újabb események régebbi események további események
12:32
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
22:10
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
21:42
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését

Nem elég akarni a jót... (2) - játékra

2015. március 27. - Látogatók száma: 87

Mit vártam volna el a férjemtől? Ma már múlt idő, de mintha tegnap lett volna...

A kezdetekben nem is gondolkodtam azon, hogy valamit is el kellene várnom a férjemtől. Olyan természetes volt az, hogy szerelemmel, szenvedéllyel közeledik hozzám..., és ez kölcsönös volt, mert hasonló érzések vittek felé, a karjaiba.

Olyan sorsszerű, mesébe illő volt a mi megismerkedésünk pillanata. Én így éltem meg, aki őt már régebbről, messziről figyeltem, amikor ő még észre sem vett a tömegben. Az érzés bennem mélyebb volt iránta - gondolom -, de okom nem volt, hogy kételkedjek benne, mert az az egy év udvarlási időszakában számtalan módon kifejezte a ragaszkodását. Szabályosan megkérte a kezem, abban az időben ezt másként el sem tudtuk volna képzelni... Nehéz sorsunk volt mindkettőnknek, nagy családból származtunk, de nem ugyanazt jelentette... A családjával élt, csak másként... Az a másként akkor nekem még nem tűnt fel. A későbbiekben viszont, amikor rendszeressé váltak a látogatásaink (vasárnaponként) az anyósoméknál, megtapasztaltam a férjem családja (anyja, mostoha testvérei) iránti érzéketlenségét, majdhogynem ellenszenvét..., a "Lajost" emberszámba se vette... Ez engem már akkor is nagyon bántott, de hát a felesége voltam és szép lassan megértettem, megismertem ennek okait... Nem vártam el tőle, hogy beavasson a család dolgaiba, de a könnyebblátás végett és mert alkalmanként frusztrált, beszélt nekem a múltjáról...

Anyósom - nyugodjon békében - nem volt az a panaszkodós fajta, a magam értelmével, kevés tapasztalatommal nem tudtam rá neheztelni, és mint afféle nő megértettem, hogy mit, miért tett az életében és magamban felmentettem őt. Amennyire képes voltam jobb belátásra téríteni a férjemet - több-kevesebb sikerrel - arra az időre, amíg náluk voltunk, nem lehetett rá panasz...

Később a viselkedése irányomban fokozatosan rossz irányt váltott. Nem abban volt a hiba, hogy nem állt ki mellettem, és ne lett volna figyelmes, amikor viszont nem is kértem rá. Blamás volt, hogy alig látszó pocakomat óvta, féltette és úton, útfélen agresszíven, fölényesen adta bárki tudtára, hogy ugyan már, adja át a helyét! Jól elvoltam "magunkkal", elálldogáltam volna, hiszen az állapotom nem betegségként éltem meg... Ez nem is lett volna akkora gond, csak a módja nem tetszett... Zavart... És ezt a zavartságot éreztem egyéb megnyilvánulásai alkalmával is...

Annyira boldog volt, amikor megtudta, hogy babát várok, miközben én sírtam, mert nem voltam rá felkészülve, egyszer sem beszéltünk előtte róla, korainak és váratlannak éltem meg. A sírás őszinte volt, aggódtam, de látva, hogy ő ezt mennyire nem így érzi, szép lassan megnyugodtam... Terhes időszakomat szinte az utolsó hónapig munkával töltöttem... Ő fizikai munkásként többnyire műhelyben, én adminisztratív munkakörben az irodában, de egy munkahelyen dolgoztunk...

