Élet a panelházban

Látogatók száma: 57

1. rész: Akit lakónak néztem

Utoljára harminc évvel ezelőtt, az utolsó albérletemben laktam panelházban, csakhogy akkor még fiatal voltam és nem nagyon érdekeltek a házban lakók, s bevallom, reggel korán indultam munkába és későn értem haza. Fogalmam sem volt, hogy kik a szomszédjaim, igaz, ők sem voltak kíváncsiak rám.
Immár nyugdíjasként ismét beköltöztem a fél falu lakosságát befogadó hat lépcsőházas, tízemeletes panelházba, amely előtt, a főút felé ott a buszmegálló és a villamos is egy perc alatt elérhető, a hátsó homlokzat felől pedig egy park a szomszédság, ahová naponta kétszer lemegyek, séta gyanánt. Hol a kutyásokkal, hol pedig a hozzám hasonló öregekkel beszélgetek, mert a sok gyaloglás fáraszt, ám a levegőzésre szükségem van.
Egyedülálló öregasszonyként úgy osztom be az időmet, ahogyan akarom, s nem tagadom, azzal szórakoztatom magam, amivel csak tudom. Néha elmegyek a klubba kártyázni, vagy nyugdíjfizetéskor a barátnőmmel a cukrászdában süteményt eszünk, és ha jó az idő, azaz tavasztól őszig, minden áldott nap elmegyek a nagy élelmiszerüzletbe, ha mást nem, egy kiflit venni, mert az is egy program. Telente pedig színházba járunk a barátnőmmel, a főpróbákra, délelőtt tíz órára, feltéve, ha az ötszáz forintos jegyet ki tudom fizetni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy figyelem az embereket és megpróbálom kitalálni, kik lehetnek. Időnként elképzelem, milyen lehet az életük, működik a fantáziám, bár a memóriám lenne ilyen mozgékony, és egész kis regényt gondolok köréjük. Ártatlan szórakozás, bár időnként nagyokat tévedek és jókat derülök magamban, magamon. Természetesen nem tudom meg mindenkiről, megcsalt-e vele kapcsolatban a fantáziám, de akikről kiderült, no, azokról írom a történeteimet.
A legnagyobb tévedésemmel kezdem a sort, arról a hölgyről írok, akiről sokáig azt hittem, hogy a lépcsőházunkban lakik, annak ellenére, hogy kizárólag szerda késő délután és szombat délelőttönként találkoztam vele. Középmagas, enyhén molett, elegáns öltözetű asszony, akinek arcáról sohasem hiányzott a halvány smink, és ahogyan elnéztem az ápolt kezét, csak értelmiségi lehet, és tartásáról, járásáról messziről lerítt, hogy jólétben él. Erről tanúskodott a kis Mercédesze, melynek csomagtartóját rendszerint jól megpakolta és időnként kétszer is fordult, mire mindent felvitt a lakásába. Feltételeztem, hogy egyedülálló, mert nem láttam karikagyűrűt a kezén és nincs az a férj, aki hagyná, hogy felesége cipelje a nagybevásárlásból származó rengeteg holmit. Csodálkoztam, vajon miért él egyedül ez a hölgy, akinek - úgy tűnik, - a jó párkapcsolaton kívül mindent megadott a sors?
Őszbe fordult az időjárás, elővettük a kabátokat és a melegebb cipőket, s bevallom, egyre kevesebb késztetést éreztem a sétához, melynek hossza napról napra rövidült.
Szombat reggel arra ébredtem, hogy úgy ennék egy forró lángost, vékonyan megkenve tejfellel, rászórva némi sajtot. Összekaptam magam és elmentem a piacra, s a második emeleti lángossütőnél beálltam a sor végére, ahonnan látni lehetett a kávézót, melynek egyik asztalánál ott ült az én ismeretlen lakótársnőm, előtte a gőzölgő kávéval, ám merengő tekintetén láttam, hogy gondolatai messze járnak. Három hete nem láttam, és megdöbbentem, mert úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna.
Megvettem a lángosomat és pofátlanul megkérdeztem tőle, leülhetek-e az asztalához. Először nem is értette a kérdésemet, mintha álomból ébredt volna, majd a szemben lévő székre mutatott.
Ne legyen többé özvegy Kovács Gáspárné a nevem, ha nem találom meg a módját annak, hogyan kezdjek beszélgetést egy idegennel. Mire elfogyott a lángosom, megeredt az asszony nyelve, én pedig ott ültem leforrázva, mert helyzete semmiben sem egyezett az elképzeléseimmel.
- Többször láttam magát, az anyámmal egy lépcsőházban lakik. A férjem szerint jobb lenne anyámat betenni egy otthonba, mintsem nekem kelljen a munkám mellett ellátni. Kezdem belátni, hogy lassan állandó orvosi felügyeletre lesz szüksége.
Könny gyűlt a szemébe, majd gyöngyként csillogva legördült az arcán, és megláttam szemében a mérhetetlen fájdalmat, amely szinte lebénított, mert rádöbbentem, hogy ez pusztán a felszín.
- Igaza van a férjének, kedvesem, a sors kerekét nem lehet visszafordítani.
- Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Összerezzent az asszonyt, és kitört belőle a zokogás. Átnyúltam az asztalon, megfogtam a vállát:
- Igya meg a kávéját és sétáljunk egyet. Jót tesz a friss levegő és közben beszélgethetünk.

Én balga, azt hittem, hogy édesanyja egészségi állapota miatt aggódik, ezért idéztem neki Arany János sorait Toldi estéjéből, megvigasztalandó, mert aki megszületik az meg is hal, mert véges az emberi élet, csak az emberiség tudása gyarapszik lankadatlan, nemzedékről nemzedékre hagyományozva ismereteit, mely legalább olyan végtelennek bizonyul, mint az anyag, melyből vétettünk.
Fél árbocon sütött a nap, mintha sugarai gellert kaptak volna, mire ideértek a földre. Nem volt hideg, meleg sem, mi pedig róttuk az utat az első kávézóig, melynek ajtajánál megállt az újdonsült ismerősöm és betessékelt a helyiségbe. Teát ittunk, krémest ettünk, majd eleredt a szava, úgy zúdult rám, mint a víz arra, aki vízesés alatt áll.
- Feleségként és szülőként is kudarcot vallottam.
Torkomon akadt az utolsó falat krémes. Mondani akartam, hogy én csupán egy laza kis fecsegésre gondoltam, amolyan női gőzeregetésre, melynek nincs semmi tétje, talán értelme sem sok, haszna is csak annyi, hogy közben ellazulunk, letéve néhány percre gondjainkat, fellélegezhetünk, majd visszavesszük csomagunkat és újult erővel cipeljük tovább. Képtelen voltam megszólalni, csak arra koncentráltam, hogy le tudjam nyelni a számban lévő falatot.
- Nem baj, hogy nem ismerjük egymást, és ez maradjon is így.
Mesélt, s előttem színes, széles vásznú filmként peregtek az események.
- Harmincöt éves házasok vagyunk a férjemmel és közel harminc éve torzsalkodunk. Megpróbálunk egymás fölé kerekedni, és ez a párharc már végigkíséri az egész életünket. Biológus vagyok, kutató, s nő létemre az ország egyik legnagyobb tudósa. Férjem sikeres bankár, aki legalább annyi tudást és energiát fektet a munkája, mint én. Ahelyett, hogy élveznénk az életet, azon vitatkozunk, mi fontosabb, a tudomány vagy a pénz, a családfő a férfi, a nő csak másodhegedűs. Egy szem fiunk két diplomával, négy beszélt nyelvvel, nekiindult a nagyvilágnak.
Kissé megremegett a keze, amikor a kristályvízzel teli pohárért nyúlt.
- Ennek immár nyolc éve és négy éve nem volt itthon. Most éppen Venezuelában él, és hiába kértem Dezsőt, menjünk ki hozzá, látogassuk meg, az én konok férjem végig sem hallgatott. Majd hazajön, ha akar, hajtogatta. Végül egyedül nekivágtam a világnak, irány Buenos Aires. Meglepetésnek szántam az érkezésem. Valóban meglepetés lett. Csakhogy nekem és nem a fiamnak.
Itt elhallgatott, hosszú másodpercekig rezzenéstelen tekintettel nézte az üres poharát.
- Balázs is meglepetésnek szánta a látogatását. Szinte egy időben landoltunk a repülőtéren, csakhogy a fiam a Budapestin. Miközben taxival Buenos Aires egyik legelegánsabb negyedébe, a Recoletába tartottam, melynek egyik kis utcájában lakik a gyerekem, Balázs már Budapesten pezsgőzött az apjával. Magas, fekete hajú, széles mosolyú fiatalember nyitott ajtót, s amikor bemutatkoztam, megölelt, mintha rokonok lennénk és betessékelt. Pedro volt, a fiam élettársa. A négyszobás lakás jólétről tanúskodott, bennem mégis összetört valami. Szertefoszlott a reményem, hogy igazi nagymama leszek. A sokk után megnyugtatott Pedro, hogy nincs okom aggodalomra, mert egy-egy béranyától szinte egyszerre születnek a gyermekeik, akiket közösen fognak felnevelni. Azóta azon vitatkozunk Dezsővel, mit rontottunk el Balázs nevelésében.
Zaklatottan mentem haza és megfogadtam, hogy többé nem ismerkedem meg ismeretlen emberekkel.
Szép gondolat, de akkor csak az ismerőseimmel beszélgethetek? Az nagy baj, mert ismerjük egymás gondolatát, s olyan, mintha ugyanazokat a gondolatokat ezredszer is magunkban mantráznánk.
Két hónap múlva az asszony, aki nem lakik a házunkban, eladta az édesanyja lakását, mert a mama idős otthonba került.
Az idő feledtette velem az asszony történetét, amikor a televízió híradójában megláttam a fényképét:
- Dr. Vámosné Hódos Hanna biológust egy amerikai kutatótársával együtt, a közösen végzett kutatásaik elismeréseként, felterjesztették a Nobel díjra.
Rögvest az jutott az eszembe, hogy vajon a férjével momentán min is vitatkozhatnak?