Egy hatvanas szeleburdi monológja

Látogatók száma: 65

(ötszavas játék)

Angélával együtt jártunk középiskolába, úgy is mondhatnám, hogy négy esztendeig közös légtérben tartózkodtunk, és szívtuk magunkba a tudást, részint hivatalosan, amire a gimnáziumban tanítottak bennünket, részint pedig audidakta módon, mert a kollégiumban egymást hülyítettük olyan dolgokban, amikhez mi magunk sem értettünk. Természetes, hogy az összezártság számos előnnyel járt, ha falazni kellett egymásnak, de hátránnyal is, mert mindenki kiismerte a másikat, hiszen a nap huszonnégy órájában senki sem tud másnak látszani, mint aki.

Angéla volt közöttünk az, aki minden balhéban benne akart lenni, akkor is, ha annak végkimenetele számára hátránnyal járt. Tudtuk róla, hogy mindent kifecseg, s időnként még azt is képes hosszan ecsetelni, ami meg sem történt, de megtörténhetett volna, ezért kihagytuk a komolyabb eseményekből, sőt, kihasználtuk fecsegésre való hajlandóságát, és közvetve arra inspiráltuk, hogy elmondja nevelőinknek azt, amit mi nem mertünk.

Érettségi után évtizedekig kizárólag az érettségi találkozón találkoztam vele, mígnem az egyik multiban sarkamba tolta a bevásárló kocsiját, és attól kezdve rendszerint felhív, hogy menjünk el kávézni, vagy együnk egy fagyit, és akkor nincs mese, fel kell készülnöm a monológjára, mert a beszélgetéseink meglehetősen egyoldalúak, ő beszél, én meg hallgatom. Nem, mintha néma lennék, vagy nem lenne véleményem, csak meguntam falra hányni a borsót, mert bármit mondtam neki, lepergett róla, anélkül, hogy egy szikrányit is elgondolkodott volna a mondandómon, s mit tagadjam, nem szeretem feleslegesen koptatni a számat. Jogos a kérdés, akkor miért is hallgatom a monológjait? Egyszerű a válaszom, mert szórakoztat, hiszen mit sem változott az érettségi óta, mindössze a sok bagótól mélyebb lett a hangja és arcán elmélyültek a szarkalábak.

Újabban hozzám távol eső kávézóban találkozgatunk, azon egyszerű oknál fogva, hogy ott télen is adnak forró kávét, tetején vanília fagyival és tejszínhabbal.
Öt perccel utánam érkezik, szőke hajkoronáját kissé összekuszálta a szél, ám nem igazán fázhatott szegény barátnőm, mert nincs összegombolva a kabátja, hosszú sálja szinte úszott utána a levegőben, amikor berobbant a kávézóba.

Kérdőn néz rám a pincérnő, kissé biccentek neki, s mire Angéla elhelyezkedik velem szemben, az aprócska kerek asztal túloldalán lévő fotelben, máris hozza a szokásos kávénkat, csakhogy most kistányérra tette a fagyit, mert nincs vaníliás, és úgy gondolta, hogy csokissal pótolja.
- Elkurvult a világ! – jegyzi meg barátnőm. – Nem szeretem a csokoládé fagyit! – teszi hozzá, miközben mérgében két falatként eltünteti a hideg édességet. – Úgy látom, ez nem az én napom, ma mindenkiben és mindenben csalódnom kell! Persze, ez alól te kivétel vagy!

Megtisztelve érzem magam, s le sem veszem szemem a kávémról, melyben megpróbálom elkavarni a gombóc fagyimat, és azt sem szeretném, ha meglátná Angéla, hogy alig bírom visszafojtani a nevetésemet. Mi mást tehetnék, ha március közepén, délután négykor, a hatvanöt éves barátnőm, kiöltözve, mintha színházba menne, a kedvenc kávézónkban, hozzá nem illő, parlagi kifejezést használ, akkora vehemenciával, hogy arra még a szomszéd asztalnál ülő fiatal pár is felkapja a fejét.

- Nagyon sok bennünk a közös, többek között mindketten nyugdíjas özvegyasszonyok vagyunk, és végre annyi a szabad időnk, amennyit csak akarunk, vagy még annál is több. A gyerekeink és az unokáink élik az életüket, melyben nekünk csak statisztaszerep jut, pedig, tudod jól, hogy sokkal több energiánk van, mintsem azt gondolná rólunk a családunk. Neked jó, mert elfoglalod magad, kártyázni jársz a barátnőidhez, kéthetente kirándultok, moziba jártok, de én csak otthon tespedek. Jó, tudom, mindig hívsz, hogy menjek veled, de nem szívelem az öregasszonyok társaságát, még attól fiatalabbnak érzem magam, mintsem berendezkedjek húszévnyi magányra.

Finom a kávém, nem szólok, felesleges lenne győzködnöm Angélát arról, hogy a magány nem azonos az egyedülléttel, mert biztos vagyok abban, hogy barátnőm számára a jó társaságot kizárólag egy megfelelő férfi jelentené. Nem lepne meg, ha már lenne kiszemelt pasija.