Mondjuk elvártam volna tőle azon az utolsó munkában töltött hideg, téli napon, amikor az utakat összefüggő jégtakaró borította, hófúvások nehezítették a közlekedést, hogy egyáltalán nem enged el dolgozni, még akkor sem, ha kézzel-lábbal tiltakoztam is ellene, tekintettel az előrehaladott áldott állapotomra, de ez csak abban merült ki részéről, hogy megbeszéltük, együtt jövünk haza és az ebédlőben találkozunk...
Ha kicsit jobban odafigyelt volna, akkor munka végeztével - függetlenül a megbeszéltektől - lejön elém az irodaépületbe, és nem tudom hogyan és miként, de együtt megyünk haza..., de ő nem ezt tette... Egyre várt... Én meg mozdulni sem tudtam a jeges úton, akkor igazán féltem még lépni is..., nem ám egyensúlyozni... (Arra nem is emlékszem, egyáltalán hogyan mentem el reggel dolgozni... ez valahogy kiesett.)... Nekünk, pár "szerencsétlennek" gyülekezőhelyet jelöltek ki, és egy kisbuszig jobbról-balról támogatva, belém karolva betuszkoltak az autóba... Hiába mondtam én, hogy a férjem meg vár... nem érdekelte, hogy mit karattyolok, örültek, hogy megoldották a hazavitelemet... Nem volt az egy "felhőtlen utazás"... mert az úton hosszú kocsisor állt és a sofőr - jót akart, de elszámította magát - ráhajtott a szántóföldre, ahová végérvényesen belesüllyedt... Csak a Jóisten tudta, hogy én, ha nem segít, ott fogok megszülni a kocsiban, és a segítségünkre sietett, küldött egy másik kocsit, aki kivontatott bennünket az útra. Engem átültetett - ki volt a megmentő, ma sem tudom - de Cserkútról - Fehérhegyig (hazáig) fuvarozott...
Férjem később érkezett haza, mint én... mondjuk elvártam volna tőle, hogy némi megbánást mutat, nem pedig lehord a sárga földig, hogy miért nem a megbeszéltekhez tartottam magam... Dühömben csak sírni tudtam, hogy lehet ennyire érzéketlen... December közepe tájékán történt ez az eset és én január 17-én, egy hónappal korábban, mint kiírtak, szültem...

Elvártam volna - bár a mentőbe ő is beszállt mellém, előtte lóhalálában két megállót leszaladt, hogy telefonáljon, itt az idő!... - de én egészen mással voltam elfoglalva, meg voltam kissé szeppenve, hiszen a magzatvíz végig kísért a kórház folyosón..., kétségbe voltam esve. Gyámoltalan és kiszolgáltatott voltam, hiszen első gyermekünk fog megszületni. Ő meg sem várta... El kellett mennie. Meg voltam zavarodva - bár tudtam, hogy kora reggel dolgoznia kell menni, de mégis... - nem értettem. És én akkor nagyon egyedül éreztem magam. Féltem, és nem volt kivel megosszam a nagy eseményt, amikor megszületett a lányunk...

Elvártam volna, hogy ő jön értünk és visz bennünket haza a kórházból - bár mentségére legyen mondva, hogy vett nekem egy pongyolát és a baba ruhácskáit, a pólyát frissen, vasaltan küldte el nővéremmel, aki taxival hazafuvarozott bennünket... Az az érzés, hogy hazaérve azonnal szinte senkivel sem tudtam megosztani a számomra nem kis megpróbáltatásaimat ecsetelve, még sokáig feldolgozatlan, bennem rekedt... Egészen az esti fürdetésig, amit viszont már a férjem követett el, látva a bénaságomat, kezébe vette a kis "békát"... akkor én magamban minden addigi "bűnét" megbocsájtottam... Korai örömömet számomra - sajnos - nehéz időszak követte, mert a napokat, hónapokat nehezen viseltem... A hangulatom megváltozott. Türelmetlenségét látva, nem tudtam mikor cselekszem helyesen... Tapasztalatlanságom ezen a téren nem várt nehézségek elé állított... Egyszerre szerettem volna odaadó feleség lenni, nem elhanyagolni az érzelmeket, de e kettő együtt nem volt zökkenőktől mentes... Sokat volt távol és többször magamra hagyott a még pólyás gyerekkel, ami veszekedések sorát indította el...

Elvártam volna tőle, hogy ne úgy menjek utána, karomon a pólyás gyerekünkkel anyósomékhoz, ahol az időtájt lakott, hogy kibéküljünk, ráadásul otthon sem találtam, sőt anyósom éppen kórházban volt és idegenek (szomszéd kislányok) nyitottak ajtót..., hogy ennek az incidensnek nem tesz ki. Felkészületlen ért, hogy én, a felesége, a gyermekének anyja úgy érezzem, idegen vagyok náluk és úgy is bántak velem azok a "csitrik", amikor szélesre tárták az ajtót előttem, mintha azt mondták volna: "kint tágasabb"..., "nem vagy itt kívánatos személy"... Akkor olyasmi történt, amit soha nem felejtek el. A karomban lévő pólyás gyerekemet letettem az előszobában lévő egy komódra és egy hatalmas pofont lezavartam a lánynak... Ekkor dulakodásra került sor közöttünk, amihez csatlakozott a másik lánytestvére... Az "öreg", a Lajos bácsi mindeközben hiába próbált beavatkozni. Neki is csak nagy nehezen sikerült bennünket, nőket szétválasztani... Feldúltan, karomon a gyerekkel, sírva érkeztem haza és elmondtam a történteket a húgaimnak, akik percet sem késlekedve, azonnal le akartak rohanni, hogy elégtételt vegyenek..., mígnem sikerült őket erről a "hőstettről" lebeszélnem...

