt megírva. Nézd..sírok..de nem a fájdalomtól! Szeretlek! S itt hagyok neked kettõnkbõl egy darabot! S esküszöm neked, visszajövök hozzád! Beteljesítjük a sorsunkat, s a szerelmünket.- aztán elszállt belõle a lélek. A szeme még könnyes volt. Tengerkék szeme, mintha üvegbõl lett volna akkora. Nem volt benne Õ! Nem volt benne élet. Lecsuktam a szemét. Vártam, hogy este legyen, valami történjen. Valami, ami nem állítja meg az idõ vas kerekét. S legyek túl ezen a nagy tragédián,s próbáljak talpon maradni. A kertben egy fûzfa alá temettem õket. A sírt körbeültettem rózsákkal. Gondoztam, ápoltam, minden nap beszéltem hozzájuk. Õk voltak a családom.
Nem rohantam Istenhez, felelõsségre vonásért, próbáltam megérteni a dolgok okát, miértjét. S neveltem a kislányunkat.
Épp olyan volt, mint az anyja. Semmiben nem hasonlított rám. Külsõleg. Lelkileg viszont igen. Ahogy nõtt, úgy lett egyre szebb, s egyre olyanabb, mint az anyja. Vörösesbarna haja, minden nap nekem szikrázott, kék szeme csillogott, s ha elaludt, sokáig idõztem mellette, s emlékeztem az édesanyjára. Aztán felnõtt lett. Illetve alig lett felnõtt. S még egy sorscsapás ért. Elutaztam, mert el kellett utaznom, s mondtam neki, jöjjön velem.
Azt mondta, nem kell, itthon kell maradnom. S mire hazaértem, õt is elveszítettem. Boszorkányüldözés volt akkoriban a divat, s valaki azzal vádolta meg, hogy boszorkány, mivel gyógyfüveket szedett éppen, s ezt a tényt egybemosták azzal, hogy születésekor meghalt az édesanyja, s a testvére is. Nem kellett több. Megölték. Ezt már nem tudtam megemészteni, feldolgozni, valami, végleg eltörött bennem. eltemetem a testvére, s az édesanyja mellé. Aztán kilovagoltam a hegytetõre,s ordíbálni kezdtem.
-Mit képzelsz te magadról?Ki vagy te, hogy ennyi fájdalmat rakjál rám, csak azért, mert szerelmes lettem?! Ez vagy te? Ilyen egy Isten?! Erre vagy büszke? Milyen Isten vagy te? Miért teszed ezt velem?!Megtagadlak, vedd tudomásul, soha többé be nem teszem lábam az országodba! Inkább az örök kárhozat, sem minthogy ennyi fájdalmat elviseljek,s neked tetszelegjek majd a jövõben.
- Ne feledd angyalom, te akartad a szerelmet, te akartad az életet. Én megadtam neked. Tudtad te ezt elõre, mégse vetél róla tudomást. Szõnyeg alá söpörted. Pedig tudtad, mert akkor régen Õ, egy egész országot hagyott bajba jutni az öngyilkosságával, s tudtad, hogy ezért szenvednie kell. Újra meg kell szeretnie az életet, s ragaszkodnia hozzá. Ehhez pedig ilyen életek, s ilyen tapasztalatok kellettek.
-Nem érdekel, mit hordasz itt össze. Nem ezt ígérted. Azt ígérted, hogy boldog leszek vele, hogy nem fogsz kettõnk közé állni!
-Nem is álltam közétek. Az életét Õ tervezte meg. Nem én parancsoltam neki, hogy így legyen.
-Hazudsz!Hazudsz!Hazudsz! Soha nem fogok visszatérni hozzád. Inkább leszek bukott angyal.Ennyi fájdalmat! Tudod te, mit jelent ezt átélni.
-Persze, hogy tudom. Hiszen éppen azért teremtetettem az embert, hogy tapasztalatokat gyûjtsön nekem. Hogy minden vágyat, mely bennem egykor csíra volt azt az emberbe ültetve, kikelve megtapasztaljam én is. De ezt te tudod nagyon jól, de elvakított a szerelem, most meg a fájdalom és a gyûlölet. Rám haragszol, pedig ez is része volt a teremtésnek.
-Elég volt! Nem hallgatlak tovább!- azzal elõkaptam vadásztõrömet, s magamba szúrtam, hogy meghaljak, s az Õrangyalom vigyen az örök kárhozatba.
