Elengedés

Látogatók száma: 42

Elengedés, avagy úgyis tudtam előre

A tegnapi álmatlan, fejgörcsös éjszaka után rázósan indult a reggel. Tejeskávé, fájdalomcsillapító, magnézium és szívritmus-szabályzó, mert mintha a nyakamon keresztül akarna kiugrani a szívem. De már pontosan tudtam, hogy Titánt olyan vitte el, ami felettem áll, és semmi köze ahhoz, hogy én milyen vagyok. Ami felette áll mindennek és mindenkinek. És az a kezdődő, kiserkenő szerelem, ami három hete elindult bennem, olyan lökettel vágódott ki belőlem, mint az a pofon, amit utoljára kamaszkoromban kaptam apámtól. Majd nem maradt más bennem csak a béke, és némi űr.

Az ismerkedésünk kezdetének kezdetén, mikor még nem is találkoztunk, Titán pontosan megmondta, hogy szeretni fog engem, de nem lesz belém szerelmes. És ennél a mondatnál teljesen világosan és pontosan tudtam, hogy dehogynem lesz szerelmes a kis butus, csak ha nem belém, akkor majd valaki másba. És valahol kívántam is azt, hogy megtörténjen vele. Ugyanúgy, ahogyan Géniusz barátommal is megtörtént. Mert minden rendes embernek megjár a csoda. Bármennyire is vonzott és élveztem vele minden percet, figyelmességet és törődést, hiányzott belőle a csoda.

Majd tegnap este beszélgettünk. Még kurv@sz@rul voltam, de belejátszott a rossz éjszaka is. És Titán elmondta szinte szóról szóra azt, amit Géniusz barátom is. Hogy olyan történt meg vele, ami egyszeri és megismételhetetlen. Ami az emberrel talán csak egyszer történik meg az életben. Olyan nővel találkozott, aki magával ragadta, és nem tudta elengedni. Én meg mondtam neki, hogy kívánom, hogy legyen nagyon boldog, és tapasztalja meg azt a szerelmet, ami megjár neki, mert jó ember. Mindenki megérdemli a szerelmet.

Remélem, hogy neki sikerül is, mert Géniusz azóta is szenved, mint a kivert kutya, és sír a vállamon. Most kicsit sírok én is az övén, vigasztaljuk egymást, és valami fura, beteg módon azt érzem, hogy még az életben nem volt ilyen igaz, őszinte barátom, mint Géniusz. Mondtam is neki, hogy mégis van az a karmaszerű cucc, mert múltkor kiröhögtem nulla empátiával, hogy dobott életed szerelme, csak olyan vak vagy, hogy fel se fogod, erre most meg én is itt szenvedek. Bár, én annyira nem, de azért rendesen hazavágott két napig. Esküszöm, többé senki szerelmi bánatát nem röhögöm ki, hogy ideje volt megtapasztalni a másik oldalt is, még ha igazam is van...

Titán mondta, hogy kívánja, hogy én is megtaláljam ezt az életben egyszeri hatalmas szerelmet, és mondtam, hogy nekem, köszönöm, a szőke herceg volt az, akiről ő beszél. Pont azért pusztultam majdnem bele, amikor kirúgtam sokadszorra is, amikor minden szerelem ellenére tönkrevágott, hiába volt kölcsönös. Úgyhogy, ha választani kéne, akkor inkább többször lennék picit szerelmes, mint elsöprő és pusztító hatalommal újra.

Ezért aztán, amikor elbúcsúztunk, feloldottam újra a szőke herceg letiltását. Szerintem őt valami beteg mazochizmusból oldom fel időnként, minden józan ész ellenére. Ráköszöntem, ő hepciáskodott és hisztizett kicsit, keményen tartotta magát vagy egyetlen kemény órán keresztül. Közben én kedves maradtam, nem hibáztattam, nem mondtam meg a véleményem, de bocsánatot se kértem semmiért, mint korábban csak a béke kedvéért. Aztán amikor egy órával később azt mondta, hogy olyan izé vagyok, és úgyis tudom, hogy hiányoztam, és minden nap megnézte a fotóimat és azt is, hogy le van-e még tiltva... Na, akkor tudtam, hogy most tettem zsebre. Újra. Géniusznak, akivel szinkronban cseteltem, mondtam is, hogy tudok valamit, mert egy óra alatt megpuhítottam. Mire rávágta, hogy nagyon tudok!

De azért sok reményt nem fűzök a szőkéhez, mert elválaszt minket 1300km, amit ő nem fog átszelni, én meg még 2 évig tuti nem. És addig még pontosan legalább 25-ször fogom letiltani és feloldani. Meg ő is engem. De a sérült nőiességemet picit gyógyítja. Bár, amióta elsoroltam neki a teljesíthetetlen érzelmi szükségleteimet, azóta kicsit visszavonult.

Mondtam neki, hogy én másképp vagyok összerakva. Én nem ékszert, bonbont, ruhákat, cipőket, táskákat akarok a férfiaktól, mint más nők. Azt veszek én magamnak. Oké, mindjuk kerámiafilccel és táblafestékkel lehet nálam jó pontokat gyűjteni, de ahhoz már ismerni is kéne. Nem. Nekem a férfi idejére van szükségem. Ezekre a reggeli köszönésekre, hogy jó reggelt cicám! Az az egy hiányozni fog még sokáig Titántól. Sőt, leginkább az fog. A stabil jelenlétre, a törődésre, az odafigyelésre. És most, hogy tudom, hogy létezik olyan férfi, aki ezt meg tudja adni, kevesebbel már nem is érem be. A szőke herceg meg az ingatag, reakciós lelkivilágával, bármilyen extrém kémia is volt köztünk (amit végig kerestem Titánnal, de nem leltem rá, és mondtam is neki), olyan esélytelen jó kimenetelű barátsághoz is, mint a szelet befogni egy tésztaszűrőbe.

Úgyhogy amikor az ország másik csücskéből rám írt egy nagy mackó, a "gonosz boszorkány vagyok, lehet sorbaállni, aki a rossz nőket szereti" vicces egyetlen mondatomra, hogy tényleg keresek-e valakit... Akkor, mivel ő is követheti az írásaimat egy ideje, leírtam neki az összes rosszat magamról, és hogy mit adok és várok el, végülis világosan láthatja az írásaimból, akkor garantáltan lesokkoktam. Egy darabig nem is válaszolt. Ó, én kiütöttem ezt a fickót is, gondoltam. Jó vagyok! Aztán éjjel írta, hogy válaszolni fog. Hát jól van.

Válaszolt is, de a távolság az távolság, viszont kellemesen elbeszélgettünk, meg majd még talán fogunk is néha, de félbeszakított a masszőröm hívó pillantása, aki egy zabálnivaló 25 körüli cuki srác. Mondtam is neki, hogy sajnálom, hogy a múlt hetet kihagytam az aranygyengéd kezei alól, de megpuszilt egy négyéves kissrác, amivel azonnal ágyba is döntött egy hétre. Kuncogott is rajta, miközben a popóm felső részén jártak már az ujjai.

És ma, a titanikus szakításunk utáni második reggelen, amikor épp ma lett volna a randink, és még mindig van mákos-kacsaformájú kekszem... De úgy érzem, hogy a szívem könnyű és tiszta, hogy elengedtem Titánt. Hogy igazán elengedtem. Békével és végtelen baráti szeretettel a szívemben. Már tegnap este is, amikor olyan élmény ért, az írásaimmal kapcsolatban, amire mindig is vágytam, amiről álmodtam, már úgy tudtam neki elmesélni, mint annak a barátomnak, akivé legelőször vált. Vágytam megosztani az örömömet, mert ő volt az, aki az álmomról is tudott. Az egyetlen.

És tegnap este boldog voltam. Boldog, hogy felfedezték az írásaim (még akkor is, ha nem is lesz belőle semmi, de akkor is hatalmas visszajelzés, majd erről egy másik cikkben írok később), és boldog, hogy Titánt már minden fájdalom nélkül a barátomnak éreztem, mint régen, és még a szőke herceget is hagytam az aktuális letargiájában egyedül szenvedni, mert nem vagyok pszichiáter, nem kell megmentenem, a nagymedvével meg beszélgetek majd kicsit, amikor egyszerre leszünk picit magányosabbak a kelleténél. És tényleg egy boszorkány tudok lenni, ha akarok. Nem ám csak az az odaadó bújós cicamica. Bizony! Resszkessen a férfinép!

#visszafogottvenusz

támogatóink