Nincs szándékomban sokkolni az olvasóközönséget, ezért egy nagyot ugrok időben... Ilyen és hasonló esemény-sorozatok jellemezték házasságunk hátralévő tíz évét, amikor pontot tettünk zilált, problémáktól nem mentes kapcsolatunk végére.

Elvártam volna az akkor még férjemtől:
ha nem éppen akkor állít be elvinni az utolsó szeget is, amikor én éppen a tíz éves lányát "korrepetálom" és nem hoz olyan helyzetbe, hogy a rossz időpontot kiválasztva bennem dührohamot vált ki, amikor a haragomat nem éppen udvariasan, de "kellőképpen nyomatékosítva" kifejezésre juttattam...;
hogy nem válik annyira kicsinyessé és mint jómagam egyedül, nem pedig ügyvéd kíséretében jelenik meg a válóperes tárgyaláson, és...
nem hozza magát olyan helyzetbe, hogy vele mondatja ki, a tévére viszont igényt tart, mert ügyvédje szerint neki az járna...;
nem hívja fel a figyelmemet, hogy a kisszobára igényt tarthatna, de nagylelkűen lemond a lányom javára, ehhez tartsam magam a jövőben...;
a telekről, ami közös tulajdonnak számított csak abban az esetben hajlandó lemondani, ha ajándékozási szerződéssel a lányunk nevére íratjuk, mindketten lemondva a részünkről, természetesen csak akkor, ha kifizetem a felét...
Elvártam volna tőle, mint apától, hogy a lányáról tizennyolc éves kora után ne feledkezzen meg...

folyt.köv.

A cikket írta: zsoltne.eva

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2015. március 29. 09:30

megtekintés Válasz erre: D Klári - 2015. március 28. 20:24

Egy alkoholista felesége mesélte, hogy amíg ivott a férje, addig betudta annak az agresszióját, de amikor leszokott az alkoholról "józan bolonddá" vált. Nehéz lehet az ilyen emberek mellett az élet.
No, de a Te volt férjed, szépen haladt előre a ranglétrán, akár együtt meg is öregedhettetek volna, ha ... ha, az ott nem lett volna.

Az olyan emberrel, mint amilyen a férjem volt, aki csak magát szerette, vagy még azt sem, alkalmatlan a családi életre, nem lehetett együtt élni, ő - szerintem - most is egy magányos farkas, aki nem tűri a kötöttséget. Egy szabad ember, amíg le nem apacsolják... A 2. feleségének sem sikerült őt megregulázni, pedig ott is van két gyerek... - gondolom már unokái is vannak -...
- de hiszen ő előre megmondta, csak nem figyeltem rá eléggé... ő már akkor is egy kiégett ember volt, amikor megismertem... nem egy családcentrikus...
2015. március 28. 20:24

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva - 2015. március 27. 20:43

Klárikám,... még nagyon az elején, az első évben dolgoztunk csak együtt..., míg én otthon voltam nyolc hónapig a gyerekkel, összekülönbözött a főnökével, mert megtagadta a munkát, aki ezért berágott és minden kérésem ellenére - a távollétemben - felmondott neki. Először nagyon bántott, ugyanakkor jót is tett ezzel talán, mert ezek után tanulta ki a gépkocsivezetői szakma minden csínját-bínját és elindult felfelé a "karrierje". Miután minden vizsgát megszerzett, és végigjárta a lépcsőfokokat, letette a nyergesvontatót és egészen a "garázsmesterségig" vitte... Ha nem is minden vágya, de egy bizonyosan teljesült, attól kezdve ő dirigálhatta a gk.vezetőket...
Őszintén? Ő is keményen megküzdött azért, hogy vigye valamire... Nem is ezen a téren volt vele a gond... Tudod, ő egy józan "bolond" volt... Én meg a szavaival élve "dilis"... :-)