-Látom, nem bírod a fõnököd ítéletét. Gyere csak hozzám, én bukott angyaltestvérem!-szólt maga a Sátán. Nem lesz olyan rossz ez az örök kárhozat! Én nem foglak számon kérni, nekem nem kell megfelelned. És én is tudok neked adni életet. Bármilyet, amilyenre csak vágysz!
-Õt is vissza tudod hozni nekem?
-Õt nem. De tudok neked ugyanolyat alkotni.
-De nekem Õ kell, aki benne élt.
-Õt nem kaphatod meg. Azáltal,hogy most ép agonizálsz,s eldobtad az életed, most veszítetted el örökre. De adj idõt nekem, s meglátod, még hálás leszel nekem, ha fejet hajtasz elõttem, s engem fogsz szolgálni. Szabad akarat? Nálam ingyen van! Valódi szabad akarat! Bármit megtehetsz, én nem vonlak felelõsségre! Ha úgy tetszik, igázz le egy országot, öld le egész népét, felõlem megteheted, én nem büntetlek majd érte!
-Soha. Ha õt elveszítem, soha soha nem teszek semmi ilyet. HA nem tudod visszahozni nekem, akkor járom a magam útját.
- Ne légy buta. Angyal voltál. Mindent tudsz a teremtésrõl. A fény és a sötétség nagy harcáról. Te is részese vagy! Te vagy a mérleg nyelve. Egy hófehér tiszta angyal, aki szerelmes lett, s eldobta angyali mivoltját...Látod, mi lett az Istened köszönete! Fájdalom, gyötrõdés, szenvedés!
-De mindennek oka van. Tudom, s nem felejtem, hogy mikor te letaszított lettél, az elsõ alkalomkor is azt mondtad, megbántad a lázadást,s ha lehetne visszacsinálnád. Én padig most, kihasználva az angyali képességeimet, nem ölöm meg magam! Megvárom Õt, hogy beteljesítsük a szerelmünket!
Azzal sötétség szállt szememre, s megszûnt a Világ.
Õrangyalom segített haza, küldött mellém egy nõt, aki ápolt, s akit szeretnem kellett volna, mert õ nagyon szerelmes volt belém. De nem tudtam szeretni. Hálás voltam neki nagyon, de szeretni, azt nem tudtam. Aztán egy szép napon, úgy döntöttem, elmegyek. Itt hagyom ezt a helyet, ahol eddig éltem. Feleségem, s gyermekeim holttestét kiástam a kertbõl (már ami megmaradt belõlük), s rendes temetõben helyeztem õket örök nyugalomra. Õrangyalommal beszélgettem. Folyamatosan tanultam tõle a dolgokat, amiket elfelejtettem.
-Tudod-mondta egyszer- az emberek azért születnek meg újra és újra, hogy beteljesítsék Önmagukat. Megtapasztalják azt, amit meg kell tapasztalniuk. Aztán van úgy, hogy a dolgok úgy alakulnak, hogy egymás adósai lesznek. Olykor még ezeket a karmikus adósságokat is le kell rendezniük egymással. Ezért van az, hogy manapság sokan elválnak, majd új életet kezdenek. Felgyorsultak az események. Mindenki többet vállalt, mint amit kellett volna.
-Értem. És õ vissza jön hozzám vajon?
-Tudod, az emberek párosával lettek leküldve a Földre. De te angyal voltál. S hiába vagy szerelmes. Az csak egy emberi érzés. Neki nem te vagy a másik fele. Viszont még fogtok találkozni. Most itt járunk a jövõben. Már vagy 900 éve ember vagy, s rá vársz. Egy életben találkoztál vele...Megérte?
-Igen, megérte!
-De jó is lehet az a szerelem. egyre kíváncsibbá teszel.
-Õrangyal vagy, át kell élned neked is, mindent, amit érzek.
-Igen, de ezt nem élhetem át. Ez a te egyedüli dolgod.
-Meg is valósítom! Ha addig élek is! Megmutatom én ennek a kaporszakállúnak. Hogyan is kell boldogan, szerelemben élni.
-Jó. Legyen úgy, nemsokára megteheted. Figyelj most rám, kérlek-szólt az angyal- majd felvázolt elõttem egy életet.
Itt és most, õ már él. Viszont neked még sokat kell tapasztalnod. Majd az angyal felvázolta mostani életem, minden hibájával, rossz hatásával. Feleségül kell vennem valakit, aki gyereket fog nekem szülni, azt a fiút, akit Õ szült meg, majd romba dõl az életed. Ekkor már melletted lesz.
Szerelmes leszel. Õ is szerelmes lesz! S hogy mi lesz veletek?! Az rajtatok múlik. Vagy beteljesítitek a szerelmeteket, vagy nem.
Így aztán, egy hosszabb túlvilági altatás után belekerültem a mostani életembe, ahol már semmi angyali nem volt bennem.
És minden úgy történt, ahogy az angyal megjósolta. Megismerkedtünk. Szerelemebe estünk. Nem foglalkoztunk a világgal, az emberekkel, csak egymáséi voltunk, s csak egymásért éltünk.
Aztán megtörtént a beteljesedés is. Nagy szerelem volt ez, de nem a szerelem, hanem az életem teljesült be általa. Mikor itt találkoztunk, már rég elfeledtem angyali mivoltomat, s õ sem emlékezett már semmire. A sok sok élet tapasztalata, ráégett lelkünkre,s elnyomta az érzéseket.
A kapcsolat tönkrement. Volt minden. Õrült szerelem, földöntúli szeretkezések, majd a beteljesedés helyett hazugságok, átverések, csalódások, rágalmazások, pofonok, minden jó, és sajnos minden rossz is.
Hiába kapaszkodtam, hiába kértem esélyt, nem kaptam. Nem tudtam helyrehozni a helyrehozhatatlant.
Aztán egy nap nem bírtam tovább. Megaláztak annyiszor, s annyi fájdalmat, csalódást kellett megemésztenem, hogy feladtam. Persze nagyban hozzájárult az is, hogy az életem is romokban hevert, minden téren.
Aztán találkoztunk. Próbáltam még egyszer utoljára megbeszélni a dolgainkat. Nem lehetett. Nem volt vevõ a párbeszédre. Mint egy ellenséggel, úgy viselkedett velem. Elborult az agyam. Nagyon összevesztünk, majd elõvett egy konyhakést, fenyegetve, hogy menjek el. Persze nem mentem. Inkább felé indultam, õ pedig félelemtõl vezérelve, belém szúrta a kést. Pont oda, ahol egykor, sok sok évvel ezelõtt saját magamba szúrtam.
Megriadt. Kék szemében könnyek kezdtek születni. Állt némán, s nem tudta, mit tegyen.
-Én..én nem akartam....hívok mentõt...minden rendbe lesz hallod?
-Hallom hát, de ne fáradj, nem kell mentõ- feleltem halálos nyugalommal.Már vége lesz lassan.
Azzal a nagy fájdalmak közepette, fogtam egy darab papírt, s írni kezdtem, ami eszembe jutott.Félig ezen, félig a másik világon voltam már.
A halál nem az, mikor levetjük földi ruhánkat, s eltávozunk az igazi otthonunkba, hanem az, mikor életünk minden szintjén elmúlik a szeretet.
Az elõbbi egy átváltozás csupán, metamorfózis, az utóbbi viszont, az örök kárhozat.
Míg e testben élünk, s éljük a mindennapjainkat, törekedni kell a szeretetre minden téren, míg élünk, végtelenül kell adni.
Ezután lehet csak kapni a szeretetet, de így lesz teljes, s boldog az életünk.
Ha így cselekszünk az igaz élethez vezet, s élni fogjuk az életünket, nem pedig vegetálni, s leélni.
Ha nem vagyunk szeretve, kiszáradunk, elkorhadunk, mint a növény, mely nem kap éltetõ vizet.
Hiszek az örök szerelemben.
Miután leírtam ezeket a gondolatokat, odahívtam magam mellé.
-Úton van a mentõ, nem lesz semmi baj! Tarts ki, te buta!
-Kérlek, olvasd el, amit írtam.-szóltam
Elolvasta. S abban a pillanatban, miután elolvasta, mindenre visszaemlékezett, nyitott könyvvé váltak elõzõ életeink, s egy párbeszédet folytattunk le ismét, melyet akkor ejtetünk meg, mikor még várandós volt két gyermekünkkel.
-Köszönöm neked.-mondtam
-Mit köszönsz?-kérdezte
-Ezt az egészet. Mindent, ami történt. Hogy szeretsz engem, s megtanítottál engem is szeretni, s boldognak lennem.
-Ugyan már. Én tartozom köszönettel neked. Te is megajándékoztál engem a szerelmeddel.
-És mondd csak! Megérte neked ez az egész? Megérte elveszíteni angyali mivoltodat, egy pillanatnyi szerelemért?
-Csak ezért érte meg. Az igaz szerelem nevében bármit megtenni, megéri. Nagy árat fizettem érte, de megérte.
-Mesélj, milyen angyalnak lenni?Még sosem beszéltél róla.
-Egyszerre felemelõ, csodálatos, és végtelenül szomorú is néha. És persze boldog is. Mert akire vigyázunk, azt meg is kell szeretnünk, az összes hibájával, ballépésével együtt. Bármit tesz, nekem szeretnem kell. Mert ez a dolgom, erre esküdtem. S át kell élnem mindent, amit az a személy él át, akire vigyázok. És tudod, hiába tudom, mindennek az okát, hiába tudom, miért van háború, miért van csecsemõhalál, miért van annyi borzalom és szenvedés, azért ez fáj is néha. Pedig mindennek, még a legnagyobb szenvedésnek, és fájdalomnak is mélységes mély okai vannak. Semmi nem történik ok nélkül, s minden mögött az Isteni akarat áll. Ha elfogadjuk, ha nem. El is utasíthatjuk. De akkor is ez az igazság.
-És mi van a szerelemmel?
-Ha valakit megszeretünk, felelõsséggel tartozunk iránta. Ha pedig elmúlik, akkor az a szerelem soha nem is létezett. Maximum valami lefokozott kistestvére volt a szerelem nevû érzésnek. De szeretni kell. Törekedni kell rá.
-Már nem félek a haláltól.
-Én sem. De attól igen, mi lesz, ha nélküled kell élnem.
-Ezt miért mondod?
-Azért, mert sajnos én halhatatlan vagyok. Csak egyféleképpen halhatok meg, úgy, hogy az sorsszerû legyen. Ha az az ember öl meg, akibe szerelmes vagyok.
-Ezt hogy érted? Én nem akarlak,s nem is foglak nem megölni, de még bántani sem.
-Tudom kicsim. De ha én mondjuk, eldobom az életem, akkor örök kárhozatra ítélnek. Legalábbis addig, míg a földön élet van. Ha mások ölnek meg, ha tetszik nekem, ha nem, ha akarom, ha nem, harmadnapra feltámadok, ahogy Jézus tette. Az a sorsszerû, ha úgy halok meg, ha az az ember öl meg, akit szeretek. MIvel én téged szeretlek, neked kell megölnöd. Persze nem itt és most.
-Nem értelek.
-Ígérd meg, hogy ha elmész innen, akkor vissza fogsz jönni hozzám!
-Megígérem. Amíg világ a világ, visszajövök hozzád,s minden életemben neked fogok élni. Boldogok leszünk minden életben!
-Ámen! Úgy legyen szerelmem!
A mentõ fényei bevilágítottak a konyhába. Senki nem fogja megtudni, mi miért is történt.
-Mondtam édesem, csak akkor teljesedik be az életem, ha az az ember öl meg, akibe szerelmes vagyok. Megtetted. Köszönöm.Most újra angyal leszek, de vigyázni fogok, hogy soha többé ne legyek szerelmes.Ég veled.
Majd szemem lecsukódott, s elhagytam ezt a világot.
Az örök szerelem ígéretével, hitével hagytam el ezt a világot. Hittem benne, hogy van örök szerelem, s kiderült, mégsincs...

Epilógus:
Miután meghaltam, õ sem bírta tovább, s belehalt a fájdalomba. Megszakadt a szíve. Odaát találkoztunk ismét. Õ is angyallá vált.
Én vártam rá. Majd forrón magamhoz öleltem, s a Teremtõ hangját hallottuk mindketten:
Mindennek oka, s célja van az életben. A fajdalomnak, a szomorúságnak, a kudarcoknak, a halálnak, a szerelemnek, s a boldogságnak is. Mondtam neked, angyal, hogy lesz idõ, mikortól örökké együtt lesztek, s boldogan fogtok élni az Idõk végezetéig. Ezért volt a sok fájdalom, szenvedés. Most már mindent megtapasztaltatok. Csak élnetek kell a megszerezett tapasztalataitokkal. S legyetek boldog, míg Világ a Világ!
Szerelmetekkel hozzájárultatok ahhoz, hogy a Fény gyõzedelmeskedjen a Sötétség felett. Bárcsak így tudna szeretni minden ember...