- Képzeld el, tegnapelőtt felhívott az unokám, hogy segítsek neki, mert ötöst ad a tanító nénije mindenkinek, aki a búzamezőről legalább száz éve készült műalkotás képét bemutatja a biológia órán. Keresgélne a neten, csakhogy az apja elvette a laptopját, mert egyest kapott matekból. Megígértem aranyos Petikémnek, hogy segítek neki, még akkor is, ha a férjem képzőművészeti könyveit egyenként kell végig lapoznom érte. Amilyen szerencsém volt, a második könyvben megtaláltam Vincent Van Gogh: Varjak a búzamezőn című poszterképét, melyet 1890-ben festett. Gyorsan átöltöztem, hogy még vacsora előtt odaérjek a fiamékhoz, csak nagy buzgalmamban majdnem kitörtem a bokámat, mert megcsúsztam a lépcsőn. És akkor elkapott Soma, az a drága jó ember.

Érzem barátnőm hangján az elérzékenyülést, amely nem Van Goghnak, nem a búzamezőjének, de még csak nem is az unokájának szól, hanem annak az elkapós Somának, aki jókor volt jó helyen.

- Megcsapott a férfias illata, ugyanolyan arcvizet használt, mint szegény jó uram. Azonnal beugrott, hogy biztosan olyan ember, mint szegény Bélám volt, aki majd’ megfojtott a ragaszkodásával, és ha elment egy hétre kiküldetésre, legszívesebben középkori barbár férfiként, erényövet tett volna rám. Ha tudta volna szegénykém, hogy az erényöv csak egy mítosz, amely utólag épült fel, az allegorikus szövegek félreértelmezéséből és a szatirikus ábrázolásokból adódóan, melyet megszórtak néminemű szexuális fantáziával és a régmúlttal szembeni előítéletekkel. Csakhogy Soma udvariasan bemutatkozott, megtudakolta, hová sietek, és felajánlotta, hogy elvisz a fiamékhoz, ott parkol a ház előtt.

Angéla arckifejezése arról árulkodik, hogy nagy hatással van rá ez a férfi.

- Képzeld, megvárt és haza is vitt. Ne nézz így rám, nem történt semmi különös, csak beszélgettünk. Rájöttem, semmiben sem hasonlít az én Bélámra. Szeret utazni, tavaly Dél-Olaszországban járt, s nem fogod elhinni, de tudod, mi tetszett neki legjobban? Az ott élők jellegzetes tánca, a tarantella, amely a 19. században a Szicíliai Királyság szimbólumává vált, magába olvasztva a déli országrész számos táncát, melyek aztán több zeneszerzőt megihlettek. Azt mondta, hogy a Zeneakadémián ma este lesz a végzősök koncertje, melyen előadják Gioacchino Rossini zongoraművét, a La danzát, amely ennek az úgynevezett művészi tarantellának a legismertebb műve. Nem fogod elhinni, meghívott a koncertre és én igent mondtam.

Komolyabb a baj, mintsem gondoltam volna. Rég megittam a kávémat, már a csészém is kiszáradt, bezzeg Angéla előtt ott a tele csésze, érintetlenül.

- Tetszik nekem a visszafogottsága, az udvariassága, a műveltsége. Kiderült, hogy középiskolai tanár volt. Igaz, hogy hetvenéves, de igazi úriember. Majd meglátod, mennyire fess ember. Idejön értem, innen megyünk a Zeneakadémiára. Mondd csak, jó ez a ruha? Tetszik majd Somának? Szeretnék jó benyomást tenni rá. Tudod, a mi korunkban már minden alkalmat meg kell ragadni, amit elénk vet a sors.

Ebben egyetértünk. Mielőtt megszólalhatnék, nyílik a bejárati ajtó. Idős, jól szituált házaspár érkezik, egyforma szürke kabátban, szürke színű kalapban, mégis, majdnem elnevetem magam, mert a férfi cilindert visel. Körülnéz, és egyenesen felénk navigálja asszonyát.
- Kézcsókom a hölgyeknek!
Kezet is csókol, először Angélának, majd nekem is, és bemutatkozik:
- Dr. Kelemen Soma vagyok. Örvendek. Engedjék meg, hölgyeim, hogy bemutassam a feleségemet. Liza szívem, ő Angéla, akiről meséltem neked, hogy majdnem leesett a lépcsőn, szerencsére sikerült elkapnom. Gondoltam, szívesen eljönne a koncertre Amálka helyett, meghívtam és örömmel velünk tart.

Liza kedves mosollyal kezet nyújt Angélának, aki annyira zavarban van, hogy véletlenül feldönti a csészéjét, melyből a fehér abroszra ömlik a kávé.

Nem tehetek róla, de nem bírom visszatartani a nevetésemet.

A kiömlött kávé szabálytalan, amorf alakot ölt az abroszon.