Egy alkoholista felesége mesélte, hogy amíg ivott a férje, addig betudta annak az agresszióját, de amikor leszokott az alkoholról "józan bolonddá" vált. Nehéz lehet az ilyen emberek mellett az élet.
No, de a Te volt férjed, szépen haladt előre a ranglétrán, akár együtt meg is öregedhettetek volna, ha ... ha, az ott nem lett volna.
2015. március 27. 20:43

megtekintés Válasz erre: D Klári - 2015. március 27. 20:06

Évám, a Te haragod még mindig igen intenzív, miért nem enyhült ennyi idő után sem ...
Érdekes mozzanata a kettőnk életében, hogy mi is egy munkahelyen dolgoztunk. Én az irodában, ő kemény fizikai munkát.
Jó írás, tökéletesen éreztem, amit átéltél ....

Nagyon szépek voltatok. Milyen kár, hogy a házasságnak vége lett.

Klárikám,... még nagyon az elején, az első évben dolgoztunk csak együtt..., míg én otthon voltam nyolc hónapig a gyerekkel, összekülönbözött a főnökével, mert megtagadta a munkát, aki ezért berágott és minden kérésem ellenére - a távollétemben - felmondott neki. Először nagyon bántott, ugyanakkor jót is tett ezzel talán, mert ezek után tanulta ki a gépkocsivezetői szakma minden csínját-bínját és elindult felfelé a "karrierje". Miután minden vizsgát megszerzett, és végigjárta a lépcsőfokokat, letette a nyergesvontatót és egészen a "garázsmesterségig" vitte... Ha nem is minden vágya, de egy bizonyosan teljesült, attól kezdve ő dirigálhatta a gk.vezetőket...
Őszintén? Ő is keményen megküzdött azért, hogy vigye valamire... Nem is ezen a téren volt vele a gond... Tudod, ő egy józan "bolond" volt... Én meg a szavaival élve "dilis"... :-)
2015. március 27. 20:06
Évám, a Te haragod még mindig igen intenzív, miért nem enyhült ennyi idő után sem ...
Érdekes mozzanata a kettőnk életében, hogy mi is egy munkahelyen dolgoztunk. Én az irodában, ő kemény fizikai munkát.
Jó írás, tökéletesen éreztem, amit átéltél ....

Nagyon szépek voltatok. Milyen kár, hogy a házasságnak vége lett.
2015. március 27. 18:11

megtekintés Válasz erre: Ilona - 2015. március 27. 16:48

Rájöttem, hogy jól döntöttem, nem írok erről a témáról..Nem csak azért, mert időm sem lett volna, de most, hogy olvasgatom az írásaitokat, tulajdonképpen hozzá sem tudok szólni..Te is, Klári is a házaséletetekbe engedett betekintést. A Ti látószögetekből. Jó lenne tudni, a másik vajon mindezt hogyan élte meg?
Nem irigyellek, sok mindenen mentél keresztül...A folytatást is elolvasom majd..

Puszi

Köszi, hogy elolvastad... Sajnálom, hogy nem írtál, mert az elvárásainkat a férjünkkel szemben múlt időben is meg lehet fogalmazni, mert senki sem annyira tökéletes. Az más kérdés, hogy lehetőséget kell adni a következő rovatban a másik félnek is, ő vajon hogyan látta, esetenként mit gondolhatott, mit érezhetett, persze ha sikerül... Még magam is kíváncsi vagyok erre, hogyan fogom én ezt összehozni?... :-)

Puszi
2015. március 27. 16:48
Rájöttem, hogy jól döntöttem, nem írok erről a témáról..Nem csak azért, mert időm sem lett volna, de most, hogy olvasgatom az írásaitokat, tulajdonképpen hozzá sem tudok szólni..Te is, Klári is a házaséletetekbe engedett betekintést. A Ti látószögetekből. Jó lenne tudni, a másik vajon mindezt hogyan élte meg?
Nem irigyellek, sok mindenen mentél keresztül...A folytatást is elolvasom majd..

Puszi
2015. március 27. 13:28

megtekintés Válasz erre: Virág - 2015. március 27. 12:34

Ó, de csinos pár! :)

Kicseréltem én is a képet az esküvőinkre. :)

Helyes... Legalább azt mutassuk meg, ami szép volt... Na és a szerelmünk gyümölcse?... Hát - sajnos - ő sem állt meg a növekedésben, mint ahogy a szülei sem maradtak örök ifjak... :-)
2015. március 27. 12:34
Ó, de csinos pár! :)

Kicseréltem én is a képet az esküvőinkre. :)
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: