Miért nem kellek igazán?
Látogatók száma: 275
Tudod, úgy igazán ... amikor minden percben a szeretett társra vágysz, várod hogy láthasd és ölelhesd szüntelenül...
Három éve, abban a pillanatban amikor megláttam, tudtam, hogy kell nekem. Azelőtt sosem éreztem ilyet, volt már nagy szerelem; az az igazi, mindent elsöprő, de ilyen erős vágyat nem éreztem még férfi iránt. Áttáncoltam az éjszakát és csak csodáltam messziről. Néha rám nézett, de meggyőződésem volt, hogy tudomást sem vesz rólam. Hajnalban hazaindultam, hogy kipihenjem az egész éjszakán át tartó hangos zene és tánc kombinációt. Eltelt a nyár, már el is felejtettem, mikor egy este dühből és sértettségből (melyet az akkori párom váltott ki belőlem) ismét arra a bizonyos szórakozóhelyre mentem levezetni a felgyülemlett feszültséget. Belefeledkezve a problémákba és átélve a kedvenc zenémet csak táncoltam és táncoltam, aztán hirtelen villámcsapásként ott termett előttem. Még vonzóbb mivoltában, mint első alkalommal, még nagyobb dobbanást okozva ezzel a szívemnek. Szinte fájt. És rám nézett, a lábam remegni kezdett. Aztán ismét és ismét, mígnem odalépett hozzám és megkérdezte: "Ugye téged láttalak már nyár elején is?" Ez indította el a közös történetünket.
Az első hetek csodálatosak voltak, szinte repkedtem a föld felett, pedig ha visszagondolok, már ott nyilvánvalóan árulkodó jeleket kaptam, de a szívem oly mértékben volt megtelve újdonsült bálványommal, hogy képtelen lettem volna észrevenni. Szerelmes kis bolond lévén azt hittem, minden úgy fog történni, ahogyan az első nagy szerelemnél, azaz majd folyton együtt leszünk, sülve-főve és csak egymással fogunk törődni. Már az furcsa volt, hogy ha nem beszéltünk meg randit egy adott napra, akkor nem is hívott. Büszke nőt játszva én sem hívtam, hiszen ez a férfi dolga (gondoltam én). Aztán jöttek a következő nem éppen kellemesnek mondható meglepetések, mégpedig a "Tudom, hogy mára beszéltünk meg randit, de segítenem kéne a barátomnak autót szerelni!" és a "Mit szólnál, ha inkább holnap találkoznánk?"-jellegű hívások. Ilyenkor rendszerint előadtam a "semmigond" alakítást, majd sírva teltek az estéim, amikről bálványom mit sem tudott, nem panaszkodtam sosem, hogy ez így nekem nem felel meg. Teltek-múltak a hetek és a hónapok és szépen lassan elértünk odáig, hogy nem mondta le a randikat, mindig tartotta magát a megbeszéltekhez. Ezen a ponton elkezdtem reménykedni, remélni hogy majd idővel még komolyabban vesz és több időt fog igényelni velem.
Részben így is lett, a hétvégéket már teljes mértékben együtt töltöttük és hét közben is átjött néha, olyankor itt is aludt. A barátai lassan az én barátaim is lettek (a házasok), az egyedülálló haverjainak csak szimplán be lettem mutatva, hozzájuk mindig egyedül megy. És ez így is maradt a mai napig. Már három éve együtt vagyunk, de még mindig ugyanott tartunk, holott elmondása szerint nem szeretett még így senkit. Idén nyár végéig ez egészen jól működött, ő is nagyon szereti az én családomat, én is nagyon szeretem az ő családját. A barátok, akikhez együtt járunk, mind azt állítják, nem látták még őt ilyen boldognak és komolynak. Ezen felbuzdulva úgy éreztem, ideje tovább lépnünk, ezért feltettem a nagy kérdést, hogy mit szólna hozzá, ha összeköltöznénk? Hideg zuhanyként érte és az első reakciója az volt, hogy "Nekem nagyon megfelel így, hogy átjárok hozzád!" Egy világ omlott össze bennem, hónapokig készültem rá, hogy megkérdezzem tőle és próbáltam felkészülni a lehetséges válaszokra, de erre mégsem voltam kész. Ezt követően hetekig tartó viták, hangos veszekedések jöttek, én pedig mindeközben egyre lemondóbb voltam kettőnket illetően. Azóta sokkal befogadóbb lett a témát illetően, már nem hadakozik kézzel-lábbal a költözés ellen, próbálja felkészíteni magát a nagy eseményre. Én viszont ezek alatt a hetek alatt egyre távolabb kerülök tőle, nem kívánom magam ráerőltetni senkire, rám ült a "nekem így már nem kell" érzés és ez egyre erősebb.
Rendben, összeköltözünk. És? Ugyanígy fog minden folytatódni, heti 3-4 estém magányosan fog telni, mert neki a barátokkal kell ennyi. Néha mardosom magam, hogy miért vártam eddig, miért nem derült ez ki már korábban? Folyton rá vártam, hogy majd lép, hogy eljön a nap, mikor ő is többet akar majd. Aztán arra gondoltam, talán rám vár, ezért léptem. De nem. Jövőképe nincs, nem tudja mit akar az életben, sodródik. Én pontosan tudom, hogy mit akarok. Pontosabban kit. Őt! És vele együtt mindent, ami egy párkapcsolattól várható. Számomra ez az élet értelme, a biztos lelki háttér, amit a párom ad és amit én adok a páromnak. De mások az igényeink, így vagy az egész életem folyamatos várakozás és sóvárgás lesz vagy tovább lépek és keresek egy ragaszkodóbb és lelki síkon is igényesebb társat. Leírni könnyű, de megvalósítani úgy érzem, képtelen lennék. Érzelmi börtön ez, amiből úgy érzem, sosem fogok szabadulni és a párom a börtönőr, akinél ott a kulcs, de nem akarja használni. Mindeközben folyamatosan kérdeznek az ismerősök, hogy miért nem élünk még együtt? Mit is mondhatnék ilyenkor? Minden alkalommal mosolyogva közlöm, hogy "Áh, még nem jött el az ideje!", de mindeközben a szívem sír, zokog, mert a logika azt diktálná, hogy régen együtt kéne élnünk, mégsem így történik. És ott a többi kérdőjel, ha ez ilyen nehéz, akkor mi van a házasság és a gyerek kérdéssel? Nem vagyok már mai csirke, harmincas éveim elején járok, meg kéne alapozni az életemet, hogy tovább léphessek, de megrekedtem.
Olyan érzés ez, mintha óriási lavina lennék végtelen sebességgel és egyszer csak elém kerülne egy hatalmas akadály, ami nem enged tovább, de a hó csak jön és jön és a végén betemet. És a hó jelen esetben a rengeteg kérdés, ami bennem van, de a legfontosabb mind közül: "Hogyan tovább?"
A cikket írta: Andrea1981
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Yolla és Éva!
Igen, a történet rólam és a páromról szól és a folyamatos lelki küzdelemről, amit a fent leírtak okoznak bennem. Talán nemsokára megkapom a választ ami majd vagy tetszik, vagy nem, de legalább kirángat ebből a bizonytalanságból.
Most képzeld el, hogy fordul a kocka és engem akarnak "ölelni, szüntelenül"... Mit tehetsz ebben a korban? Elhárítasz...
Igen, a történet rólam és a páromról szól és a folyamatos lelki küzdelemről, amit a fent leírtak okoznak bennem. Talán nemsokára megkapom a választ ami majd vagy tetszik, vagy nem, de legalább kirángat ebből a bizonytalanságból.
Az, hogy most mélyrepülésben érzed magad lehet, csak átmeneti. Arra mindenképpen alkalmas, ahogy Yolla is mondja, elgondolkozz a kapcsolaton. Arra nincs előre kész recept, hogyan tudjuk megtölteni tartalommal a napokat. Azt magadnak kell megtalálni.
Ha még nem is tudod, te legalább annyira igényelnéd a szabadságot, ha ott lenne állandóan nálad. De amit még nem ismersz, nem tudhatod. Mert olyan is van, hogy éppen nem hiányzik senki, vagy jó lenne egy kis egyedüllét.
Kívánom neked, hogy megtaláld a megfelelő választ.
Pussz,
Éva
Ha ez valós történet, és véletlenül Te vagy a hősnője, én a helyedben végiggondolnám a helyzetünket, mert az is lehet, hogy azt szereted benne, akit ismerni vélsz, mert szerelmesként felruháztad olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezik.
Üdv: Yolla