Angyali mese 4. rész

Látogatók száma: 22

Itt sincs, de ez az utolsó része a sztorinak

Angyali mese IV rész

Elmúlt szerelem

A nő már középkorú volt. Negyvenen felüli. Megfelelő, átlagon felüli egzisztenciával, szépséggel, kialakult élettel megáldva. S egészséges volt. Nem látszott rajta az idő vasfoga. A fiú fiatal volt, nagyon szegény, semmilyen nem volt, csak a szíve. S beteg volt. Születése óta lappangott benne egy betegség, mely bármikor erőt vehetett rajta, s akkor bizony, legyőzi a szervezetét. Ám ezekkel egyikük sem foglalkozott, mikor megismerkedtek. Nem voltak függetlenek. Aztán az élet úgy hozta, hogy szerelmesek lettek egymásba. A nő, otthagyta a biztonságot jelentő anyagi jólétet, a fiú szintén elhagyta családját. Egyikük sem volt boldog abban az életben, amit éltek. Mindketten szomjaztak a boldogságra, s arra az érzésre, amit egymásnak adtak. Ezért léptek. Mert mindketten úgy érezték, ez az igaz szerelem, erre vártak egész életükben.
A válások megtörténtek. Jöttek a hétköznapok. Aztán valami eltörött, valami elszakadt kettejük között. A nő a fiút okolta, a fiú a nőt. A nő felépítette a saját életét, nagy házat vett, ahol élt a gyerekeivel, s ahol úgy tervezték, majd együtt fognak élni. Aztán mire a nő, mindezt felépítette, addigra teljesen visszakozott az együttéléstől.
Nagyon megromlottak a dolgok. A nő sokat hazudott a fiúnak, a fiú pedig ezt megtorolta. Lelkileg is, néha fizikailag is. Egy napon pedig a nő kijelentette:
-Már nem akarok összeházasodni veled. Neked nincs semmid, én pedig nem foglak eltartani, nem veszek még egy gondot a nyakamba.
-Nem baj, akkor csak együtt élünk.- válaszolta a fiú.
-Nem. Nem értesz engem. Együtt élni sem akarok veled. Értsd meg. Ellöktél magadtól. Fényévekre rugdaltál az örökös féltékenységeddel, s a sok baromságoddal.

Nehezen emésztett a fiú. Időközben elveszítette a lakását, kocsiját, egzisztenciája a nullával volt egyenlő. Munkája sem volt. De nem tudtak elszakadni egymástól.
A fiú mint a mesebeli szegénylegény, még külföldön is szerencsét próbált, persze a nő pénzén. Az sem jött össze neki. A fiú a végén a hajléktalanság szélére került.
Míg nem vették el a kocsiját, nem egyszer kényszerült az autójában éjszakázni, mert nem volt hova mennie.
Végül az élet úgy hozta, hogy a fiú valamelyest kibékült az anyjával, aki aztán odafogadta magához átmenetileg, míg rendezi dolgait. Így teltek a napjai, a szoba konyhás lakásban éltek hárman, a fiú, az anyja, s a fiú testvére. Viszont munkát nem kapott a fiú. Közben a kapcsolata a nővel egyre jobban eldurvult. A nő minél inkább távolodott tőle, a fiú annál inkább közeledett hozzá. Nem tudták egymást elengedni. A nő nem akart együtt élni vele, de nélküle sem tudott, a fiúnak pedig ez a nő volt az élete.

A nő eközben nagyon megzavarodott. Nem szellemileg, hanem lelkileg. Nem szerette már ezt a fiút, akivel valaha a nagybetűs csodát élte át, s oly végtelenül szerette. Elmúlt. De nem merte elmondani a fiúnak. Úgy gondolta, hogy a fiút valamilyen szinten megtartja magának, mert felelősséget érzett iránta, de nem merte elmondani neki azt, hogy már nem szereti, s bizony, másnál keresi a boldogságot. Nem volt még senkije a nőnek, egyszerűen csak megváltoztatta az életét, s valóban úgy kezdte élni a hétköznapjait, hogy nyitott szemmel járt, kereste magának a nagybetűs férfit.

A fiú közbe könyörgött neki, sokszor, sokadszor.
– És ha lesz munkám, s lesz pénzem, s összeszedem magam, akkor majd együtt leszünk?-kérdezte
-Majd meglátjuk. Addig még sok minden történhet.
-De kérlek mondj valamit! Adj valami kapaszkodót, hogy érezzem, van értelme az egész életnek. Szeretlek. Csak téged.
-Majd lesz valami. Először tedd rendbe magad, aztán beszélhetünk bármiről is.-mondta hidegen, kimérten a nő.

Aztán jött a karácsony. Mióta ismerték egymást, ez volt a harmadik karácsony. Nem töltötték együtt az ünnepeket.
Egy napon aztán a fiú rájött arra, hogy a nő másnál keresi a boldogságot, szerelmet. Nem bírta tovább.
A három év alatt volt ebben a kapcsolatban minden. Szerelem, boldogság, veszekedések, könnyes kibékülések, fájdalom, bánat, öngyilkossági kísérletek halmaza.
És végül mindkettejüknél elszakadt az a bizonyos cérna. A fiú ismételten behatolt a nő magánéletébe, s végleg rájött arra, és szembesült azzal, hogy ez a nő már nem szereti őt, s más kell neki. A fiú erre képtelen volt. Képtelen volt más nőkhöz menekülni a boldogtalanság elől.

-Egész éjjel gondolkoztam. Mindent átgondoltam. Az egész életemet, a kapcsolatunkat, mindent.- mondta a nő.- Te már nem teszel engem boldoggá, nem érzek semmit irántad, csak sajnálatot és szánalmat. Keresek valakit, akit szerethetek, s aki viszontszeret. Mert nem vagyok hajlandó ászka mód leélni az életem.

A fiú szóhoz sem jutott a döbbenettől. Nem erre számított. Azt hitte, valami olyasmit fog hallani, hogy rendben van, adjunk még egy esélyt magunknak….Ehelyett ezzel kellett szembesülnie. Nem tudott erre mit mondani. A nő megkönnyebbült. Kimondta azt, ami hónapok óta nyomta a szívét, lelkét, s nagyon megkönnyebbült.
"Végre kimondtam neki, most már senkit és semmit nem vethet a szememre. Tisztában van vele, hogy nem szeretem, s részemről ennyi volt"

Pedig addigra a fiúnak már volt munkahelye. Igaz, hogy nehéz fizikai munkát kapott, de kapott. Minden követ megmozgatott. Nagyon sokat kezdett dolgozni ez a fiú, s csak adott neki ehhez erőt, hogy abban bízott, ha összeszedi magát, még újra együtt lehet a szerelmével. Erre most ezt kapja. Nagyon nagy csalódásként élte meg.
Ezek után még jobban elmérgesedett köztük a viszony. Még több lett a veszekedés, a haragszom rád, de a kibékülések már elmaradtak.

Egy napon a fiú nagyon rosszul lett. A betegségéből kifolyólag, bevérzett a gyomra. Daganatok lepték el a gyomrát, s teste különböző pontjait.
Elmondta a nőnek. Aki ekkor megrendült. Próbált a fiú mellé állni, de nem ment neki. Lelkileg, mint barát, nyújtotta a kezét, de a fiú, csak néha, időlegesen fogadta azt el.
S egy nap a nő azt mondta a fiúnak:
-Ha ezt végigcsinálod, s túléled, melletted maradok. Újra együtt leszünk. Minden rendbe jön majd. Helyére rakjuk a dolgokat. Nem akarlak elveszíteni.
– Komolyan mondod? Nincs több ismerkedés, nincs több randi? S együtt leszünk?
-Igen. így lesz, ígérem.

És együtt jártak orvostól orvosig. A fiú aztán megtudta, a sokadik vizsgálat után, hogy menthetetlen. Nem tudnak rajta segíteni. Annyi daganat van a belső szerveiben, hogy csak a fájdalmát tudják enyhíteni. s meg fog halni. A fiú ezt nem mondta el a nőnek. Titkolta. Várta a napot, mikor újra együtt lesznek. Egy nap pedig, a fiút újra gyötörni kezdte a féltékenység, a bizalmatlanság. Nem éltek együtt, de a nő egyre hidegebb, s kimértebb lett vele. A fiú ezt nem tudta megérteni, s elfogadni.
Egy nap pedig elkövette azt a hibát, hogy ismét belemászott a nő magánszférájába, s szembesült azzal, hogy a nő végig hazudott neki. Volt valakije. A fiú ezt nem bírta megemészteni, nem bírta magába tartani. Kérdőre vonta a nőt, aki persze tagadott. A fiú hitt neki. Aztán egy nap a fiú valakitől kapott egy csomagot, melyben bizonyítékokat szolgáltattak neki arról, hogy a nő megcsalja őt. Egy magát Jóakarónak nevező személy, megígérte egyszer mindkettőjüknek, hogy ha addig él is, de tönkreteszi ezt a kapcsolatot. Tudta, hogy a fiú depressziós, tudta hol vannak az érzékeny pontjai. S megadta a kegyelemdöfést.

Ezt a veszekedést, már nem élte túl a kapcsolatuk. A nő kikérte magának, hogy állandóan valaki vájkál a magánszférájában, s végleg kizárta a fiút az életéből.
Többet nem beszélt vele. Kirakta a házából. A fiú könyörgött neki. Elmondta, hogy halálos beteg, s nem tudnak rajta segíteni. A nőt nem hatotta meg, s nem hitte el.
Aztán a fiú elkezdett külön életet élni. Eljárt dolgozni az anyjától, még többet, hogy pénze legyen, s azt a kevés vágyát, ami van neki, s elérhető azon a pénzen amit keres, át akarta élni.

A nő is dolgozott, nagyon sokat. Reggeltől késő estig. Minden nap. Belebetegedett lelkileg. Állandó stresszben élt, nem volt nyugalma. Hónapok óta nem tudott rendesen aludni, hogy kipihenje magát. Minden hajnalban felkelt, már szinte unottan olvasta a társkeresőket, csak néha dobbant meg a szíve, ha egy neki megfelelő férfi írt neki. Aztán összecsomagolta a gyerekeket, elvitte őket iskolába, aztán rohant be a munkahelyére az irodába. Ott is állandóan stresszezte magát, hogy vajon mikor lesz kirúgva, mert már annyira nem volt önbecsülése, hogy ilyen képzeteket gyártott magának. Ebből kifolyólag állandóan pörgött, szinte fáradhatatlanul. Néha az irodába megnézte, válaszoltak-e levelire, s már csak ez az egy öröm maradt neki, ha valakivel levelezett, vagy készült az első randira. Szóval elég egyhangú volt minden napja, míg nem egy férfi fel nem dobta. Megragadta a nőt a férfi magabiztossága, igazi férfias vonásai, és kiállása, ráadásul rendezett körülmények között is élt. Találkoztak, s bizony a nő szíve újra dobogni kezdett.

Mindeközben a fiú csak dolgozott, s szenvedett. Szenvedett a sok fájdalomtól, ami érte, minden reggel már vért hányt, teljesen legyengül, míg nem egy munkanapján a gyárba összeesett, s a mentő vitte el. A kórházból saját felelősségre hazament. És meglátta a nőt, a másik férfi oldalán. Lelkileg is össze volt törve a fiú, mert bár nem beszéltek, s már nem is írtak egymásnak, ő ettől nagyon-nagyon szenvedett. Állandóan nyugtatókat evett, hogy el tudja viselni a lelki összeomlás okozta fájdalmat.

Aztán este nem bírta tovább. Elment a nő házához. Már sötét volt. Nem foglakozott vele, hogy ki látja, s ki nem. Szépen felöltözött, hogy tetsszen magának. Fehér farmerban, fekete ingben, s mélykék zakóban volt. A zakó zsebéből egy papírdarab lógott ki. Mozdulatai kimértek, és hidegek voltak. Gyorsan megkötötte a kötelet, ráerősítette a nő háza előtt álló szomorú fűzfa ágára. Becsengetett a nőhöz….Mire a nő ajtót nyitott, már mást nem látott, -hogy az az ember, az egyetlen férfi az életében, akin ő sem tudta magát túltenni, bármi történt is- csak azt, hogy a fiú lábai a levegőben lógnak. Még hintázott a fiú teste. Szemei nyitva voltak, hideg tekintettel bámult a nőre. Szája mosolyra húzódott. A nő szemei azonnal könnybe lábadtak, segítségért próbált kiáltani, miközben futott a fiúhoz, de nem jött ki hanga torkán. Odarohant, megfogta a lábait, emelte, s segítséget várt, hogy valaki vágja le, hátha meg lehet még menteni ezt a fiút. Az egyik szomszéd futott ki, levágták a testet a kötélről. Még lélegzett.
Ránézett a nőre, mélyen a szemébe, de már a fiú máshonnan nézett rá….s azt mondta….
-Szeretlek…..- majd örökre lecsukta szemeit, szája még mindig mosolyra húzódott.

A zsebéből kilógó papíron ez volt olvasható:

Drága Szerelmem!

Nagyon szépen köszönöm neked az együtt töltött időt, szerelmet, boldogságot, melyekkel a kapcsolatunk elején megajándékoztál engem.
Sajnos nem tudtam mit kezdeni a rám zúdult boldogsággal, s bizony, azért is voltam annyira féltékeny, mert nem akartam azt megélni, hogy ezt a boldogságot valaha is
másnak adod majd. Nagyon-nagyon féltem ettől, utólag visszanézve, mér tudom, alaptalanul féltem, mert nem volt rá okom, de sajnos az ember már csak ilyen. Esendő, hogy úgy mondjam. Erről most te magad is meggyőződhettél. Mivel olyan érzéseket éreztem veled kapcsolatban, mint még soha senkivel, ezért gondoltam azt, hogy te mindig így élted meg a kapcsolataidat, s nagyon féltem attól, hogy elveszíthetlek. Ma már tudom: Ha akkor nem a félelmeimre, s az önzésemre hallgatok, talán még ma is boldogan együtt lennénk. De sajnos nem így alakult.
Már csak annyit kérek: néha, ha rám gondolsz, kérlek jó szívvel gondolj rám, bocsáss meg nekem, hiszen csak egy esendő ember vagyok, voltam, érzékeny lélekkel, aki életében először szeretett ennyire, s ezzel nem tudott mit kezdeni.
Sajnos, mikor ezt felismertem, addigra már kiszerettél belőlem, s nem akartad, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Én szerettem volna. Bármit megtettem volna, ezért is dolgoztam ennyit. S lám, az élet közbeszólt, beteg lettem. Sajnos gyógyíthatatlan. Akartam élni. Azért nem is kapartam utánad, miután összevesztünk, mert nem akartam, hogy szánalomból, vagy sajnálatból mellettem, velem maradj. Nem tudtak rajtam segíteni. Sok fájdalmon mentem keresztül, hidd el, próbáltam kibírni, s minden nap az a remény életet, hogy talán ma jössz, vagy holnap, vagy holnapután….de te nem jöttél. Nem haragszom érte, ellenkező esetben lehet én sem mentem volna.
Hidd el. Csak annyit kérek, bocsáss meg nekem, hogy nem tudtam kezelni a ránk zúdult nagy érzelmeket.
Kívánok neked sok boldogságot a továbbiakban.
Tudnod kell, csak azért döntöttem így, mert ma be kellett látnom, hogy te végleg leszámoltál velem. Nem a hiányom nőtt meg azáltal, hogy eltűntem, hanem a más iránti vágyad. De nem haragszom, te csak boldog akarsz lenni, azt keresed. Megértem. Mert az a boldogság, a mit veled éltem át, nekem is mindent megért volna.
Köszönöm, hogy az életem része voltál. Örökké szeretni foglak.
Aki az Égben valaki, az a Földön senki. Aki a Földön valaki, az Égben semmi.
Ezt ne feledd.
Csókollak

A fiút egy angyal várta Odaát.
-Na, hogy tetszett? Milyen volt a szerelem?
-Csodálatos. Fájdalmas. Észt veszejtő. Nagyon megszerettem. Nem tudok túllépni rajta. Vele akarok lenni. Örökké.
-Ne csináld már. Nem elég, hogy eldobtad az angyalságod miatta? Vedd már észre. Ez, ott lenn a Földön, csak játék. Tudod jól, miért születnek az emberek, tudod, mi az értelme az egésznek. Nehogy egy halandó nő ekkora hatással legyen egy fénylényre!?
-De. Fogalmad sincs a szerelemről! És visszamegyek hozzá. Felfedem magam előtte.
-Nem teheted. Tudod jól. Akkor kárhozatra fogsz jutni.
-Nem érdekel. Sem a kárhozat, se semmi.
-Ne butáskodj! Angyal vagy, kapd össze magad, s ÉLJ azért, amiért teremtődtél! Sok embernek van szüksége ránk, ne feledd.
-Te ezt nem értheted. De talán….tudod, szívből kívánom..legyél egyszer szerelmes. S akkor tudni fogod, mi az élet értelme. Szeretni, s szeretve lenni.
-Ellent mondasz magadnak! Ő már nem szeretett téged. Azért is tudtál róla mindent, amivel fájdalmat okozott, s titkolt előtted, mert szeretted. De ő már nem szeretett, s most sem szeret már. Csak sajnált már a vége felé, a végén, már azt sem.
-Ezt nem hallgatom tovább! Fogalmad sincs róla, ki Ő valójában, s mit is érez!
-Áltatod magad angyal!! Vedd észre! Ne kockáztass! Ne menj vissza!
-Ég veled barátom. -azzal az angyal szárnyat bontott, s repült a földre.

A nő élete tönkrement. Nem anyagilag, érzelmileg. Nem sírt a fiú temetésén. De mióta ennyire nincs itt vele, valahogy mostanra értek meg benne a dolgok, s az érzések.
Hogy valójában mindig is szerette ezt a fiút, a sok butasága, baromsága ellenére is. Hiába menekült más férfihez, nem érezte soha többé azt, amit a fiúval érzett. Amikor nem látta senki, mindig rá gondolt, s bizony könnyek hulltak a szeméből. Nem sírt, csak folytak a könnyei. A könnyeivel öntözte az összes közös virágot, amit a kertjébe ültettek együtt. Mindig más emlék jutott eszébe. És milyen érdekes, mindig a boldog emlékek….És a nő, minden nap reggel, ha sütött a felkelő nap, a reggeli kávéját a teraszon itta mag, s egy szál cigarettát szívott mellé. S mindig beszélt a fiúhoz gondolatban. Elmondta, hogy mi történt vele, mit érez, hogy van. Egy reggel aztán szépen sütött a nap, viszont viharos szél fújt. Sebaj-gondolta a nő- amíg a kávét megiszom, itt maradok.
A szél, szinte viharosan fújt, belekapott a nő vörös hajába, s ide oda hullámzott a hajzuhatag a reggeli napfelkeltében. Magányosan guggolt a teraszon. Szeme könnybe lábadt.
-Hiányzol! Nagyon! Emlékszel még, mikor régen mondtam neked, hogy fája hiányod? Most is azt érzem. A tehetetlen fájdalmat.- gondolta magában a nő. Hogy nem tudok tenni semmit, illetve bármit teszek, már nem jössz vissza, nem láthatlak, nem érezhetlek. Nem hallgathatom, ahogy morogsz velem, hogy megint forró lett a kávéd. -vékony mosoly húzódott a nő ajkára, miközben folytak a könnyei. De hülye is vagyok. Hisz meghalt már, én meg nem hiszek ilyen balgaságokba, hogy hallhat engem. Pedig akkor is hiányzik. Az illata. Az illata mennyire hiányzik. Az ő illata, a saját illata….olyan rég éreztem. Ne haragudj rám kérlek, hogy vak voltam. De akkor, abban a helyzetben, ahová kerültünk, már nemtudtalak szeretni. Vagy magamnak se mertem bevallani, hogy mindig is szerettelek, csak nagyon megijedtem mindentől, s megfutamodtam.
Ekkor a nő úgy érezte, hogy szinte elállt a szél. Az angyal a háta mögé guggolt, s szárnyaival óvta a nőt a széltől. A nő meg is lepődött, higgy hirtelen, milyen meleg lett.
S hirtelen megérezte az ő illatát.
-Ne félj-szólt az angyal. Itt vagyok, nem haltam meg. Visszajöttem hozzád. Én vagyok az! Hallasz?!
-Te vagy az tényleg? Vagy csak a képzeletem játszik velem?
-Dehogy a képzeleted. Én vagyok az! Bebizonyítsam?
-Bizonyítsd, hogy te vagy az. Hogy tudjam, biztos te vagy az.
-Nézd, az illatomat érzed, beléd látok. Azt mondom, menjünk sétálni. Vagy ha azt mondom, kapok még egy percet? Vagy ha azt mondom, nem nem kell forrón a kávé! Vagy mondjam azt, hogy menjünk ki az erdőbe? Szeretkezünk? Mit mondjak még, hogy higgy nekem?
-Hiszek. Hogy vagy?
-Köszönöm, most már jól. Nagy áldozatot hoztam, hogy visszajöhettem hozzád. Örök kárhozatra fogok ítéltetni. De amíg élsz, itt leszek veled minden nap, minden percében, amikor csak akarod. Gondolj rám, s ott is leszek, ahol vagy.
-Láthatlak?
-Nem. Csak érezhetsz, s ha figyelsz rám, akkor hallhatsz. De látni, nem láthatsz. Akkor láthatsz, mikor meg fogsz halni. De akkor sem sokáig. Te mész az igazi otthonodba, értem meg jönnek a sötétségből. Ám, ha akarsz, meg tudsz majd váltani, ott is, akkor is.
-Beszélsz hülyeségeket. Mint mindig. Állj már két lábbal a földre!
-Figyel már! Nem veszed észre magad? Épp egy angyallal beszélsz! Akkor kinek is kell két lábbal a földön állnia? Ellentmondok a hitednek, érzed?
-Igen, érzem. Haragszol rám?
-Nem. Hálás vagyok neked. Most, hogy én már innen látom a dolgokat, s tudok mindent, hálás vagyok neked.
-Miért, mit látsz máshogyan?
-Mindent! Most már tudom, hogy én csak azért születtem, hogy akkor írjak, alkossak, s megtudjam, mi az igazi szerelem. Melletted megtudtam. Megtanultam. Beteljesedni nem tudott ugyan, már azt is tudom, hogy miért.
-Miért? Mesélj kérlek.
-Azért, mert túlságosan beleéltem magam abba a szerepbe, amit játszottam. Azonosultam azzal a valakivel, s teljes mód emberként gondolkodtam, láttam a dolgokat. Nem láttam rá a dolgokra felülről. Ezért is voltam olyan féltékeny. Olyan bunkó, s hitetlen. Valahol az az énem nem hitt ebben az egészben. S azon csapkodott, hogy ne adjam át magam ennek a szerelemnek, mert az önelvesztéssel jár. Pedig nem azzal jár, most már tudom. Ha akkor beteljesedik a szerelmünk, akkor még több fájdalom, seb keletkezett volna bennünk, míg élünk. Így is vannak sebek, fájdalmak, de ezeket most tudjuk gyógyítani.
-Fájnak még dolgok?
-Igen. Minden fájdalom még itt van bennem. Mintha most történne. Az a furcsa, ha meghalsz, akkor nincs múlt, s jövő, csak MOST van. S mindent érzel, mindent látsz. Azonnal. S bizony, szembesülni kell mindennel. Jó téged szeretni. Nem csak szerettelek. Most is szeretlek. Azért jöttem vissza. Ha nem érdekel, vagy hidegen hagy, csak mondd meg, s elmegyek.
-Nehogy. egyszer már itt hagytál. Ne tedd meg még egyszer.
-Ne vitázzunk. Az életbe te hagytál el engem.
-Együtt lehetünk még valaha?
-Nem tudom. Komolyan. Ha meghalsz, én elkárhozok. Vagy meg kell valahogy mentened. Az életben nem tetted, az élet után, ha te is felülről látsz mindent, majd eldöntheted, megváltasz e vagy sem.
-És ha megmentelek, együtt maradunk?
-Az attól függ. Nekem te nem tisztán, hanem megtisztultan kellesz. Van még egy sor vágyad, óhajod. Menj, éld ki mindet, mert ki kell élned. Én várok rád, mert szeretlek. De nékem te már vágyak nélkül kellesz, mindent átélve, megtapasztalva, hogy utána mindig mellettem maradhassak, s ne hajtson semmiféle vágy máshoz, vagy máshova. Érted?
-Értem hát. Megint a fellengzős dumád.-mosolygott a nő
-Nem, ez nem az- felelte az angyal mosolyogva Ez az igazság. Szeretlek. Várok rád. egyet sajnálok, de azt nagyon.
-A szeretkezést, mi?
-Azt hát.
-Tudtam. A nyakamat rá mertem volna tenni.
-Ismersz, tudod milyen voltam, vagyok. Engem is folyton hajtott a vágy.
-Téged? Lételemed volt.
-Az. Akkor úgy gondoltam, amiért érdemes élni, az a szerelmes szeretkezés, az alvás, a fürdés, és az evés. Na jó, meg még egy két földi csoda, de amiket itt látok, illetve innen látok, azok valóban csodák.
-Megbántad?
-Mit?
-Hogy meghaltál. Hogy azt tetted amit?
-Őszintén?
-Csakis.
-Igen. fáj, hogy nem ölelhetlek, csak a szárnyaimmal takarhatlak be. Fáj, hogy nem foghatom a kezed. Fáj a test hiánya, mert magamat nagyon megszeretteted velem. Arra is te tanítottál, hogy szeressem magam. Igen, hiányzik.
-Látod mekkora baromságot csináltál?
-Látom, igen.
-Akkor most verheted a fejed a falba
-Verem is. de lelkileg annyi szépet tapasztalok. Teljesen más. Nem tudom elmondani, amit érzek, tapasztalok, de gyönyörű. Minden. Szeretnéd érezni?
-Igen, nagyon.
-Akkor most hunyd be a szemed. Vegyél pár mély lélegzetet, nyugtasd le magad. Képzeld magad egy helyre, ahol nyugalom van, ahol jól érzed magad. Szólj, ha megvan.
-Megvan!
-Jó. Hol vagy?
-Egy erdőben, fenn a hegyen. Alattam a Duna kanyar.
-Csodálatos hely. Most mondd el magadban ötször egymás után, lassan, nagyon lassan, hogy AZ ÉLET VAN. TÖRTÉNHET BÁRMILY KATASZTRÓFA IS AZ ÉLETEMBEN, AZ ÉLET AKKOR IS VAN.
– Ezt mondjam el ötször?
-Igen.
A nő elmondta egymás után ötször, majd kinyitotta a szemét.
Folytak a könnyei, lelke zaklatott volt. A felkelő nap sugarai csiklandozták az arcát. Álom volt az egész. Gondolta magában. Miért nem történt meg valójában?
Majd mielőtt bármit is továbbgondolt volna, megtörölte szemeit, behunyta szemét, s kimondta. AZ ÉLET VAN.
S abban a pillanatban, ragyogó fényesség áramlott be a szobába minden irányból, s a fényből előlépett az angyal, aki lágy csókot lehelt ajkára, s megszólalt.
-Köszönöm! Megváltottál!
A nő pedig értetlenül nézett maga elé, s azon gondolkodott, mi az álom, s mi a valóság? Hol kezdődik az élet, s hol is ér véget?
Aztán megölelték egymást, s mindketten eltűntek a nagy fényességben.